Jaj de bussan süt az őszi nap sugara
Az aradi várnak tömlöc ablakára
Szánja azt a tizen három magyar vitézt
Ki a tömlöc fenekén ott halálra kész

Soha nem fogjuk megtudni, ki lehetett az aradi 13-ak emlékét idéző népdal, az úgynevezett „a vértanúk nótájának" szerzője. A később Lévay József költeményei között is felhasznált szöveg itt idézett változatát, mint azt az Ethnographia 1976-os, 78. évfolyamában olvashatjuk (Sándor István tanulmánya „Az aradi vértanúk nótájáról" az 507-522 oldalon található - a szerk.) „a Somogy-csurgói Vecsey József 1914. évi gyűjtésében maradt ránk, aki a Somogy megyei Darány községben Nádi József nagygazdának kéziratos dalfüzetében találta".

A magyarság egésze számára máig kiheverhetetlen, hideglelős napot idéz fel ez a nóta. Az aradi 13 vértanú brutális, értelmetlen kivégzése terrorisztikus légkörben folyt 1849. október 6-án: „Reggelre az osztrákok készenlétbe helyezték a katonaságot. A tüzérek égő kanóccal álltak az ágyúk mögött a várfalon. Tartottak Arad polgáraitól - Damjanich például különösen népszerű volt a városban -, ezért a kivégzéseket a Maros déli oldalán hajtották végre, a folyón való átkelést pedig megtiltották.".

Elítélték sorba mind a tizenhármat
Szőttek fontak a nyakukba ezer vádat
Elnevezték felség sértő pártütőknek
Hogy a magyar szabadságért harcra keltek

A magyar sereg Világos közelében, a várostól mintegy 15 km-re északra levő csigérszőllősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatoknak. Görgey Rüdiger lovassági tábornok vezérkari főnökével, Frolov tábornokkal tárgyalta meg a fegyverletétel idejét, módját és egyéb körülményeit, mely szerint annak helye a fenti mezőn legyen, Pankotán túl, a Csiger-patak mentén, pontosan augusztus 13-án, délután 3 órakor.

„Előbb egy kicsit akasztunk"

Ez nagy sértés volt a császári oldal számára, hiszen ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete az lett volna, hogy az ellenük folytatott szabadságharc elbukott, így azonban az volt az üzenete a fegyverletételnek, hogy a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább harcot folytatni.

Ivan Fjodorovics Paszkevics orosz fővezér augusztus 16-án Ferenc Józsefhez írt levelében megbocsátásra biztatta az osztrák császárt: „Hangozzanak el felséged trónusának magasából a megbocsátás és feledés szavai."

Nos, nem hangzottak: 1849. augusztus 27-én az osztrák minisztertanács határozata szerint „Báró Haynau táborszernagy dolga lenne, hogy Magyarországon és Erdélyben megjelölje a legvétkesebbeket". Ez volt az egyik fő oka annak, hogy az osztrákok a tiszteket megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar tábornokok részére, miután az oroszok - noha ígéretet tettek az ellenkezőjére - foglyaikat némi habozás után átadták nekik.

Az osztrák álláspontra jellemző volt Felix zu Schwarzenberg osztrák miniszterelnök elhíresült mondata: „A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk. Nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől. " Arany János A walesi bárdokban nem véletlenül láttatja a halál lovasának a Magyarországon átlovagló Ferenc Józsefet, akit a költeményben a régi brit uralkodó személyesít meg. Az akkor még magyar királyi címet nem viselő császár szó szerint ezt az utasítást adta Haynau számára:

„...a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol."

Bár a Magyarországgal kötött, kényszerűségből a szabad állami lét szinte egészét visszaszolgáltató kompromisszum és későbbi, több évtizedes gazdasági fellendülés később egész más színben láttatta az uralkodó alakját, nem szabad elfelednünk, amit Ligeti Dávid, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár történésze nyilatkozott korábban az M1 műsorában:

„Formálisan soha nem kért bocsánatot Ferenc József az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlásért, de idővel számos jelét adta annak, hogy megbánta azt."

A magyar nép szintén nem feledte ezt a sérelmet: bár egyre inkább csak a legendák szintjén merül fel a szokás eredete, de tény, hogy a magyar férfiak mintegy 150 évig - és sokan még manapság is tartják e szokást - nem koccintottak sörrel, egy bizonyos, Arad emlékét őrző legenda nyomán. S itt nem a legenda eredete a fontos, hanem az a tartás és a népi emlékezetnek az az ereje, ami máig éles optikával látja a történeteket.

Thorma János: Aradi vértanúk (Forrás: Wikipédia)

Ligeti úgy látta idézett nyilatkozatában: a bécsi udvar bosszúját főleg a császári haderő vereségei, a szabadságharc során elszenvedett megaláztatásai váltották ki. A hadbírósági eljárásokon látszat-tárgyalások folytak, nem volt lehetőség valódi jogorvoslatra.

Sokan próbáltak közbenjárni a magyar foglyokért - így Ligeti - , például az orosz cár is kegyelmet, vagy legalább a halálbüntetésnél enyhébb ítéleteket kért, de a fiatal, mindössze 19 éves császár és környezete hajthatatlan maradt.

S uramfia az ítélet akasztófa
Mintha gyáva útonállók lettek volna
Mintha méltók sem volnának egy lövésre
Katonához, férfiúhoz illő végre

„Szép kis deputáció megy az Úristenhez"

Elsőként a négy golyó általi halálra ítélt kivégzésére került sor. Reggel 7 óra előtt a vár egyik sáncához vezették Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Polgári ruhában rablánc nélkül, beszélgetve mentek kivégzőik elé. A foglár régi szokás szerint háromszor kért minden elítéltre kegyelmet („Ich bitte um Pardon!"), amelyre Tichy cseh őrmester - a kivégzések végrehajtója - válaszolt: Istennél a kegyelem („Bei Gott ist Pardon!"). Ezután bekötötték a négy hős szemeit (a dúsgazdag családból származó Kiss úri eleganciával saját selyemkendőjét használta) Schweidelt kivéve, aki másodszorra sem engedte a foglárnak eltakarni szeme világát.

(Forrás: Wikipédia)

Tichy suhintott kardjával és a 12 katona sortüze 3-3 golyóval - a korabeli szabályoknak megfelelően - kioltotta október 6. első vértanúinak életét. Kiss Ernőnek csak vállát és altestét érték a lövedékek, így feltápászkodott és az égre emelte a kezét, amikor egy tiszt közvetlen közelről fejbelőtte. Így a negyedik mártír is holtan zuhant arcra.

A maradék kilenc tábornokot rabláncon vitték a vesztőhelyre, ahol, meglátva a szokatlanul alacsony akasztófákat, Vécsey megjegyezte: „Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?" - az erre a célra felállított cölöpök ugyanis a két métert sem érték el. Az akasztások menete a következő volt: a foglyokat zsámolyra állították, ahol a hóhér megcsomózta a kötelet, majd két segédje kivette a zsámolyt és az elítéltet lefelé húzta, amíg a hóhér megpróbálta kitörni a nyakát.

A vértanúk haláltusái így hosszúra sikerültek, Tichy őrnagy örömére, aki Damjanichot - akivel 1848-ban még egy ezredben szolgált - személyesen is gyűlölte.

A vesztőhelyet és az előtte felsorakozó elítélteket nagy körben dragonyosok szuronyfala védte a nyilvánosságtól. „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje" - mondta állítólag Poeltenberg.

A nem sokkal korábban Ausztriára még döntő katonai vereséget mért magyar honvédsereg szinte szó szerinti lefejezéséről számos történet maradt fenn. Többen megszégyenítették az áruló Tichyt azzal, hogy a szemébe vágták: „Hóhérlegény!"; Török Ignácot elkísérte kutyája a bitófához is; Nagysándor József „Éljen a haza!" kiáltással halt meg.

A „szálfatermetű "Gróf Leiningen-Westerburg Károlynak zsámoly nélkül is leért a lába, a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér ide-oda csavargatta a fejét, haláltusája ezért rettenetesre sikeredett. A kezében feszületet szorongató zokogó Sujánszkyt Damjanich nyugtatta: „Mit sír tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel".

„Ott áll köztük mankójára támaszkodva
Mint egy dűlőfélben lévő templomtornya
Mint egy tigris mely vas közé vagyon zárva
Ingerkedő gyermek sereg játékára

Vigyázz fattyú fel ne borzaszd a szakállam"

Thorma János: Aradi vértanúk című művének részlete, a hóhér cinóbervörös díszkabátban (Forrás: Wikipédia)

Töredékben maradt meg a fent idézett dal Damajnichra vonatkozó része. A híres mondat valóban elhangzott. A szabadságharc legnépszerűbb tábornoka, mikor leszállt a kocsiról, azt mondta: „Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, pedig a csatában mindig én voltam az első". Visszautasította a járásban segítséget nyújtókat: hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni („Lassen Sie nur, zum Sterben muss man nicht eilen"). Ezután szólt oda az általa rendelt hóhérhoz, hogy vigyázzon a szakállára, aki biztosította arról.

Utoljára került a sor Vécsey Károly grófra. Nem a véletlen alakította így, ugyanis édesapja, Vécsey Ágoston császári tábornok intéztette Bécsben, hogy a „lázadókhoz" pártolt kérlelhetetlen fiának végig kelljen néznie társai halálát.

Újabb vértanúk Aradon, Pesten...

Máig nehéz számon tartani, összeszámolni a magyarsággal szemben történelme során katonai eredményeket szinte kizárólag a végletekig kivéreztetett, „lefogott ellenfél" esetében elérni képes, ám a mások által kivívott győzelem után oly vérszomjas Ausztria áldozatait az 1849-50-es időszakban.

Közismertnek mondható, hogy az 1849 januárjában letartóztatott Batthyány Lajos gróf -  hazánk első alkotmányos miniszterelnöke - kivégzéséhez nehezen találtak jogi alapot az osztrákok. Augusztus 30-án ítélte el a hadbíróság felségjogokba való beavatkozásért, valamint az 1848. október 6-i bécsi forradalom előidézésében játszott szerepéért. Szeptemberben szállították a pesti Újépületbe (hivatalosan: Neugebäude), ahol Haynau október 3-án, a kegyelmi kérvény elutasítása után rendelte el kötél általi kivégzését.

Batthyány Lajos kivégzése az Újépület udvarán (Forrás: Wikipédia)

A grófnak ez mindennél megalázóbbnak bizonyult, ezért egy felesége által becsempészett tőrrel öngyilkosságot kísérelt meg. Az akasztást így nem lehetett rajta végrehajtani: az osztrákok féltek ugyanis, hogy a bitóra tátongó gróf sebe heves vérzésnek indult volna a kötéltől, ami „megindította volna a közönséget", és torkon megsebzett férfit egyébként sem volt szokás felakasztani.

Végül az élénkítőszerekkel talpra állított grófot este 6-kor vezették a vesztőhelyre. Pest katonasága is készenlétben állt. A gróf megkönnyebbült, amikor nem látott akasztófát. „Éljen a haza!" - kiáltotta Batthyány és maga vezérelt sortüzet kivégzőosztagának. Így végezte az első felelős magyar miniszterelnök. Kivégzése helyén áll ma is a Batthyány-örökmécses.

Szintén 6-án végezték ki Pesten Fekete Imre gerillaszázadost, így 1849. október 6. vértanúinak száma tizenötre emelkedett.

Közismert az utóbbi időszakban, hogy Aradon végezték ki 1849. október 25-én Kazinczy Ferenc fiát, Kazinczy Lajos honvéd ezredest - őt pedig a volt miniszterelnökkel együtt emlegetett 14 legismertebb névhez toldva szokás „a tizenötödik aradi vértanúnak"nevezni.

Az aradi kivégzések áldozatainak névsorában találhatjuk 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem József tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg; őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott

... és még 13 Pozsonyban

Méltatlanul kevéssé ismert a „Pozsonyi 13-ak" névsora. A császári seregek által ellenőrzött koronázó városban 1849 folyamán szintén 13, a magyar forradalommal és szabadságharccal szimpatizáló, vagy abban részt vevő áldozatot végeztek ki; az 1956 utáni magtorlásokhoz hasonlóan gyakran szinte csak találomra, a terror fokozása érdekében. Emlékük felidézéséhez a pozsonyi magyar napilap, az Új Szó 2003. okrtóber 6-i, az online verzióban megjelent cikkét hívjuk segítségül.

Legelsőnek, 1849. január 18-án Dressler (Kurz) Dániel Keresztély színházi súgót végezték ki a ligetfalui erdőben. Őt ítélték halálra elsőként Pozsony tizenhárom vértanúja közül. (Majdnem pontosan száz év múlva, 1945 április 8-a és 1947 ősze között, szintén Ligetfalun működött a magyar és német lakosság számára létrehozott koncentrációs tábor, melynek a mai napig ismeretlen számú, legalább ötszáz, de nem kizárt hogy mintegy 2500 polgári áldozata ismeretlen tömegsírokban hevernek Pozsony egy külvárosi régiójában - a szerk.)

Koholt vádak alapján, „fosztogatásban való részvételért" ítélték halálra a lévai születésű Barta József honvéd őrmestert, miután Verebélyen foglyul ejtették. Az ítéletet március 30-án hajtották végre.

Újonctoborzás folytatására kiadott parancsa miatt ítélték el Petőcz Györgyöt, Pozsony megye másodalispánját.

Jeszenák János síremléke a pozsonyi evangélikus temetőben. A síremlék Alexy Károly alkotása. (Forrás: Wikipédia)

A 34 éves, losonci születésű Nimnichter János sütőmester pedig az ulánusok két tizedesét „bor mellett csábította" arra, hogy álljanak át a honvédekhez. Az ivóból hazafelé menet fogták el, majd elítélték, és a Szamár-hegyen felakasztották.

Báró Mednyánszky Lászlót - aki Görgey Artúr honvéd tábornok jó barátja is volt - azért ítélték halálra, mert Gruber Fülöp tüzér hadnaggyal meg akarták akadályozni Lipótvár átadását a császári seregeknek. Miután a várat védő tisztek letették a fegyvert, a két honvédtisztet elfogták, majd halálra ítélték. Június 5-ének éjszakáján akasztották fel őket a Szamár-hegyen.

A szlovák származású Rázga Pál hitszónokot, aki honvédség tábori lelkészeként tevékenykedett. A lakásán tartóztatták le, és június 17-éről 18-ára virradó éjjel felakasztották. A bitó alatt mondott utolsó imája ekképpen zárult: „Áldom szegény hazámat, kívánom, hogy nemsokára szabaddá legyen és boldoggá".

Július 16-án végezték ki az 1800-ban Vághosszúfalun született, Sopornyán tevékenykedő Mészáros Dávid római katolikus plébánost. A szabadságharc híveként Hurban és a császáriak ellen buzdította híveit, Kossuth proklamációit terjesztve.

A Nagyrippényben élő, mindössze 23 éves Stift József földbirtokost július 20-án végezték ki. Bűne az volt, hogy a plébánost a szabadságharc proklamációnak felolvasására, a jegyzőt pedig az újoncozás megkezdésére utasította, majd a templom tornyára kitűzette a magyar lobogót.

Golyó általi halálra ítélték, csakúgy, mint a tardoskeddi Tóth Józsefet és Bugyik Józsefet is. Utóbbiak bűne az volt, hogy a község jegyzője, az emiatt szintén kivégzett Treksler Ferenc vezetésével néhány társuk közreműködésével lefegyverezték a Vágsellyéről Tardoskeddre küldött császári járőrcsapatot, majd a foglyokat átadták az Érsekújvárott állomásozó honvédeknek.

Szintén Pozsonyban végezték ki a Capo d' Istria-i születésű, 30 éves vasúti mérnököt, Baldini János honvéd főhadnagyot is.

Ez hát az 1849-ben Pozsonyban kivégzettek története - dióhéjban. Természetesen több, pozsonyi születésű vértanú emlékét őrzi a kegyelet. A legismertebb közülük az 1792-ben született, Aradon kivégzett Aulich Lajos tábornok, valamint az 1806-os születésű Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnöke és Jeszenák János báró, akiken a pesti Új-épületben hajtották végre a halálos ítéletet.

Végszóként, tanúság vagy tanulság gyanánt álljanak itt a hosszú bujdosás után elfogott, majd 1853 szeptember 2-án a pozsonyi Disznó-mezőn kivégzett Gasparich Kilit ferences rendi szerzetes szavai, aki egyik kezében feszülettel, másikban karddal harcolt a szabadságért, és a hazaszeretet és a hit összefonódása kapcsán azt hirdette, hogy „ki a hazáját szereti, Istent szereti. Aki pedig elárulja a hazáját, azt Isten megveri!"

Fogadkozó gyilkosok, gumibotozó rendőrök

A hírhedt Újépület lebontása után a főváros képviselőtestülete 1905. október 6-án úgy döntött, hogy azon a helyen, ahol Batthyányt kivégezték, nem szobrot, hanem örökmécsest fognak állítani. A kiírt pályázatot Pogány Móricz építész nyerte, aki obeliszket tervezett, felső részében, rács mögött égő örökméccsel. 1909-ben elkészült a műépítész részletes terve, s megszavazták a szükséges pénzt, de a kivitelre - részben a tervezett változtatás, részben a háború miatt - nem került sor. Az 1926 januárjában elfogadott végleges terv alapján megkezdődhetett a kivitelezés.

Az emlékmű felavatására a Báthori utca és a Hold utca kereszteződésénél, egy kis tér közepén a kormányzó, a kormányt képviselő Klebelsberg Kúnó, Batthyány fia, Batthyány Elemér, valamint unokája, Batthyány László, a törvényhozás és a főváros küldöttségének, a hadsereg, a politikai és a kulturális élet képviselői és az utolsó, még élő 48-as honvéd, Lebó István jelenlétében 1926. október 6-án került sor. Az ünnepi beszédet Pekár Gyula államtitkár, a Petőfi-társaság elnöke tartotta.

Október 6-a direkt és indirekt vonatkozásaiban még két alkalommal bukkan fel, s mind a kétszer 20. századi történelmünk fontos fordulópontján.

Azt követően, hogy az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait elvtársias egyszerűséggel elásták a gödöllői országút közelében, 1955-56-os rehabilitálásuk majd újratemetésük napja, 1956. október 6-a a forradalom és szabadságharc nyitányának tekinthető.

A rehabilitált - egyébként a hatalom törvénytelen megragadásában és a terrorisztikus uralom gyakorlásában szintén aktívan részt vevő - kivégzettek, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András temetéséről 1956 szeptemberében hozott határozatot a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése.

1956 október 6-án a Kerepesi úti temetőben, a több mint százezer ember előtt zajló megemlékezésen, a sorstársak nevében búcsúzó Szász Béla az egész sztálinista korszak temetéséről beszélt. Az 1956 végétől 1961 augusztusáig tartó tömeges kivégzések, kegyetlenkedések, akasztások ismeretében visszás a jelen levő kommunista vezetők aznap elmondott fogadkozása, hogy a múlt "hibáit" nem ismétlik meg.

Az egyik fogadkozó a Kádár-rendszer legsötétebb figurái között említhető Apró Antal volt:

"Orbán László, Janza Károly, Münnich Ferenc és Apró Antal pártfunkcionáriusok, természetesen valamennyien a nagybetűs ígéret jegyében. Münnich a pártot jelölte meg garanciaként, hogy minden törvénytelenséget csírájában elfojt, Apró szentül fogadkozott: a törvénytelenségek nem ismétlődhetnek meg." A temetést követően antisztálinista tüntetés zajlott le a Batthyány-örökmécsesnél - "Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon" jelszóval.

Szintén egy forradalmi jellegű, bár - hazánkban - vértelen átalakulás időszakában, a kommunizmus 1989-es, globális összeomlása előtti esztendőben, 1988-ban zajlott egy olyan demonstráció, amely összekapcsolta két kivégzett miniszterelnökünk emlékét.

Mivel Nagy Imre személye és a Budapesten a világháború és a forradalom viharait átvészelve rendületlenül meglevő és működő Batthyány-emlékmécses, mint helyszín adta magát, a rendszerváltó években az ellenzéki erők szokásos rítusává vált, hogy június 16-án az emlékmécsesnél idézzék fel az 1958-ban aznap kivégzett Nagy Imre emlékét.

Különösen „forradalmas" volt ez az 1988-as megemlékezés.

Az MSZMP Politikai Bizottságának 1988. június 14-i ülésén határozat születik, hogy a rendőrség verje szét a 2 nappal később a Batthyány-örökmécsesnél tartandó megemlékezést. Nagy Imre miniszterelnök, Maléter Pál honvédelmi miniszter és Gimes Miklós újságíró kivégzésének 30. évfordulóján, a forradalom óta legnagyobb '56-os demonstrációkra kerül sor Budapest több pontján. A rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában több száz ember előtt Rácz Sándor és Fónay Jenő tart beszédet, Nagy Gáspár mondja el versét, Mécs Imre és Hegedűs László felolvassa a vélhetően ebben a parcellában elhantolt kivégzettek névsorát (amelynek összeállítása Rainer M. János fáradságos kutatómunkájának volt köszönhető). Ezt a megemlékezést nem zavarja meg a rendőrség.

Rákoskeresztúrról a tömeg a Hősök terét veszi célba, de azt nem tudják megközelíteni, ezért az összegyűltek nagy része a Batthyány-örökmécseshez vonul, ahol szintén rendőrkordonba ütköznek. A körülbelül 200 főnyi ünneplő tömegből a rendőröket kijátszva néhányan virágot helyeznek el az örökmécsesnél. Az itt zajló megemlékezést - melyen felszólal Tamás Gáspár Miklós és jelen van Orbán Viktor is - a karhatalom veréssel és őrizetbe vételekkel igyekszik megakadályozni. Az ennek hatására feloszló tömeg a Szabadság téren, a Magyar Televízió épületénél gyűlik össze, ahol a lépcsőkről Kis János és Mécs Imre tart szónoklatot. Gumibotos oszlatást követően az ismét összegyűlő emberhad a Vörösmarty tér felé veszi útját. A Nádor utcát teljes szélességében elfoglaló tüntetők soraiból a forradalom óta először hangzik fel a budapesti utcán, teljes hangerővel: „Nagy Imre!", „Demokráciát!". A Vörösmarty téren aztán a rendőrség erőszakkal végérvényesen feloszlatja a tömeget.

A pártállam kapkodó erőfeszítései viszont már sohová nem vezettek: pontosan egy év múlva, 1989. június 16-án megtörtént Nagy Imre újratemetése, s elhangzott újra, először 1956-óta, hogy a szovjet csapatokat ki kell vonni Magyarországról. A bolsevik rezsim teljes összeomlása kezdetét vette.

A névsor, melyet minden magyarnak ismernie kell

A fenti példák is bizonyítják, hogy nem volt hiábavaló az aradi vértanúk áldozata s az 1848-49-es szabadságharc számos hőstette, hiszen emléknapjaik, kegyhelyeik alapként szolgáltak a nemzet további építkezéséhez.

Mondjuk hát el ezen a napon ismét a névsort, melyet minden magyarnak ismernie kell:

(Forrás: Wikipédia)

Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos.