Egy házibuli története - Öt az egyben a Weöres Sándor Színház Stúdiósaitól

Képgaléria megtekintése2010.04.02. - 00:10 | Egyed Betti - Fotók: Makrai Tamás

Egy házibuli története - Öt az egyben a Weöres Sándor Színház Stúdiósaitól

Van valahol a lelkünk mélyén egy szoba, ahol nem kell színházat játszanunk, ahol álarc nélkül miénk lehet az igazság, ahol a hűség nagyobb erény, mint a hazugság, ahol a bizalom győzedelmeskedik a kétértelműségek felett. Ehhez a szobához azonban előszobák sorain kell átkelnünk, a labirintusból az egyetlen kiút az önmagunk (meg)ismerése. Czukor Balázs ebben a szobában rendezett színházat, avagy az élet ebben a szobában rendez(tet)ett színházat. Egy szoba öt sorsa, öt előszobája. Mondhatnánk úgy is, Öt az egyben - a Weöres Sándor Színház stúdiósainak előadása.

Szombathelynek eddig nem volt szobaszínháza, közönsége teljesen más darabokon nevelkedett. Talán sokan nem is sejtették, mire vállalkoztak, mikor a Főtér 40 szám alá vették az irányt. Nincs büfé, ahol előtte jókat lehet beszélgetni, nincs külön jegypénztár, ahol megválthatjuk jegyünket másfél óra búfelejtőre- szűk, lépcsős folyosó van csak, melyen a kezdés előtti pillanatig várakoznunk kell, ahol akarva-akaratlanul beleütközünk a másikba, talán pár szót is váltunk vele, vagy megkínáljuk egy cigarettával. Igen, a darab elkezdődött: elkezdődött valami igazi, melynek kénytelen-kelletlen részesei leszünk, melyből nem vonhatjuk ki magunkat, nem szigetelődhetünk el, hogy mi csak szeretnénk megnézni, miről „énekelnek" a színpadon.

A Bloom-házban nincsen színpad. Hosszú szoba van, melyben a nézőknek kínált hely intim közelségbe került a játszótérrel. A játszóhelyen pedig hétköznapi bútorok, hétköznapi emberekkel, hétköznapi problémákkal. A tér a Krétakör Hideg gyermek előadását idézi, mely szintén külön térszegmensekre osztható, hosszú helyen játszódott. Nem biztos, hogy minden pillanatban, mindent látni fogunk, nem biztos, hogy a szoba egyik sarkából ugyanazt érzékeljük majd, mint a másikból, de ettől (is) válik életszagúvá. A próbák során gyakorolt improvizációs gyakorlatok mára kiforrottak, beépültek az előadásba, a színészek azonban hagynak némi szabadságot a nézőnek is, próbára teszik képzelő-és alkotóképességünket, nincs minden tálcán kínálva. A stúdiósok játéka már-már a profizmus határát súrolják, és kitűnően döntögetik azt a bizonyos negyedik falat. Teljesen nem sikerül ugyan eltüntetniük, de beszippant, magával sodor, felforgat, gondolkodóba ejt, játszani hív-, ahogy teszi az élet is napról napra.

A szobaszínház az élet színháza, mely a mi problémáink, gondolataink, emlékeink, örömeink és bánataink, kimondott és elhallgatott vágyaink morzsáiból építkezik. Ellenben sok mai színházzal (a tv műsorokat és a médiát is beleértve), melyek arra vannak kihegyezve, hogy színes, édes cukormázzal leöntsenek egy olyan tésztát, melynek már az összetevői is csak hallomásból ismerik az igazi piskótát. Sok, a stúdiósokéhoz hasonló kezdeményezés kellene még, akkor talán sokunk meg szeretne színházba járni, megtanulnánk szembenézni az érzéseinkkel, felfedeznénk újra a játék örömét, rájönnénk, hogy a színházba járás nem ünneplőbe öltözést jelent, sokkal inkább utcai álruhánk levetését.

Czukor Balázs
egy házibuli történetébe ágyaz olyan fontos emberi értékeket, és kérdéseket, minthogy igazság és hazugság, hűség és kitartás, játék és valóság. Öt különböző szállal indul a darab, melyek az előadás első felében párhuzamosan, egymás mellett haladnak, mintha filmes snittek lennének. Az első előszobában a szellempár, kik megrekedtek föld és ég között, s csak akkor indulhatnak tovább, ha a fiú utoljára még beszél a húgával. A húg és vőlegénye szinte csak veszekednek, mert a fiú gyakran néz a pohár aljára, viszont ő lesz majd az, aki kellő alkoholos állapotban képes kapcsolatot teremteni a szellemekkel, rajta keresztül teljesedik majd be a történet. A második szál két magányos emberé, akik a chat mögé bújva ismerik meg egymást, de miközben a fiú hazugságokra alapoz, a lány magát adja. A házibuliban „véletlenül" ők is megismerik egymást, kapcsolatuk azonban nem teljesedik be, csupán ígéret marad - hazugságra nem lehet építeni, üzenik ezzel. A harmadik előszobában egy fiatal pár, tipikus mai, hétköznapi szituációban, miszerint eléldegélnek egymás mellett, egymás nélkül. A lány sms-ezget, a fiú egyből megcsalással vádolja, beszélgetéseik kimerülnek az egyszavas válaszokban- pedig a lány csak terhes, s csak az utolsó pillanatban meri bevallani. A negyedik előszobában egy kiábrándult, életunt, fiatal hölgy, aki végre igazából szeretne csinálni valamit, s nem csak szerepjátszani, mint teszi azt a mellette élő két fajankó. Az ötödik előszobában egy naiv kis fruska, ki nem elégszik meg hűséges párjával, fény és csillogás reményében odaadja magát egy modellügynökség szervezőjének, s persze a két szék közül a pad alá esik.



A jelenetek gyorsan váltják egymást, így ha téma szintjén nagyon is közel hoz bennünket, nem válunk a játék részesévé, inkább arra apellál, hogy a szituációkban magunkra ismerjünk. A pörgős ritmus mellett prózai és zenés panelek váltogatják egymást, melyek nem mentesek a komikumtól sem. A zenés-táncos betétek elidegenítő effektusként hatnak (kivétel ez alól talán a szellemek tánca, mely felfogható, mint haláltánc), a darabban való helyük megkérdőjelezhető, de mindenesetre bizonyítják a fiatalok tehetségét. A színészi játékra sem panaszkodhatunk, látszik, hogy a színészek maguk gyúrták, formálták ki alakjukat, kicsit mindenki magát is alakította. Czukor Balázs rendezői keze nyoma tetten érhető, nem érdemes külön alakításokat kiemelnünk, az egyik szál nem élne a másik nélkül, az egyikben feltett kérdés a másikban lel válaszra.

Az egybefüggő, kétórás előadás második része maga a házibuli. Egyes szálak addigra gyengülnek, míg mások felerősödnek, de lényegükben összetalálkoznak. Mint Shakespeare Szent Iván éji álomjában, az éj leple alatt, mire kivirrad, a szereplők itt is megvallják érzelmeiket, a szerelmesek újra megtalálják egymást. Ehhez azonban kell az extázis, tánc, a mámor, hogy levethessék álarcukat, hogy győzedelmeskedhessen Dionüszosz.
Ugye, ismerős helyzet, ismerős szituációk?



A kicsi térben, amikor a játék már bőven az intim szféránkon belül zajlik, meghúzott semleges sáv ide vagy oda, ösztöneink élni kezdenek. Automatikusan hátra húzódunk, nehogy belénk rúgjanak tánc közben (de így meg mi fogunk a mögöttünk ülőbe), és ha félve is, de talán elkezdünk felfele kacsingatni, hogy megpillantsunk valami eleddig titkosat. S közben, talán, megszületik valami, amit úgy hívnak, színház... Már csak az a kérdés, hogy mi melyik előszoba ajtaján vagyunk hajlandók belépni...

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás