Nem kis bizonyossággal állíthatjuk, hogy a jelenlegi színházi körülmények között a Katona József Színház arculata a legegységesebb. A közös értékrenddel bíró társulat előadásaikban megpróbál egyfajta tükröt tartani a társadalom elé, általában klasszikusokat bújtatnak progresszív, a pillanatnyi állapotokra kísértetiesen hajazó köntösbe. Megvalósításaikra a folyton megújulás jellemző, az egyedi kivitelezés mellett azonban a beleélést tartják a legfontosabbnak. Olyan rendezőkkel dolgoznak együtt, mint Zsámbéki Gábor, Máté Gábor, Ascher Tamás, Gothár Péter, Bodó Viktor. Az hogy Csehov Ivanovjához nyúltak, egyáltalán nem meglepő. Előtte már nagy sikerrel színpadra vitték a Platonovot, és a Három nővért is. S mindig van valami késztetés arra, hogy egy színház Csehovot játsszon. Hogy mért? Talán mert nincs még egy drámaíró, akinek darabjaiban így él a lélektani realizmus, melyen a mai színházközönség nagy része nevelkedett? Vagy, mert témájukban igen is emberiek, hősei „eljátszanak" egy életet? Vagy az a magány, melyben szereplői szenvednek túlontúl ismerős így a 21. századi tömegkultúrában is? A válasz most lényegtelen. Főleg azért, mert az Ascher Tamás által megrendezett Ivanovban nem is a válaszok kapnak hangsúlyt, hanem a kérdések, melyek bennünk, nézőkben megszületnek a metaforákkal és metonímiákkal tűzdelt előadásban.

Konténer? Földalatti bungaló? Raktár? Egy megnevezhetetlen, kiüresedett, tartalmiatlan helységbe csöppenünk az előadás kezdetekor. Nem tudjuk, hogy hol, és mikor vagyunk - Ascher időtleníti a darabot, kiszakítja az eddigi értelmezési medrekből, hagyja a semmibe lebegni (?), beleveszni (?), élni (?). Vagyis hagyja a pillanatban, a színpadon, mely jelenetről jelenetre más értelmet nyer, mely számtalan új helyet, világot nyit (hat) meg számunkra. Továbbá abban is újít a rendező, hogy nem pszichoanalizál, hanem elidegenít.
Nem szavakkal, vagy szerepekkel akarja megnyerni a nézőt, sokkal inkább ledöbbenti, felismerésekre ösztönzi, elgondolkodtatja.

„Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve"

Valahogy Pilinszky János sorai kívánkoztak ki belőlem, mintegy a Csehovi világ lenyomataként. Csehov hősei általában szenvednek az unalomtól, de nem azért mert nem lenne mit csinálniuk, hanem mert magányosak, nem találják az egymáshoz vezető utat. Ami a mi szemünkbe lehet játék, az az ő számukra csak kényszeredett pótcselekvések sorozata: az Ivanovban kártyáznak, Sárosdi Lilla Másája cukorkákat eszik, a Cseresznyéskert „komédiasorozata" csak álcája a tragédiának, a Három nővér búgócsigája egy kis időre feledteti a Moszkvába vágyó lányok bánatát, de pár jelenet után azt is elhajítják... Na, és a cigaretta... Ivanov (Csehov) hősei folyton rágyújtanak, minta kifüstölhetnék a szavakat, az érzéseket, a megkeseredettséget és az unalmat magukból. Természetesen azonban már ez sem segít, gyökereiben kell megváltoztatni a dolgokat. Ezt szimbolizálja, ahogy a darab végén bekapcsolják a szellőztetőrendszert, és kísértetjárta hangok közepette kialszanak az izzók...

Ivanov (Fekete Ernő), az egykoron életerős fiatalember mára kiégett, a szépen kupacba rakott könyvek már csak emlékeztetnek a valamikori tudásra, a munka gyümölcsére. A feleségével, Anna Petrovnával (Tóth Ildikó) való kapcsolata teljesen elfásult, még arra sem hajlandó, hogy külföldre vigye rehabilitálódni. A földjeiből próbál megélni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, fűnek-fának tartozik. Többek között Szása (Jordán Adél) családjának is. A lányt azonban ez cseppet sem zavarja, megpróbál életet lehelni az életunt férfiba, de ahhoz először Ivanovnak saját magán kéne segítenie. Monológja alatt szétdúlja a könyveket, mintegy lerombolva egykori tudásának utolsó emlékeit. Miközben beszél, sorjában megszabadul ruháitól is: valami lényegest, kell, akar megtalálni, de ahhoz meg kell szabadulnia a külsőségektől, a rá aggatott szerepektől (a ruháktól). Ivanov már se nem férfi, se nem intellektuális lény, sokkal inkább egy rongybábu. Már-már úgy tűnik, hogy Szásának sikerül kimentenie a sírgödör széléről, de az esküvői jelenetben utóbbi is meghiúsulni látszik...

A színészi játék egyszerre könnyed és pontos. Ascher rendezői keze érvényesül, de közben mintha a szerepek magukból a színészekből nőttek volna ki, a színészek kitűnően dolgoznak együtt, egy ilyen sokszereplős darab elképzelhetetlen lenne csapatmunka nélkül. Ami megjelenik verbális szinten, azt a színpadi kép, a dramaturgia tovább erősíti: a mély színpad tele van székekkel, mindenkinek megvan a maga helye, a csehovi hősök magukba zártak, senki nem közeledik a másik felé, akármennyien vannak, magányuk nem szűnik, nincs átjárhatóság a székek között. Továbbá az is tehetetlenségüket bizonyítja, hogy inkább maradnak egyhelyben ülve, minthogy cselekednének. Ivanov magánya van kihangsúlyozva, jól eltalált jelenet például, amikor egyedül marad a színpadon, a sok üres székkel maga körül- valaha bizony jártak itt, körülvették élettel, de mára mindennek csak a hiánya kézzelfogható- üzeni vele.

A befejezés kétségek között hagy, Ivanov összecsuklik az ajtóban, de nem tudjuk meg, meghalt-e, vagy csak elájult. De igazából nem is fontos, élete már így is-úgy is halott volt. S szép sorjában meg is ölt mindenkit maga körül- Szása és apja, Sabelszkij gróf is köhögő rohamot kapnak az esküvő előtti pillanatokban. Talán Anna tüdőbaja nem is fizikai okokra vezethető vissza? Ivanov felelne mindenért? Vagy inkább valami komplexebb egész, ami mindnyájuk bajaiért felelős? Az utolsó kérdésre azt hiszem, mi magunk is tudjuk a választ: beteg a világ.