Bluesra hangolt a Lamantin Jazz Fesztivál

2022.06.29. - 15:30 | Gróf István

Bluesra hangolt a Lamantin Jazz Fesztivál

Az idén keddre került a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napja, amelyet utólag inkább funky napnak nevezhettünk volna, azzal a fesztiválközönségnek már ismert Enrico Crivellaro Blues Band-del, akik 2018 nyarán már bemutatkoztak itt. Nyertes csapaton ne változtass! gondolat mellett jöttek el a talján blues zenészek idén, hiszen az egykor padovai, ma Amerikában ténykedő gitáros változatlan összetételben állította színpadra zenekarát.

De előtte előzenekar, ami nem a jazztáborosok tagjaiból verbuvált csoport volt, hanem egy ma is működő kőszegi együttes, a Jimi Hendrix emlékének megőrzését munkássága fókuszába állító FuzzBox. A Pontyos Gábor- szólógitár, Scheer 'Max' Viktor- ének, gitár, Schwahofer Zsolt- dob és Kappel Ottó- basszus összetételű banda négy Hendrix nótát nyomott le megfelelő hangerővel, kiváló minőségben, és nem utolsósorban jó hangulatot teremtve: a Woodoo Chile-t, a kevésbé ismert Castles Made of Sands és a Maniac Depression c. dinamikáját és dallamvezetését is változtató keményeket, a végére a líraibb Dylan-átiratot, a Watchtowert. Pontyos ragyogóan hozta a szférákban csatangoló, megszelídíthetetlen gitárvarázsokat, talán a kelleténél többször a mester szólóinak szolgai visszaadásával. Max hangja persze „fehéren" szólt, de tökéletesen, Kappel basszusa csak emelte a produkció színvonalát felezett ritmikájával, és a dobos is precízen verte az örökkön változó ritmusvariációkat. Várjuk újabb jelentkezésüket nyári kiállításmegnyitóikon is.


Szinte pillanatok alatt átszerelték a nem túl nagy színpadot, és késés nélkül, pontban 8 órakor be is állhatott az olasz blues-zenekar. Enrico Crivellaro a színpad bal oldalán állt, három gitárja készenlétben a háta mögött, míg régi zenésztársa, Pietro Taucher 90 fokban maga elé pakolt Roland e-pianoja és orgonája mögött a színpad bal oldalát uralta. Előttünk jobbra a basszusgitáros, Simone Serafini állt, hátul pedig, mint egy Visconti- film szereplője, a tipikus olasz figura, Carmin Bloisi ült dobjai mögött.


Egy Stevie Wonder soul-őrülettel állították rögtön pörgősre a hangulatot, a gitár és a zongora uralta rögtönzésekkel, majd a Hammond-hasonmáson Pietro egy bluest nyomott le, amolyan Jimmy Smith-es hangulatban. Ritmusban visszaállt középre a következő nóta, a Blues in E munkacímet kapott shuffle, ahol ismét Enrico eresztette el magát hosszú, de változatos gitártekeréseivel. A Last Night In Teheran egy kicsit szirupos slágernek indult, de a ballada utolsó harmadában már a mindig mosolygós zenekarvezető eljátszott egy amolyan Santanás, szépen hajlított, érzéki, szívbemarkoló szólót. A számok egyébként 10-15 perc hosszúságúak voltak, hogy legyen idő a hangszerszólók elővezetésére, mint a szünet előtti utolsó funky-dörgedelemben is, egy Crusaders nóta feldolgozásban, ahol a billentyűi mögötti zsebkendőnyi területen örökösen mozgó-táncoló Taucher hatalmas show-t mutatott be. A nyelvével az orgona billentyűit is megszólaltató szakállas talján jó 10 percig kötötte le a figyelmet, hogy aztán átadja helyét Serafininek, aki szintén hasonló időintervallumban nyaggatta kőkeményre hangolt Fender- basszusát.


Nekem ugyan nem a kedvencem a funky, de a főleg basszusra épülő, szaggatott ritmusokat meghatározza e hangszer játékosa. A puhán pengetett hangszer mégis smirgli-durva hangzást adott vissza, a zenei változatosság pedig a szemüveges olasz alapos felkészültségének és tudásának volt köszönhető. Egy 25 perces pihenő után - mely nemcsak a zenészekre, hanem a közönségre is ráfért - folytatták a funky szaggatást a zenészek. A szünetben „értem rá" nézegetni a színpad hátfalán a támogatók névsorát. A régi, ismert szponzorok mellett meglepve fedeztem fel a Savaria Szimfonikus Zenekar nevét. Meglepő, szép gesztus. Tíz-húsz éve még elképzelhetetlen lett volna ennek a gondolata is.


Szünet után vártuk a felpörgést, de az első két dal inkább séma-akkordokra játszott rutinzenélésnek tűnt, mire végre egy gitárcsere után alapos hangszínváltással megelevenedett a '60-as évek eleje: Shadows, Duanne Eddy, Spotnicks- hangulatban jöttek a hangok a lapos zöld Fenderből, majd a show már emelkedettebben folytatódott. Enrico lejött a színpadról és slow-bluest játszott a széksorok között. A főszerep zeneileg is az övé volt: mint B. B. King tanítvány, kitűnően használta a dinamikai változatosságot, a halktól az erősen bömbölőig a hangerőt. Persze nem lehet egy blues-koncert végén a rock'n'rollt sem kihagyni, ezt is beépítette egy medleybe Crivellaro, de már a híres kétnyakú gitárjával, ahol a felsőn a rockot, az alsó nyakon a blues shufflet hozta. Most az '50 es évek visszaidézése történt meg, a memphisi rockandroll, és Chicagó-i elektromos blues megidézésével.


Már majd két órája nyomták, mikor a Lamantin Klubot és az átriumot zsúfolásig megtöltő, a tinédzsertől az idősebb közönség előtti elköszönés után belefogtak vidám, dallamos, a dalocskát immár éneklő gitáros közreműködésével a ráadás számba. Hőség ide, zsúfoltság oda, büfé előtti sorban állás amoda: hatalmas élményben volt része azoknak, akik az Enrico Crivellaro Blues Bandet kedd este Szombathelyen meghallgatták.

Új hozzászólás