Gyermekkorom kedves olvasmánya volt Gárdonyi Géza regénye, az Egri csillagok. Nagyszerű magyar tanáraimnak köszönhető, hogy nem csak elolvastuk, eljátszottuk, de hosszú részleteket is megtanultunk belőle. 

Ma is jól emlékszem Dobó István várkapitány beszédére, amit a sorsdöntő csata előtt intézett a vár védőihez. Abból is egy mondat ugrott az eszembe, miközben Deáky András nyugalmazott tanár urat hallgattam egy gyimesbükki tornácon: a vár ereje nem a falakban van, hanem a védők lelkében. És nincs ez másként sem hazával, sem nemzettel.

De kezdem az elején.

A Gyimesi-szoros a helye annak a határszakasznak, amit az ezeréves határnak szokás nevezni. Itt húzódik hazánk valamikori legkeletibb széle, amely elválasztotta az Osztrák-Magyar Monarchiát Romániától. Az 1887. évi egyezmény által leírt egykori határvonal, az egyes földrajzi pontok innen teljes szépségükben láthatók. Már nincs meg a Magyar Királyi Vámhivatal épülete, de néhány évvel az egyezmény megkötése után elkészült a Csíkszereda -Gyimesbükk -Comanesti -vasútvonal, amelynek magyar oldali, utolsó, 30. őrháza az egykori határtól néhány lépésre épült, és amely 110 évvel később, 2008-ban, határokon átívelő magyar összefogással, egy különleges jelképként újjáépült.

A szoros műtárgyai történelmi események tanúi. A ma romos állapotában lévő Rákóczi-vár az 1620-as években épült Bethlen Gábor parancsára az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán birodalom határán, az átkelő katonai és gazdasági mozgások ellenőrzésére. Bár a várból jószerivel csak kövek maradtak, de megvan még az a 96 lépcsőfok, ami a tetőre vezet.

Az a legenda járja, hogy Rákóczi egyik vitéze, bizonyos Lacz András székely vitéz 1789-ben ezen a lépcsőfokokon lovával fel- és lelovagolt, holott egyetlen botlás - úgy neki, mint a szerencsétlen állatnak -, azonnali pusztulását okozta volna. Tanúja volt 1694-ben az oszmán csatlós tatárok utolsó betörésének, és a szerencsétlen, Csíkból elhurcoltak is talán a várra vethették búcsúpillantásukat.

Erdély a XVIII. század fordulójára a Habsburg Birodalom része lett, a szorost katonailag megerősítették. Az domb alján ma is áll a kis kontumáci kápolna, és a hajdani vesztegzár épületének romjai (szintén az adományokból restaurálva). Ide szállásolták be magukat az Oszmán birodalom felől érkező utazók, saját költségükön, hogy aztán a karantén hat hetének letelte után folytassák útjukat. A kevésbé szerencsések a dombon lévő kontumáci (vesztegzári) temetőben térhettek örök nyugalomra. A Habsburgok erőszakos katonai sorozása nem nyerte el az itt élők tetszését. A mádéfalvi tragédia után, melynek során az osztrák katonák a faluba betörve legyilkolták a lakókat az éjszaka közepén, a székelyek egy része a Gyimes völgyében keresett menedéket, itt telepedett le, más részük Moldvába, Bukovinába menekült.

Az 1800-as évek végére a határ túloldaláról eltűnt az oszmán birodalom, helyette Moldva és Havasalföld egyesülésével létrejött Románia. Teltek az évek. Az első világháború már két éve zajlott, amikor az addig semleges Románia megtámadta a Monarchiát. A majdnem védtelen Erdélybe átdobott, zömével magyar csapatok 1916 október végére ide, a határ környékére szorították vissza a román csapatokat. A kis temető őrzi a magyar huszárok, gyalogosok, bajor tüzérek holtesteit.

1918 novemberében az új, forradalmi budapesti kormány kivonta, leszerelte és hazaküldte a határt és Erdélyt őrző magyar csapatokat, így az védtelenül maradt. Ezzel aztán megnyitotta a lehetőséget Románia számára, hogy szinte puskalövés nélkül vegyék birtokba az egész területet, szinte egész Erdélyt.

Az 1940-es II. bécsi döntés értelmében a szoros ismét határövezetté változott. A feszült helyzetre való tekintettel a magyarok erődítményeket, reteszállásokat építettek ki. A II. világháború végéhez közeledve a román csapatok oroszokhoz történő átállása miatt a szovjetek akadálytalanul törtek be a térségbe. Itt kell megemlítenünk Sebő Ödön főhadnagy nevét, aki maroknyi csapatával védte a szorost, küzdött a hatalmas túlerő ellen, és csak pár katonájával sikerült végül kitörnie a bezáródó ostromgyűrűből. Érdekesség, hogy ő volt a nagyapja Sebő Ferenc ismert zenészünknek. Gyimes, és vele Erdély előbb szovjet fennhatóság alá került, majd Románia közigazgatása alá. Az első és második világháború hőseinek és itt elesett vitézeknek 2010-ben állítottak emléket. A kis kápolna a gyimesiek csíksomlyói zarándoklatának és a Mária zarándokút kiinduló pontja.

A kis dombon kopjafák sorakoznak, rajtuk egy-egy szó: Isten, Haza, Család, Anyanyelv, Alkotás, Jog, Kultúra, Hagyomány, Egység, Szabadság, Jövő. Szavak, melyek meghatározzák életünket. Ahogy a többi emlék felújításában is, ebben is közadakozás segített.

Az aprócska őrház, melynek helyreállítása Deáky András elbeszélése szerint se volt egyszerű, végül igen szépen sikerült. Ma vasúttörténeti kiállítás látható benne. Ahhoz, hogy ne vesszenek el a múlt értékei, gondos kezekre és törődő szellemre van szükség. András, aki 82 éve ellenére is aktív motorja a történelmi emlékezet és nemzettudat megőrzésnek, fáradhatatlanul kilincsel, kér, hogyha kell, hogy mindez fennmaradjon. Ahogy mesélte, egy asztaltársaságból indult ki az a mára már szerencsére népes adományozó réteg, akik hírül viszik a hely történetét, és maguk is fáradhatatlanul dolgoznak megmentésén.

Miközben jó szívvel ajánlom a hely felkeresését, abban bízom, hogy sikerült érdeklődést keltenem és új támogatókkal bővül Deáky András lelkes kis csapata. Mi mindenesetre jó egészséget és kitartást kívánunk munkájához!

Elérhetősége: (szállásadással is foglalkozik)

Gyimesbükkért Egyesület

Deáky András, Gyimesbükk, tel: 004-0723-591410

E-mail: adeaky41@gmail.com.