Kőszeg természeti- és kulturális örökségekben leggazdagabb városa Vas megyének. Nemhiába kapta az "ékszerdoboz" megnevezést. Az álmos kisváros keskeny utcái, kicsi, apró ablakos házai hűen őrzik a mai napig a múlt századbeli emberi sorsokat, emlékeket, az ódon macskakövek több milliárd láthatatlan lábnyom terhét cipelik. Ha az évtizedek óta eltávozott kőszegi halandók most felébrednének mély álmukból, talán még meg is találnák egykori házaikat, és a földi halandóknak el is mesélnék egy-egy antik bútor, vagy kézimunka történetét. A keskeny utcák a korabeli lakóházak, templomok, hegyek erdők között barangolva felelevenítenék legszebb emlékeiket, ahol ugyanaz az öreg tölgy vagy éppen házikó még emlékezne is az egykori lélekre. A Csónakázó-tó partján ugyanaz a fémcsónak fogadná a szerelmeseket, mellyel talán 40 vagy akár ötven évvel ezelőtt először eveztek ki a tóra, ugyanarra a padra ülhetnek le, melyen először szorították meg egymás kezét. Cikkeimben szeretném bemutatni Kőszeg néhány turistaútvonalát, tanösvényét, illetve műemlékét.

Az Andalgó sétaút tanösvény a Kálvária utca végén található indítótáblától - (volt Dreiszker Intézet) - a Koronaőrző bunkert érintve, az Andalgó sétaút mentén halad egészen az államhatárig.

Hossza 2 km, állomásainak száma 10. A megfáradt turista a kellemes andalgás után az Andalgó Sétaút legelején található lépcsőn lesétálva megpihenhet a vadregényes Csónakázó-tó partján, egy kellemes vendéglátóhely teraszán, vagy az érdeklődők megtekinthetik a halismereti tanösvényt is. Fotóim az Andalgó Sétaúton, a kőszegi Csónakázó-tó mentén készültek.

1. tábla: Az Andalgó története

"LELKEDET ANDALGÓ E KIES VÖLGY CSENDES ÖLÉBEN BÉKE-ÖRÖM-KÉJNEK SZELLEME LENGJE KÖRÜL!"

A 20. század előtti kőszegi térképeken még nem szerepel az Andalgó földrajzi elnevezés. Az út valószínűleg az idézetről kapta a nevét, mely tölgyfára szögezve volt olvasható ezen a helyen, s mellyel Chernel Kálmán köszöntötte István fiát születésnapja alkalmából 1884-ben. Chernel Kálmán (1822-1891) Kőszeg történetének és természeti szépségeinek tudományos kutatója és népszerűsítője volt, István fiából (1865-1921) pedig később világhírű ornitológus lett.

A Gyöngyös-patak mellett kanyargó ösvényt sokan használták a 19. században. Szép fekvése miatt gyakran keresték fel a szerelmesek és a túrázni vágyók, de évtizedeken át a gyári munkások is ezen jártak dolgozni. Ez volt a legrövidebb út a szomszéd falu Sarlós Boldogasszonyról és Kis Boldogasszonyról elnevezett templomába, a búcsújárók is ezen közlekedtek.
Kezdetben a Nemezgyár és a Rőtfalva közötti részt hívták Andalgónak, de később az első Kálvária stációig terjedő szakasz is az út része lett. Az út fénykorát a két világháború között élte, ekkor hosszú időn át nyári vendéglőt is működtettek itt.

1945 után a lezárt országhatár miatt az alsó részét nem lehetett megközelíteni, az eredeti állapota csak az 1989-ben elkezdődött határnyitás után állt helyre.

2. tábla: Vallási jelképek a határban

A települések határain már a pogány korszakban is építettek vallási jelképeket: őseink a rossz szellemek elűzésére különböző totemeket állítottak.

Kőszeg határában a 18. századtól helyeztek el kereszteket, szentképeket, szobrokat, de legtöbbjük a II. világháborúhoz köthető. Történetek, halálesetek esetleg csodatételek emlékét őrzik, melyek részleteit néha fel is jegyezték rájuk. Többféle elnevezésük ismert, a fancsali feszület, a fakép vagy a pléhkrisztus kifejezéseket is használják. Anyaguk is változatos: kőből, műkőből, fából, akár fémlemezből is készülhettek. A környéken leginkább a kő jellemző. Általában családok finanszírozták a jelképek állítását, s ők gondoskodtak a fenntartásukról is. Tehetősségüket mutatja, hogy a keresztek, szobrok jelentős részét körbeépítették és befedték, kápolnává alakították.

A fotón szereplő kápolna a rőti út melletti Páduai Szent Antal barokk-rokokó kápolna, melyet 1767-ben emeltek, az addig magában álló szobor köré. Akkoriban készült egy Szeplőtelen Szűzanya Emlék is a Szombathelyre vezető út mellé, és 1780-ban már a soproni út mellett is állt egy szűz Mária idol.

Nagy tisztelet övezte Nepomuki Szent Jánost, a gyónási titok védőszentjét, három helyen is elhelyezték faragott alakját. Az 1745 körül alapított Szent Lénárd-kápolnához hasonlóan amelyet akkor még a városon kívülre tettek, mára több szobor a településen belülre került. Az erdőjáró emberek lelki igényeire gondolva állították a vörösre pácolt fából szerkesztett keresztet, ami a környező terület névadójává is lett.

Kőszeg legszebb határbéli emléke, a Kálvária templom hegy tetejére épült. Helyét úgy választották ki, hogy a város majd minden részéből látható legyen, uralja a vidéket.

3. tábla: A bortermő határ

Kőszeg történetének első írott forrásai a szőlőművelést tartották a legfontosabb kenyérkereseti lehetőségnek. A város az uralkodótól azt a kiváltságot is megkapta, hogy külföldön is kereskedhetett a borokkal. Ezeket a szomszédos településeken, Rohoncon és Csepregen termelték meg. A kialakult kapcsolatok révén évszázadokon keresztül fogyaszthatták a Kőszeg környéki borokat Ausztriában, Sziléziában, Cseh-és Morvaországban. A délre néző lejtők közül kiváló minőséget adott az Andalgóval szemben elhelyezkedő Kőszegi (Günser) dűlő, de főleg a Kálvária hegyen kialakított teraszokon volt kiemelkedő a termés. Itt állítottak kápolnát Szent Donátnak, akitől a vihar elűzését várták.

A borászat Kőszeg virágkorában, az egyre jelentősebb kézműipar mellett is megtartotta gazdasági jelentőségét. Szinte nem volt olyan család, akinek ne lett volna legalább 1-2 kapásnyi szőlője a "hegyben." Legkedveltebb fajta a fehér bort adó furmint, amelyet Gmäner-nek (Alloe Meiner) vagy "közönségesnek" neveztek. Ebből a jobb években aszút is készítettek. Megtermett még a zöldveltelini (Grüner Muscateller), a zöldszilváni (Grüner Zierfandler), a rakszőlő (Silberweiss) és egy kevés kékburgundi is.

A hanyatlás a 19. században következett be: az osztrák vámszabályok akadályozták a kivitelt, szinte csak a városon belül lehetett eladni a termést. a helyzetet súlyosbította, hogy az elavult felszerelések és technikák alkalmazása miatt romlott a szőlő minősége. Egyre kevesebben keresték a kapások ( Hauerek) termelte "Kőszegit". A szőlőgyökér-tetű és a peronoszpóra megjelenése pedig még reménytelenebbé tette a szőlősgazdák kilátásait. A gazdák mégsem adták föl. Ekkoriban állították fel a jégverés elleni viharágyú-rendszert, így próbálták elhessegetni a vészterhes felhőket. A megfigyelő állomást a Kálvária-hegyen helyezték el. A kipusztult tőkéket viszont nem tudták pótolni, sok helyen teljesen abbamaradt a termesztés. Akkoriban lett jellemző a kék szőlő, főleg a kékfrankos (nagyburgundi).

1990 óta nagyobb telepítések történtek, több családi gazdaság is sikeresen kezdte újra az árutermelést. Kiváló eredményeiket mutatják azok a díjak, amelyeket hazai és nemzetközi versenyeken szereztek.

A kőszegi szőlőtermesztéshez kapcsolható egy, a világon egyedülálló szokás is: 1740-től Szent György napján (ápr. 24.) a magyar-és német hegyen vágott szőlőhajtásokat egy ünnepség keretében berajzolják a Szőlő Jövés Könyvébe. Ezzel rögzítik a legszebb hajtások állapotát, tisztelegve a szőlő és a bortermelés hagyománya előtt. A hajtások könyvbe rajzolásának ünnepélyes szokása ma is él Kőszegen, a Szőlő Jövés Könyve pedig tudományos kutatások alapja lett. A kőszegi szüret rendezvénysorozata minden évben rengeteg látogatót vonz a városba.

4. tábla: Turisták a határban

A kőszegi turizmus kezdetei az 1880-as évekre nyúlnak vissza. Chernel Kálmán ötlete alapján Fügh Károly polgármester kezdte a sétautak, pihenőpadok, esőbeállók kiépítését. A város rossz gazdasági helyzetének javulását remélték a turizmus fellendülésétől, s igazi kirándulóparadicsommá tették a közeli helyeket. Két egyesület is működött a természetjárás népszerűsítéséért, a Magyarországi Kárpát Egyesület és a Magyar Turistaegyesület.

Az első virágkor a századforduló idejére tehető. 1896-ban a Millennium emlékére 22 m magas kilátótornyot emeltek az Óház tetején, alapként felhasználva Kőszeg első várának falait. Ekkoriban jelentek meg az első kiadványok, ismertetők a látnivalókról, és megépült az azóta is látogatható Írottkő-Kilátó. Az 1920-as évektől a város vezetése vette kezébe a turizmus irányítását, s egyre inkább a településre koncentráltak. A sétautak kezelését a Kárpát Egyesület végezte, és szép turistaházat épített a Hörmann-forrás mellett.

1938-ban jelölték ki az Országos Kékjelzés ( ma Országos Kéktúra) egyik kezdőpontját. Az 1940-es évek eleje újabb virágzás: soha nem látott számban látogatták turisták a kristálytiszta levegőjű vidéket. Kis nyaralókkal és hatalmas intézményi üdülőkkel szabadidős telepet terveztek a Kendig-hegyre, de a háború és a hidegháború miatt ezek nem valósultak meg.

A határt műszaki zár védte, a szomszédoktól és az ország belsejétől. Sőt magát a várost is csak külön engedéllyel lehetett megközelíteni. 1990-től lehet ismét szabadon látogatni a vidéket.

1996-ban új kilátó épült, és sokat javított a turizmus helyzetén az Írottkő Natúrpark szervezése is. Napjainkban az első aranykorhoz hasonló, pezsgő időszak köszöntött be.

5. tábla: Gyöngyös-patak erejével

A város mellett folyó patak mindig sokat jelentett a mellette élőknek. Biztosította a mindennapi élethez szükséges vizet, de védelmet is adott, hiszen évszázadokon keresztül táplálta a várost és a várat ölelő árkokat. Malmokat hajtott, akár egyszerre hetet, hogy a kenyérnek való lisztet előállíthassák az egész környéknek. De a víz segítségével metszettek deszkát, daráltak a tímároknak gubacsot, őröltek és áztattak papírnak való rongyot is. Egyetlen külső energiaforrásként hajtóerőt jelentett az egykor majd 150 családnak megélhetést biztosító posztókallónak, a céhmesterek fonodát is működtettek vele. A posztómesterek, vagyis a csapók neve is a vízhez kötődik.

A Gyöngyös által megemelt fakalapácsokkal tömörítették, sulykolták a textíliát. Az üzem utódja az 1898-ban alapított , ma is termelő nemezgyár lett, tulajdonosai nagy sikert arattak az iszlám országokba gyártott fejfedőkkel, a fezekkel.

A vízfolyás az első helybeli gyár, a Kőszegi Posztógyár Rt. (1846) gőzgépeihez is adott vizet, a 20. században turbinákat és dinamókat forgatott, biztosítva a város elektromos áram szükségletének nagy részét. A kavicságy által szűrt jó minőségű ivóvízre alapozták az évtizedeken át kiváló italt adó Kőszegi Sörfőzdét és a Kőszegi Hegyforrás Szikvízgyár Rt-t is.

A malmok duzzasztásainál kiépített strandokat nyáron mindig sokan keresték fel, és helyenként, ahogy a Nemezgyár felett is, a patak adta lehetőségeket is kihasználták a fürdőzők. Az 1894-ben nyílt, Winternitz-, Kneipp-és Priessnitz-kúrákat is alkalmazó Dreiszker-féle Hidegvíz-Gyógyintézet is a Gyöngyös-patakot hasznosította terápiájában.

Komoly ellenségként lépett fel, amikor áradatával fenyegette a lakosságot. Utoljára 1965-ben okozott tetemes károkat, ezért a Nemezgyár alatti szakaszt mesterséges partok közé szorították, addig tart a szabályozatlan meder. Több évtizedes feledés után újra felfedezték energiatermelő képességét: egy mini erőmű már termel, de többnek újraindítását is tervezik.

6. tábla: Utak a határon

Kőszeg egy egymást keresztező hadi és kereskedelmi úthálózat mentén épült fel. Ezeket az utakat impozáns várából a Kőszegi család felügyelte.

A török hódoltság idején nagyobb jelentőséget kapott az Adriai-tengert Pozsonnyal, közvetve Béccsel összekötő vonal, amikor a hagyományos hazai összeköttetéseket lezárták. Ekkorra esett a helybeli polgárság fénykora, gazdagodásának időszaka.

A távolsági kereskedelem az iparosokat, kalmárokat, és a bortermelőket is gyarapította. A vendégfogadók még a 19. század elején is nagy számban éjszakáztatták a nagy társzekereket és utasaikat. A forgalom hagyományosan a településen keresztül haladt, csak járványok idején terelték az úgynevezett "koleraútra" az idegeneket. A burkolat fenntartása érdekében a város vámszedésre volt jogosult, amelyet a határban álló négy kapunál róhattak le az utazók. A megye(törvényhatóság) és az állam által kezelt szakaszok javítására a lakosokat közmunkára kötelezték, amit adóként pénzben megválthattak.

Nagy csalódást okozott, és fokozatos hanyatlást hozott, amikor az új, nagyobb teherbírású közlekedési pályák , a vasutak elkerülték Kőszeget. A helybelieknek saját erőből kellett biztosítaniuk a vaspálya-összeköttetést a fővonalakkal. Részvénytársaságuk 1883-ban átadta a Kőszeget Szombathellyel összekötő vasúti szakaszt, amit követett a Sopronig(1908), majd a Sárváron keresztül Zalabérig tartó kapcsolat kiépítése(1912). A jól működő társaságot előbb a Déli Vasút, majd a Magyar Államvasutak működtette az államosításig.

1920-tól a hagyományos közúti és vasúti összeköttetéseket a békeszerződés korlátozta. A vasútvonalakat két helyen szelte át az új határvonal, akadályozva a szabad közlekedést. A soproni vonalat 1948-ban teljes egészében az osztrák vasút kapta meg, de a személyforgalom 1951-ben végleg leállt, 1960-tól a teherszállítás is megszűnt a kőszegi határvonalig húzódó szakaszon.

1989-től a közúti helyzet javult, a Schengeni határnyitás (2007) állította vissza végképp az évszázadokon keresztül természetesnek tekintett állapotokat.

7. tábla: Vendéglátás a városban

Kőszeg vendéglátó kultúráját képezi Az Arany Strucchoz címzett fogadó, amely Magyarország legrégebbi (1597) ugyanazon épületben működő vendéglátó helye. Nevezetes vendégei között találjuk Gróf Zrínyi Miklóst, Gróf Nádasdy Ferenc országbírót, Lippay György esztergomi érseket, Gróf Zrínyi Pétert, Gróf Apponyi Albertet, vagy Bittó István későbbi miniszterelnököt. A 19. század közepéig sorra építették az újabb vendéglátóhelyeket. Akadt, amikor egyszerre kilenc fogadó várta a fáradt utasokat.

A vasút megjelenésével aztán napjuk leáldozott, vendéglőkké vagy kocsmákká alakultak.

Több lett viszont az egyre divatosabb kávéházakból, ahol már nemcsak enni és inni lehetett, hanem különböző játékok mellett olvasgattak, a világ és a város dolgait beszélték meg a polgárok. Jellemzőek voltak az úgynevezett kapáskocsmák. A termelők saját házuknál, heti beosztásban mérhették boraikat, amit fenyőág köteg kiakasztásával jeleztek: az elhelyezett szalag színe mutatta, hogy fehér-, vagy vörösbort árultak. Az évszázados szokást a 19. század végén korlátozták, végleg 1945 után szűnt meg.

Helyüket a szépen szaporodó kiskocsmák vették át, ahol katonák, turisták egyaránt fogyasztottak. Utóbbiakat a hegyekben is kiszolgálták. Vendéglő nyílt a Szabó-hegyen, a Királyvölgyben, szállót építettek a Hörmann-forrás mellé, a Stájer-házaknál az erdészekhez lehetett fordulni, alkalomszerűen telepedtek ki kocsmárosok a Hétforráshoz illetve az Írottkő-kilátójához. Leglátogatottabbak közé tartozott a " Vendéglő a Kies Andalgóhoz" címzésű, amelyet a török ostrom 400. évfordulója alkalmából, kifejezetten idegenforgalmi céllal építettek. A városhoz közeli, népszerű sétahely a megfáradt kirándulók mellett a helybeliek szórakozását is szolgálta, 1932-től egészen az 1950-es évekig.

8. tábla: Kőszeg és az államhatár

Az osztrák tartományok és a Magyar Királyság határainak rögzítésére csak a 18. század elején került sor. A honfoglaláskor az Enns folyóig tartott a gyepű , vagyis a nehezen járható országszéli terület, csak néhány, őrök által védett kapun lehetett biztonságosan közlekedni. 1000 körül a Lajta-Fischa folyók vonalánál állapodtak meg. A 12-13. században a gyepűt felváltotta a védővár rendszer, amelybe a környéken a Kőszegi Óház-tetőn álló erőd mellett beletartozott Borostyánkő, Léka, Rohonc, Szalónak és a Velem melletti Szent Vid.

1445 és 1647 között a másik oldalra került a város, zálogbirtokként Alsó-Ausztria uralkodója irányította. Ekkorra a határvédelmi szerep már a múlté, hiszen a másik irányból érkező ellenséget, a törököt kellett elhárítani. A magyar koronához visszatért település végleg elveszítette határvédő jellegét, a több tíz km-re húzódó vonal mögött is habsburg uralom alatt álló terület feküdt.

Az elveszített világháború után a város és a magyar állam határa egybeesett, 1923-tól a trianoni békeszerződés nyomán véglegesített új választóvonal őrizetével a határrendőrséget bízták meg. A lakosság nehezen szokta meg, hogy útlevél felmutatásával lehetett a szomszédos falvakat elérni. 1938-ban a német birodalommal lettünk szomszédosak, a másik oldali őrizetet szigorították, a hazai részen határsávi övezetet alakítottak ki.

1945 után a két politikai világrendszer szembenállása miatt tényleges "vasfüggöny" épült ki. 1949-1950-ben aknazárat és jelzőrakétákat telepítettek, drótsorokat, magasfigyelő rendszert, nyomsávot létesítettek. A hegyekben őrsöket helyeztek el ( Hörmann-forrás, Hétforrás, Keresztkút). 1965-től az aknazárat felszedték, helyére 1971-ig elektronikus jelzőrendszert ( EJR) építettek. A megközelítést is nehezítették, a határsávba eleinte külön engedéllyel lehetett belépni, 1968-tól iratellenőrzések után.

Az EJR elavultsága miatt már 1987-ben javasolták megszüntetését, 1989-ben végre is hajtották azt. Fontos lépést jelentett a szabad közlekedés visszaállításában Magyarország Európai Unióba való belépése (2004) és a Schengeni szerződéshez történt csatlakozás (2007), amely a zöldhatár szabad átlépését is biztosította.

9. tábla: Vámok a határban

Kereskedelmi vámszedési joga nem volt a településeknek, de a rajtuk keresztülvezető utak, hidak és más útterepgyárak fenntartására a középkortól fogva szedhettek pénzeket. Ezek az összegek megállapítása függött a szállítójárműtől, az áru súlyától és értékétől is. Kőszeg határában négy helyen, a szombathelyi, a rohonci, a csepregi, és a soproni kapunál kellett fizetni a sorompó felemeléséért. Az ott álló bódék a város tulajdonában voltak, de a vámot bérlők gyűjtötték. A később kövezetvámnak ( ma: súlyadó!) nevezett díj az utak teljes állami és megyei kezelésbe vételekor 1926-ban szűnt meg.

A kincstár a külföldre tartó árukra kivetett harmincad beszedő helyei közül az egyiket Kőszegen működtette, pedig Ausztria akkor még több tíz kilométerre terült el a várostól. Az 1921-ben megállapított új országhatár aztán egészen közel hozta a szomszédos országot. Megjelentek hát a fináncok a város szélén. Az átvezető utak mellé vámőrbódékat állítottak, felügyeletükre Fővámhivatalt rendeztek be. A nagyobbodó turistaforgalom indokolta, hogy a hegységben, például a Hörmann-forrás mellett is(1929) állítottak pénzügyőr posztokat.

Persze a nagyobb létszámú szemlész-és járőrszemélyzetre a csempészet növekedése miatt is szükség lehetett. A két ország eltérő kereseti és kínálati helyzete miatt akkora árkülönbségek alakultak ki, hogy érdemes volt, akár törvényszegés árán, tiltott módon hozni-vinni egyes áruféleségeket. Érdekes, akkor is a cukor volt a legkeresettebb, de ruhaanyagtól kezdve a hiánycikknek számító alkatrészig sok minden került a hátizsákokba. Odafele tartós élelmiszereket vittek, duplán megérte hát a zöldhatár áthágása. A Rőtre vezető Andalgó Gyalogút, illetve a körülötte fekvő erdők, kedvező terepet biztosítottak a tilosban járóknak.

1938-tól , de még inkább 1950 után komolyabbra fordult a helyzet. A műszaki zár szinte leküzdhetetlen akadályt jelentett. Trükkös megoldásokkal inkább a hivatalos határátkelőkön próbálkozhattak a nyerészkedők. Jóval nagyobb értékű árucikkekkel, időnként az állam hallgatólagos beleegyezésével.
A vámkezelés 2004-ben végleg megszűnt ezen a szakaszon.

10. tábla: Kőszeg város határai

A város és földjei jelentős területen feküdtek, ezért nagyszámú szomszédos település vette körül. Borsmonostor, Cák, Hámortó, Horvátzsidány, Kőszegdoroszló, Kiszsidány, Kőszegpaty, Lukácsháza, Nemescsó, Ólmod, Répcekethely, Rőtfalva, Velem községekkel együttesen felügyelték a kőszegi polgárok az elválasztó vonalat őrző határjeleket.

Az utakat, patakokat, vízfolyásokat erdőnyiladékokat, jellegzetes fákat, mesterséges halmokat később határköveket rendszeresen ellenőrizték. Ez nem volt egyszerű, mert- főleg a Felső-erdőben - helyenként nehezen áthatolható hegyeket-völgyeket kellett bejárni. A határjárásokat közösen végezték, vitás esetekben tanúkat hallgattak ki, végső esetben a hatóságok felülvizsgálati eljárását kérték.

Végeztükkel kisebb lakomát rendeztek, hogy mindenkinek emlékezetes maradjon a határjárás. Érdekes hagyományként jegyezték fel azt a szokást, hogy egyes helyeken gyermekeket vagy a legfiatalabb résztvevőket megvesszőztek, jól elfenekeltek, amitől azt remélték, hogy az illető még idős korában is jól fog emlékezni a határjel elhelyezkedésére.

A 13. századtól írásba is foglalták az egyezségeket, a biztonság kedvéért hivatalos szervekkel záradékoltatták is. Az első, a vasvári káptalannal igazoltatott határleírás 1354-ből maradt fenn.

A pontos térképek megjelenése után sem szűntek meg az ellenőrzések, a 20. század első felében is rendszeresen elvégezték azokat. Ennek ellenére többször került sor kisebb villongásokra, büntetések kirovására. A kőszegi mező- és hegyőrök többször jelentettek tilosban történt favágást, kaszálást, fogtak be a szomszédok által tilosban  legeltetett állatokat, amelyeket csak súlyos váltság ellenében adtak vissza. JELENTŐS TORZSALKODÁSRA KERÜLT SOR 1392-BEN, AMIKOR A KŐSZEGI POLGÁROK MEGOSTROMOLTÁK A BORSMONOSTORI KOLOSTORT, EGY, A SZERZETESEKKEL ELFAJULT VITÁS ÜGY MIATT. AZ APÁT EGYHÁZI TILALOMMAL SÚJTOTTA A VÁROSIAKAT, amelyet Zsigmond király közbenjárására oldott csak fel.

A majd évezreden keresztül változatlan kőszegi határ éppen 1923-ban gyarapodott, amikor a korábban Ausztriának ítélt, egyes Esterházy-féle rőtfalvi erdőrészeket a városhoz csatolták.

1920-tól a hagyományos közúti és vasúti összeköttetéseket a békeszerződés korlátozta. A vasútvonalakat két helyen szelte át az új határvonal, akadályozva a szabad közlekedést. A soproni vonalat 1948-ban teljes egészében az osztrák vasút kapta meg, de a személyforgalom 1951-ben végleg leállt, 1960-tól a teherszállítás is megszűnt a kőszegi határvonalig húzódó szakaszon.

1989-től a közúti helyzet javult, a Schengeni határnyitás(2007) állította vissza végképp az évszázadokon keresztül természetesnek tekintett állapotokat.