Minket nem sajnálni, hanem elfogadni kell

Rióval immár több, mint 3 éve dolgozunk együtt, s a közös életünk során többször is előfordult már, hogy az emberek sajnálkozva néztek ránk. Ennek egyik oka maga a fogyatékosság létezése és a fogyatékossággal élő ember, de még gyakrabban a munkakutya - ebben az esetben egy vakvezető kutya - látványa. Minket - itt most nem csak a gyengénlátókra és a vakokra gondolok, hanem általánosságban véve a fogyatékossággal élő személyekre is - nem sajnálni, hanem elfogadni kell. Ugyanolyanok vagyunk, mint akárki más, legfeljebb másként oldjuk meg az egyes dolgokat a többi emberhez képest. Egy ókori filozófus, Epikthétosznak a Kézikönyvecskéje szerint bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, mások nincsenek. Tőlünk függ például az ellenszenvünk, a véleményünk, a törekvésünk, tehát minden, amit egyedül alkotunk. Ezzel szemben tőlünk független a testünk, a gazdagságunk és a tisztségünk - vagy ha úgy tetszik -, a szerepünk, tehát azok a dolgok, melyeket nem egyedül hozunk létre. Egy másik, ugyancsak a Kézikönyvecskében szereplő tétel kimondja, hogy az embernek nem az a dolga, hogy a rendezőt okolja a ráosztott szerepért, neki csak annyi a feladata, hogy az adott szerepet hitelesen játssza el. Itt az életet egy színpadi darabként, az embereket pedig a darab szereplőiként ábrázolja Epikthétosz.

A most leírt részletek alapján talán már érthető, hogy miért nem kell minket sajnálni. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy az empátiával és segítségnyújtással szemben szeretnék állást foglalni, ugyanis mindkét fogalom, s a belőlük létrejövő cselekvés is kiemelkedően fontos ahhoz, hogy EMBEREK LEGYÜNK. Pusztán az elfogadás tényére szeretném felhívni a figyelmet. Ha én belátom, hogy néhány tőlem független dolog miatt olyan vagyok, amilyen, akkor ezt miért nem érti meg és fogadja el a többi ember? Értsd meg, kérlek: egyikünk sem kérte sem a haja, a szeme, a bőre színét, sem az anyagi helyzetét, sem a fizikai / mentális állapotát. 

Én vagyok a Gazdi szeme! Ne simogass meg, dolgozom!!

A kis filozófiai kitérő után térjünk vissza tulajdonképpeni témánkhoz. Ami a munkakutyákat illeti, tapasztalatból mondom, hogy ők aztán imádnak dolgozni. Ha csak azt veszem, hogy a Rió mekkora örömben van, mikor látja a gazdit készülődni, főleg mikor leakasztom a helyéről a munkaruhát, a „Bújik!" szó még el sem hangzott, ő már régen felöltötte a számára legszebb uniformist. A farkával ilyenkor olyan heves, erőteljes csóválást végez, hogy az ékesebben szól bármely szónál. Ez a válaszom arra, hogy „Hát szegény kutya, milyen rossz lehet neki...!"

Amikor egy vakvezető kutya hámban van, akkor néhány alapszabályt mind neki, mind az embernek be kell tartania. Például munkavégzés közben a kutya számára prioritás a gazdira való odafigyelés kell legyen: a dolgát nem végezheti el, ezt még a felhámozás előtt célszerű elintéznie, mert akkor nem kell tartogatnia, s ettől szenvednie szegény állatnak. Persze, előfordul, hogy éppen munka alatt éri a szükség, ilyenkor lehetőleg egy füves területet keresve engedhetjük el kutyánkat, aki amint elvégezte dolgát, behívásunkra köteles visszatérni, ekkor a jutalmazás mindenképp kijár a számára. 

Mivel a legtöbb időnket az emberek közt töltjük, ezért amellett, hogy a kutyák számára az egyik legfőbb feladat a gazdi navigálása - lehetőleg a maszek tevékenységet kerülve -, a többieknek is be kell tartania bizonyos normákat annak érdekében, hogy ne zavarják meg a biztonságos közlekedésünket. Az egyik legfontosabb ezek közül a simogatási vágy leküzdése - na, nem a gazdi simogatására gondolok itt, sokkal inkább a kutyasimogatásra. Talán elfogadható az az alapszabály, miszerint idegen kutyát engedély nélkül nem simogatunk meg, legyen az bármennyire is aranyos. Ha megegyezünk ebben a tételben, akkor miért nem tudjuk alkalmazni ezt a vakvezető kutyák esetében is? Amikor rajtuk van a hám, olyankor ők a mi szemünket képviselik, ennél fogva szigorúan tilos megsimogatni őket! Ez teljességgel olyan, mintha mi is belenyúlnánk a te szemedbe. Ha megkérdezed, hogy megsimogathatod-e a kutyát, legtöbbször levesszük róla a hámot, akkor természetesen lehet. Viszont ha azt mondjuk, légy szíves, ne simogasd meg, akkor kérlek, cselekedj így! Ha nincs ok a tiltásra, akkor úgy is engedünk.

Egy másik dolog, az etetés és felevés: tudni kell, hogy a labradorok jóformán feneketlen gyomorral rendelkeznek, így viszont bármikor vevők az evésre. Viszont az elhízott kutya sem túl esztétikus - de ami ennél sokkal lényegesebb -, sem túl egészséges, ugyanis a súlyfelesleg káros hatással van az izületekre, így a vezetésre is. Ugyanakkor érdekes, hogy a legtöbb esetben Rió például szó nélkül elmegy az úton hagyott ételmaradék mellett - ilyenkor ugyancsak jár az extra jutalom. Az etetésről annyit, hogy kérdés nélkül ugyancsak szigorúan tilos bármit is adnod a kutyának. Ennek egy nagyon egyszerű oka van: nem tudhatod, hogy az adott ebnek mennyire tesz jót az az étel, amit épp készülsz a gazdi tudta és beleegyezése nélkül megetetni vele. Vannak olyan élelmiszerek ugyanis, melyek minimum mérgezéshez vezetnek, így például a tejterméket, cukrot tartalmazó, általad hasznosnak vélt étel megetetése után te vígan elmész, míg nekem egy súlyos, hányással, hasmenéssel megfűszerezett rosszulléttel kell szembesülnöm a kutyámnál. Ha ez egy buszon vagy vonaton esik meg, akkor pedig nem téged fog utálni minden utazótárs és a jármű személyzete sem. A mérgezés kezelése, a velejáró orvosi költségek ugyancsak nem téged terhelnek majd.

Itt a kérdés tehát csupán ennyi: megéri számodra, hogy a jószándék nevében kibabrálj a másikkal? Erre az esetre is igaz: előbb kérdezz, csak aztán cselekedj. Minden egyes eb más és más. A gazdi tudja csak, hogy a kutyájának van-e valamilyen allergiája vagy sem. Te nem tudod, ezért szó nélkül ne etess! 

Mit kell tenned, ha kutyasétáltatás közben találkozol egy, épp a gazdáját segítő vakvezető kutyával?

Még mindig a vakvezető kutya-gazdi párosával szembeni viselkedésnél maradva, essen pár szó arról, hogy mit kell tenned, ha kutyasétáltatás közben találkozol egy, épp a gazdáját segítő vakvezető kutyával. Ha tudod azt, hogy a kutyád nem éppen a jólneveltség mintaképe, kérlek, nagy ívben kerüljetek el minket. Ugyanis nem éppen a legjobb, ha a tiéd elvonja az enyémnek a figyelmét a feladatáról, s a két kutya bandázásba kezd. Kérlek, tarts távolságot! Akkor is figyelj oda a kutyádra, ha ő a barátságosak közé tartozik. 

Vigyázz a kutyádra, mert te vagy a gazdája, felelősséggel tartozol érte! Még tavasszal történt meg velünk a következő eset: Rióval éppen a Vérellátó felől haladtunk, mikor egy gazdáját-vesztett kutya jött velünk szembe, aki nem átallott rátámadni Rióra. Ugyan a kiképzés alatt kaptam instrukciókat az ilyen esetekre - a hátsó lábaknál fogva tartani, míg szét nem mennek -, viszont ez a tanítás ott és akkor a háttérbe szorult, s a magam és a kutyám épségének védelme került előtérbe. Én sem magas nem vagyok, sem gigászi izmokkal nem rendelkezem, így ha akarok, akkor sem tudok komoly kárt előidézni erőmmel. A műanyag botra - mely csupán jelzésértékként volt nálam - az első mozdulatnál a kutya ráugrott, aztán reccs... Kiáltozhattam bárhogy, a kutyát egyáltalán nem érdekelte, csak az, hogy a Riót hátulról közelítve megismerje. Szerencsénkre két hölgy észrevette a bajt, s odajöttek segíteni, s csak hármunk együttes munkája révén sikerült végül megszabadulni, elűzni az állatot. Az ár: a botnak annyi lett, mégsem ezt sajnáltam, leginkább az élmény maradt meg mindkettőnkben. Néhány hétig, ha arra az útszakaszra értünk, kicsi Rió egy pillanatra megtorpant, én ekkor egy jutalomfalattal biztattam a továbbhaladásra. Az élmény hamarosan elhalványodni látszott, ugyanis nem sokkal később már ugyanolyan lelkesedéssel haladt végig azon az úton is, mint régen. Hatalmas szerencsénk volt, hogy nem történt semmi súlyosabb... 

Mind a simogatás, mind az etetés, mind pedig a kutyák összeeresztése elvonja a vakvezető kutya figyelmét, kizökken a feladatából, melynek következményeként könnyen baleset érheti a kutya-gazdi párost.  

A következő részben az autósokhoz, biciklisekhez, rolleresekhez fűződő megfigyelésekről, tanácsokról fogok írni.