A szombatra tökéletesen felkészítő pénteki zenei élményfürdő után az armageddonra ébredni nem kellemes élmény. Szótlanul tettük meg a pár kilométeres utat a tetthelyig, de aztán máris oldódtunk attól a zsongástól, ami fogadott bennünk. Épp kezdődött a Növelés vagy Nevelés konferencia második előadása. Elvegyültünk a kávézó és diskuráló folyamban, kávéztunk és diskuráltunk. Aztán befejeztük az előző napi beszámolónk, amit Makrai kolléga ott helyben ki is lőtt a hálóra, miközben a konferencia szünetében a hátunk mögött lezajlott a Pápateszéri Malmok című kiállítás megnyitója, egy előadás Hagyomány és Természet címmel, és elhangzottak népdalok is. Innentől kezdve szinte ingajáratba váltottunk a két helyszín közt, hisz felváltva követték az események egymást, nem is akármilyenek. Öt óra magasságában ugyanitt kezdett műsorozni a Kajárpéci Vízirevű. Vásári komédiát láthattunk modern eszközökkel élve, ámde alacsony költségvetésből kigazdálkodva, ahogy azt kell és illik. A Sobri Jóska közbelép című, kihangsúlyozottan a több száz éve méltatlanul elhanyagolt nyilvános kivégzések pátoszát hirdető előadás csírájában ölte ki belőlünk a maradék rossz idő miatti rossz kedvre hajlamot. Szórakoztató volt már a bevezetőtől, és végig tartotta is a színvonalat. A bakonyi betyár életét feldolgozó színmű tizennyolcas karikával lett ellátva, tehát nyomaiban népi nyerseségű őszinteséggel beszéltek a nemek nagy csatájában éppen békélkedő szép napokról-éjjelekről. Khm. A történet végeként, a halálát túlélő kackiás bajszú rabló-ikon, Amerikában híres gyógyszerész lesz, és dúsgazdagon hazatérve megalapítja az egyik nagy hazai gyógyszerkonszernt. Dőlt ki merre bírt, óriási hangulatot keltve, az amúgy sem szomorkás alapból.

Mivel egyre hidegebb is lett, a folyékony köpönyegek is még kelendőbbek lettek, ergo a hangulat is felfokozódott. Addig a pontig, amíg be nem léptünk a Pajta Színház terébe, amit hat órától Iva Bitova énekesnő, előadóművész, jelenség, papnő, jóboszorkány - és sorolhatnánk még vég nélkül az eszünkbe jutott kategorizációs kényszerünkből fakadó titulusokat -, lényegített át. A szeánsznak is tekinthető előadás, vagyis kitárulkozás tízedik másodpercében megszűnt a külvilág számunkra, csak a hangok és azokat magából illetve aktuális hangkeltő eszközéből előhívó cseh jelenség maradt. Zenéjét nem lejátszotta, hanem előhívta magából, tökéletes egységben hegedűjével, de akár egy zenélő dobozzal is. Modern személyes népzene némi mágiával, cseppnyi őrülettel, teljes lélekkel, hatalommal, békével, szeretettel, iszonnyal, tehát mindennel. Pont, mint mindannyian, csak ő ezt megmutatja, bárkinek ezek szerint. Nem voltunk még egy teremben vele, és a videómegosztó portálokon át sem szüremlik az ami a lényéből sugárzik sokszemközt és sokfülközt. Meg sem próbáljuk megfogalmazni sem a gondolatokat, amiket ébresztett, sem az általa kiterített világot. Személyes ügy vélhetően mindenkinek, hogy értelmezze, amit tapasztalt, mint ahogy személyes ügy Iva Bitovának is, hogy járja a világot és energiát sugározzon.

A koncert után, melyet a tetőn doboló eső végig aláfestett monoton zakatolásával, kiléptünk ismét a való világba, és akkor tudatosult igazán bennünk, hogy míg mi majd egy órán keresztül, néma csendben és pisszenéstelenül, minden felesleges mozdulatot mellőzve fogadtuk be a csodát, addig ez a monoton zaj kinn lassan tavat csinál a környékből, és ha így megy tovább az be is fog fagyni. Magyar ember nem ijed meg alapon, a Teleház felé vettük az irányt, annak pultjából való felmelegedés reményében. Alig léptünk be az ajtón, máris egy performensz vette kezdetét, Tóth Viktor szaxofonjával mozgatta Ishi Junya japán táncművészt. A szervezők egy perc szünetet sem engedtek, zéró tolerancia volt meghirdetve a lazázásra. Az azelőtt esti koncertjét is jelesre hozó szaxis felfújta táncosát a felső terembe, de mi ide már nem követtük a mozgásszínházat, hanem újfent megindultunk a hátsó traktusnak, hisz következett a Bin Jip. Sajnos őket is csak digitális adatokban tapasztalhattuk eddig meg, amin nagyon nem szégyenkezhetünk, hisz a zseniális filmtől kölcsönvett nevű formáció bemutatkozó koncertje március elején volt az A38-on. Harcsa Veronikát senkinek sem kell bemutatni, az elektronikus szcénát figyelőknek pedig Kaltenecker Zsolt neve ugyanúgy jól cseng, mint a biztoskezű Andrew J-é, és Gyémánt Bálint sem lehet ismeretlen senkinek. Akiknek igen, nézzenek azonnal utána mindennek és mindenkinek, mert ismét egy zseniális produkcióról számolhatunk be. Ha elvonatkoztatunk a háttérzenészektől egy pillanatra, és csak a frontot betöltő énekesnőre koncentrálunk - ami nem esik persze nagy nehezünkre -, kijelenthetjük immár azt, pláne ennek a félimprovizatív lehengerlésnek a tükrében, hogy Harcsa Veronika a nemzeti kincs kategória egyik jogos tulajdonosa.

Mifelénk legalábbis az, és ahogy az eddigi pályafutást nagy nehezen átbogarásszuk fejben, kiterül-tárul egyből az a már eddig is rengeteg dolog, amit lerakott az asztalra. A legjobb bizonyítéka ő annak, hogy nem elég az, ha valaki nagyon meg van áldva hanggal, ráadásul még tehetséges is, képben kell lenni. Ez nálunk itt azt jelenti, hogy miközben kiderült szép lassan az, hogy az ország élvonalában a helye, mindez úgy történt, hogy nem a kereskedelmi csatornák révén, és nem hipermarketing segítségével ismertette el magát. Lejárt fogalommal élve, a Bin Jip is egy underground zenekar, viszont annak meg túl jó, vagyis profi. Ezt az egy órát vártuk a legkíváncsiabban, jóra számítottunk, és még annál is jobbat kaptunk. Az első, amit kiszúrtunk, hogy a nem túl nagy tartalékokkal rendelkező hangtechnika láttán a zenekar kifordítatta a monitor ládákat is a közönség felé. Ez több dolgot is elárul, egyszer a zenekar tudja és érti, amit csinál, ez pedig ritka sajnos, persze azért nem kirívó, ezen kívül azt is, hogy magabiztosak eléggé. Ami szintén borítékolható volt ismerve kvalitásaikat. Arra voltunk még kihegyezve, hogy a jazzes péntek után, hogy szólítja meg a közönséget, ez a modern hangszerelésű világ. Nagyon értették, mint ahogy egyértelmű is volt. A billentyűknél a szellemi központ Kaltenecker Zsolt úgy játszott, hogy bárhol a világon fejet hajtanának, Gyémánt Bálint hozta az élet alá valót gitárján, Andrew J adta a groove-okat és szkreccselt parádésan, Veronika pedig maga volt az élet. A zene maga mindenféleképp erős jazz attitűddel bír, de mivel alapjában véve elektronikus, az alapok inkább az ott megismert sémákból eredeztethetőek, illetve válogattak és váltogattak a hiphop, funk, down-tempo világából is bőven. A gépi alapok átadására így is kicsit kevés lett a hang bizony, a többi tartomány szépen szólt, igaz ennek a teremnek csak rontani lehet a hangzásán, kitűnő az akusztikája még mikrofonok nélkül is. Az önmagukban is kitűnő darabokat hangulatuktól függően továbbvezették, teljes imprózásba kezdtek, és mivel láthatóan jól érezték magukat, ezek egytől egyig taroltak. Korszerű felfogású elektromos funk-jazz, határok és minden kivetnivaló nélkül, parádés egyéni részvétellel. Természetesen előtérben voltak az énektémák, de rendszeresen lépett vissza a mikrofontól, vagy épp az állványon mellette lévő többsávos effekten ügyködött az énekesnő, vagy csak táncolt, amíg társai a jó jazz hagyományokhoz híven hozták élményszámba menő szólóikat. A gitár néha be is rock-osodott, a billentyű a Hammond hőskorát idézve is zakatolt, mindezek teljesen mai szellemben és előremutatóan. Az addigi átlagunk két tízpontos koncert plusz apróságok, ami nálunk még abban a sátáni időben is a legnagyobb huszonegyre jött ki. Két énekesnő tanított, és még hátra volt a Singas Project Berger Dalmával az élén.

A nagyszerű énekhanggal bíró nők sorát egy különleges hangú német férfi énekes törte meg az este során, Michael Schieffel személyében, akinek a nevét már hallhattuk a 2007-es Mediawave szignál kapcsán. Carsten Daerr zongorista az állandó alkotótárs, valamint Lukács Miklós és Szandai Mátyás a Dresch Quartet két oszlopos tagja erősítették még a nem mindennapi produkciót, melynek tartalmi eleme volt egy loop gép is, ami nem kevesebbet tud, minthogy akusztikus kollázs készítésre ad lehetőséget. A dalok témája általában a szeretet és a szövevényes emberi kapcsolatok voltak a legkülönfélébb pop és jazz ritmusokba építve.

A jéghideg szél és veretős eső kombónál rosszabb, már csak ugyanez lehet koromsötétben, illetve kísérteties félhomályban. Ha nem lett volna ennyi ember, a nagy épületek közt, nyugodtan az angliai vidék egyik kísértetjárta részén képzelhette volna magát az érkező. Kicsit bevettük magunk a Teleház jótékony hőmérsékletű földszintjére, majd visszatértünk a Singas Project kezdésére. A billentyű, szaxofon, basszusgitár, dob ének felállású ötös számunkra Dalma eddigi legjobb felállása volt eddig, és maradt ezután is. A különcségéről elhíresülést megértjük vele kapcsolatban, hisz csak rá kell nézni, és meg kell hallgatni, a rossznyelvek szerinti együttműködésre alkalmatlanságot azonban a legfontosabb helyen nyomaiban sem látni, mégpedig a színpadon. Olyannyira nem, hogy ebben a társaságban látszik a legfelszabadultabbnak, és ebben is énekel talán a legjobban. Mondanunk sem kell, hogy a hangszeresek ugyanúgy, mint eddig is, egyenként is süvegelendőt hoztak. Szerintünk a basszeros Szabó Kornél a központi figura, aki énekel is, és az énekesnővel felváltva, ez este viccesre véve a figurát, kontaktol a publikummal szimpatikusan és helyénvaló módon. A zene néha jazzrockba hajló funkos lüktetés, vagy fordítva, ahol a gitárt alapvetően Sinkovics Ádám szaxofonon rockolja el, de a zongorista Csernák Zoltán is megdolgozik az egységért, és többször a basszusból is törnek fel meghökkentő szólók. Nem szóltunk a doboknál Czimerman Csaba dobosról, aki biztos bástyája és egyben alapos védvonala a jó kis vidám és zúzós csapatnak. A középpontban persze az énekesnő zsebrecsapott kézzel, néha oldalt állva, néha a színpadról lesétálva, a tőle megszokott enyhe flegmasággal, az északi keltás hangjával és stílusával, és nem megszokott módon viccelődve és mosolygósan. Láthatóan ez a társaság hat rá a legpozitívabban, persze kérdés, hogy akar-e pozitív hatásokat. Mi mindenképp, hisz legalább akkora élmény volt hallgatni őt és a zenekart, mint a megelőzőeket. Nincs is értelme, és nem is fogunk sorrendet felállítani, az azonban biztos, hogy helyszín és line-up tekintetében ez nem könnyen überelhető est volt, fel kell kötnie a gatyáját annak, aki nevezni, tud e mellett, mondjuk az idei legzeneibb napi élményem címünkre.

Három ilyen énekesnőt meghallgathatni egymás után, bárkinek a világon óriási élmény. A Mediawave programsorozat idei zárónapja hivatalosan a vasárnap egy tervezett piknikkel, de ezt szinte biztosan elmossa a víz. A szombat történéseit véve záróakkordnak, csak azt mondhatjuk, hogy köszönjük innen minden fellépőnek, és mindenkinek, aki közreműködött az idei Vas Megye - Fényírók fúzióban azt, hogy megismertették a környék lakóit más világokkal, és visszafelé ugyanez, mert mondanunk sem kell, szinte az összes itt vendégeskedő egyértelműen szeretett bele a városba, és az őrségbe ugyanúgy. Jövöre folyt.köv.