Ezeket a srácokat persze nem ezért szeretjük. Azért szeretjük őket, mert 17 éve tartó pályafutásuk alatt olyan könnyűzenei alapvetéseket tettek le az asztalra, mint a 'Definitely maybe', vagy éppen a '(What's the story) Morning Glory'. És most végre itt a hetedik stúdiólemez (nem számolva a b-oldalas számokat tartalmazó 'Masterplant' és a koncertlemezeket), mely a 'Dig out your soul' címet viseli. Némi elfogultság mellett lássuk, milyen is ez a várva várt új anyag.

Liam és Noel Gallagher-nek van egy olyan szokása, hogy minden új lemez előtt váltig állítják, ez a valaha kiadott legjobb. Ez az állítás talán akkor volt igaz utoljára, mikor a debütáló lemezük kijött, vagy a második album tájékán. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többi nem jó, csak éppen nem a legjobb a hét közül. Mielőtt belemennénk az új lemez kivesézésébe, hadd szögezzük le gyorsan, hogy a közhiedelemmel ellentétben az Oasist nem Noel alapította: Liam előbb volt tagja egy The Rain nevű zenekarnak, és miután ott énekes lett, jött létre az Oasis, 1991-ben. Noel később csatlakozott, természetesen olyan feltételekkel, hogy ő lesz a főnök és a fő zeneszerző/dalszövegíró is. Az Oasis volt a kilencvenes évek elején zenitjén lévő britpop korszak egyik fő zenekara (így pl., ha nincs az Oasis, a Blurnek is több esélye lett volna a világsztár státusra), és ők szolgáltatták az éra néhány legjobb lemezét a már említett debütálásukkal, és második dolgozatukkal, a 'Morning Glory'-val. Jelenlegi felállásukban 2002 óta dolgoznak: a Gallagher fivérek mellett Andy Bell és Gem Archer pengetik a húrokat a zenekarban; egyedül a dobos nem fix, és lehet, hogy már soha nem is lesz az (nem sokkal ezelőttig a nagy Ringo Star fia, Zak Starsky püfölte a bőrt). Bár voltak félresikerült anyagaik (ahogy az még a legjobb családokban is előfordul), az utolsó, 2005-ös sorlemez, a 'Don't believe the truth' remek munka volt, olyan slágerekkel, mint az egyik legautentikusabb angol rockdal, az 'Importance of being idle', vagy éppen a 'Lyla'. Egy ilyen erős lemez után természetesen epekedve vártuk a következőt, hogy lássuk, van-e még spiritusz ezekben a fiúkban, az angol munkásosztály egykori (sőt még ma is jelentős) kedvenc zenekarában.

A 'Dig out your soul' régóta kering már az éterben: nem azért, mert illegális módon felkerült különböző fájlcserélő oldalakra, hanem mert többször adtak belőle ízelítőt, sőt, a Myspace-en egy hete lehet hallani a teljes albumot. Nem kis bulvár-propaganda vezette be a hétfői (október 6-i) megjelenést: bár elég durva volt, nyílván jól jött az a szeptemberi incidens is, mikor Kanadában koncert közben valami félőrült felment a színpadra (vajon hogy sikerült neki?) és fellökte a nyugalomban gitározgató Noelt, aki ráesett a kontrolládára és eltörte néhány bordáját. Természetesen másról sem cikkeztek a különböző zenei magazinok. No de a lényeg. 11 szám, újabb lehetőség azon csámcsogni, mennyit romlott Liam hangja az elmúlt három évben, és mennyivel lett még nagyobb barom Noel. Nos, fájdalom, kedves szkeptikusok, a vizsgálat mindkét kérdésben negatív eredménnyel zárult.

A 'Dig out your soul' nem az Oasis legjobb lemeze, ez tény. Az is tény viszont, hogy nem is a legrosszabb. Már a bevezető kislemez, a 'The Shock of the Lightning' sokat sejtető volt: a dal a régi, kicsit elszállós, ámde kőkemény Oasis dalokat idézte, remek, fülbemászó riffel és pazar vokállal Liam részéről. Mellesleg erre a lemezre is született olyan dal, amit a hangszeren kevésbé „sikeres" fivér írt. Az I'm outta time' a lírai dal az albumon, és bár nem egy 'Songbird' (mely dal a legjobban sikerült Liam szerzemény, nem mellesleg az egyik legjobb Oasis dal), megállja a helyét. Itt-ott hajaz az utolsó lemez záró nótájára, a testvérek által közösen énekelt 'Let there be love'-ra, de belefér. Ez a dal zárja le a lemez első felét, amin túlsúlyban vannak a zúzósabb dalok, pl. a 'Waiting for the rapture', vagy a már említett kislemez dal. Ezután következik aztán a '(Get off your) High horse', amit Noel énekel, és remek blues-os villanásokkal van színezve. A lemez második fele dallamvilágában nyugodtabbnak tűnő számokat tartalmaz, persze valójában egyik sem igazán nyugodt. A 'Falling down' a zenekar által megnevezett egyik kedvenc nóta, a 'Soldier on' pedig tökéletes záróakkordja ennek a lemeznek. Egyelőre, egy-két hallgatás után még nem érezni biztosan, lesznek-e akkora slágerek, mint az előzőről a 'Lyla', vagy az 'Importance of being idle', mindenesetre egy jól sikerült, jó dalokat és jó vokálokat felvonultató anyag (melyen több helyütt Noel ült a dobok mögött!), amit feltétlenül ajánlok minden Oasis-szerető ember figyelmébe. A szkeptikusok persze most is húzzák majd a szájukat, de hát ezt már rég megszoktuk mi, akik sosem tennénk ilyet.