Rengeteget számít a jó szervezés. Mikor e sorokat írom, még a felénél tart a Fesztivál, de már most elmondhatjuk, hogy nagyon sikeres. Miért? Egyrészt egy új, modern épületbe koncentrálva, a város közepi Hangvillában, annak három helyiségében zajlanak a koncertek: a földszinten, az étterem melletti Boom-Boom Room-ban, a második emeleti nagyteremben, a Ray Charles Ballroomban és az alagsori Ma Rainey's Black Bottomban. Lifttel 2, gyalog 4 perc eljutni az egyikből a másikba, hogy előadót és stílust válts. Hogy az első emeleti konferenciaterem se maradjon üresen, ott mind a négy nap egy-egy neves előadóval beszélget Sam Redbreast Wilson (angol nyelven). Néhány akusztikus koncertet egy plusz helyszínen, a Papírkutya termében rendeznek meg. A rendezvény szakmai színvonalát emeli, hogy zenei workshopokat, műhelyfoglalkozásokat tart mind a négy délután egy-egy neves külföldi előadó, a fő hangszereket, a billentyűket, a dobot, a slide-, valamint az elektromos gitárt felvonultatva.

Ügyes szervezési húzás az, hogy az előadók zöme, két egymást követő napon is fellép. Ha valaki kihagyja a kiszemelt előadó egyik eseményét, más művészre figyelve, másnap meghallgathatja őt, őket. A blueszene és környékének minden stíluságazata megjelenik a fesztivál alatt, azaz egy szál gitáron magát kísérő, akusztikus szólistától a triókon keresztül a fúvósokkal megspékelt bandekig. De a társművészetek is megjelennek, főként a grafika. Az egész épületben érezni, hogy blues fesztiválon vagy: Brian Kramer New York-i zenész, egyúttal képzőművész neves zenészeket ábrázoló grafikái csüngenek a mennyezetről, lógnak a termek falain, jelennek meg a színpadokon. Nagy pozitívuma az eseménynek, hogy azonkívül, hogy ehetsz-ihatsz több helyen is válogatva, kedvenceid lemezeit, CD-it, DVD-it, trikókat, grafikákat, emléktárgyakat is meg tudsz vásárolni. Ha a negatívumot kerestük, egyetlen dolgot találtunk: a „buzgó rezsicsökkentés" következménye, hogy a második emeleti nagyteremben bizony rendesen fáztunk. És a végére táruljon fel ezen organizáció mindenesének, Podlovics Péternek a neve.

Muddy Shoes

A közönség lelkes, vidám, és zömében zeneértő volt, randalírozás kizárva. Talán negyede a The first time I met the blues vallomásra ezeket a napokat jelezte volna vissza, és ez mindenképpen jó a műfaj hazai megismertetésében. Ők „csak" bulizni jöttek, de megismerhették a bluest, mi, a vájtfülű többség meg nagyon élveztük a pergő eseményeket. Csúszás nem volt, a technikai átszerelések is rendben mentek, és a hangosítás és fénytechnika is kifogástalanul működött-működik.

No, de vágjunk bele!

Csütörtök délután nemcsak a szakadó eső miatt volt jó bemenni a Hangvillába: Fekete Jenő ült középen zenekara tagjaival, Nagy Szabolcs zongoristával, Pengő Csaba basszerossal és Mezőfi „Fifi" István dobossal körülvéve, hogy a 40-es, 50-es évek R & B dalait tolmácsolja a megszokott igényességgel bandájával, a Muddy Shoes-zal. De már szedtem is a lábam, hogy az ismeretlen angol csapat, a The Archievers koncertjére lemenjek az alagsorba. Mindig is megvédem a brit előadókat az amerikai presztízzsel szemben, hiszen az északi féltekén is ők terjesztették el, szerettették meg a feketék blues muzsikáját a 60-as évektől, és a brit együttesek mindig is friss, lázadó, korszakokat generáló zenével jöttek elő, mint ahogy most is. A banda motorja, az énekes-gitáros Steve Ferbrache kinyitotta az ablakokat, hogy onnan friss, tiszta, közérthető, mégsem slágerzene áradjon a terembe. Aron Attwood- dobos, alapító, Rufus Fry harmonikás, Jack Thomas basszusgitáros és az extravagáns szólógitáros, Robert Holmes voltak a társak, akik közül a Jack kivételével mindannyian énekeltek. Kristálytiszta, három szólamban énekelték nemcsak refréneket, hanem a verzéket is, így fokozva a zenei élvezeteket, az éneklés közben a herflis, de főképp a gitáros nagyszerűen improvizált. Cikáztak az inspirációik gyökereit felvillantó nevek: Fairport Convention brit folk- banda, Lonnie Donegan bendzsós skiffle stílusa, Mark Knopfler tiszta, csengő rockgitár- hangzása, a The Ramones punk-monotonsága, a néger gospel, az Alabama- gyökér-blues, csak egyedül az amerikai folk-rock gyökeret nem találtam. 2016-ban alakult a csapat, és 3 nagylemezt adott ki, köztük a legutóbbit, a Live From Temerance-t úgy, hogy magukat americana és R & B  stílust játszóként definiálják. Elhangzottak a korábban akusztikus gitárral, congával, cajunon játszó, mára teljesen elektronikus hangszereléssel muzsikáló csoport ismertebb dalai, a No One Remembers, a See Me Back Jesus gospeljük, vagy a Careful Sabrina. A fesztivál pozitív meglepetése volt a brit zenészgárda.

The Archievers

A földszinti kis, szűkös pódiumon, mely ennek ellenére a legtöbb látogatót vonzotta, a portugálok rock- blues csapata, a Moonshiners döngölt már. A három alapító, Gamblin' Sam énekes-harmonikás, Vitor Hugo gitáros-énekes, és a nem mindennapi jelenség, talán a brit Honeycombs-ban még a 60-as években megismert női dobos, Susie Filipe zenéje köré koncentrálódott a zene, mely a sajátjuk volt, kitűnő előadást prezentálva. Csak belehallgattam, mert a másodikon ekkor kezdte műsorát az a Luke Winslow King amerikai énekes-gitáros-csörgődobos, aki a feketék bluesának minél autentikusabb előadását tűzte ki maga elé célul. Elődjének és kollegájának, a szintén fehér gitáros- énekesnek, John Hammondnak ez tökéletesen sikerült, Luke-nak ezen még finomítania kell. Ragyogó az énekhangja, de nem elég érdes, karcos ehhez a stílushoz. Akkordozása jól aláfestette énekét, de az estet az olasz Roberto Luti elektromos blues-gitározása dobta fel istenigazából, aki hatásosan „festett alá" King énekének. A Hangvilla legnagyobb színpadán végül is elég vékonyka lett a hangzás dob- basszus-billentyűk nélkül, de hát akusztikus koncertre is számítottunk. Megdicsérendő Luke ütősjátéka: 3-4 különböző ritmushangszeren játszott Luti gitárja mellett, és megszínezte azt. Közben leugrottam Ma Rainey pincéjébe, ahol a dán énekes-gitáros one man band legenda, Tim Lothar nyomta a hazai The Mojoval mögötte. Tim dalai voltak az előtérben, de jó kis blues átdolgozások is voltak a Mississippi- blues fénykorából. Ha becsuktam a szemem, Sonny Terry és Brownie McGhee dalainak hangulatát hallottam ott. Szabó Tamás, mint mindig, brillírozott harmonikáján, Honfi Imre Olivér pedig gitárjának szólóival dobta fel az akkordgitárok egyhangúságát.

Tim Lothar & The Mojo

A már várt brit kedvencem, Matt Schofield és triója már fenn állt a Ballroomban. Őt még 2014-nyarán, a szombathelyi Lamantin fesztiválon ismertem meg, akkor triója még kuriózumszámba ment hangszerösszetételben is, mely napjainkig megmaradt: a basszusgitár helyett a Hammondon játszó orgonista, Johnny Henderson hozta azt bal kézzel az orgona tetején elhelyezett piros billentyűkön. A precízen ritmust hozó, sőt, még egy funky- nóta hevében improvizáló dobosa Evan Jenkins volt. Bizony, a vállára boruló szőke hajú, vékony frontember külsőre kissé megváltozott: barna haját felkontyolta, kicsit emberesebb lett, de ami a lényeg: a zenéje az nem! A shuffle a kedvenc ritmusa: kezdő számukban mindkét szólista nagyokat tudott rögtönözni rá, és ezzel éltek is Matt-ék. De egy jazzes, Clarence Gatemouth Brown, T- Bone Walker hangulatában elhangzott szvingje is fel lett idézve, majd egy lassú blues következett, melyben a gitáros nem adott időt billentyűsének a kibontakozásra: csak ő muzsikált. És egyre inkább belejött: egy funky, majd egy gyors shuffle következett, szokás szerint csak kevés énekkel, annál több hangszerszólóval, amelyből már Henderson is kivette alaposan a részét.

Matt Schofield és triója

Közben lementem a Boom-Boom terembe, ahol már jól ismert cross-over blues csapatunk, Ferenczi György és az 1ső pesti Rackák zenéltek. Hungarikum - mondják mostanság sok mindenre, de Ferencziék zenéjére ez kiváltképp ráillik. Most is a zenekarvezető lánya, Bori volt a vendégénekes, apjával nagyon „megtalálták a hangot". A zenekar összetétele mit sem változott az utóbbi évtizedben: talán a loboncát levágató, így szinte „felismerhetetlen" Apáti Ádám basszusozik inkább a billentyűjáték helyett, és a zenekart eddig jellemző specialitás, a basszus tubán hozott játéka módosult manapság: Bizják Gábor inkább melophonon játszik ehelyett. Gyuri a népzenében is járatos harmonikajátéka egyedi, ugyanakkor utolérhetetlen zenei produkció. Visszamentem Schofield-ékhez, de ekkor már Christine Tambakis énekesnővel bővülve játszottak. Igaz is, hiányzott egy jó énekhang Matt-ék koncertjéről, de ez így tökéletesre sikerült. A Dr. Feelgood c. lassú blueszal, egy dögös funky- nótával, majd egy Aretha Franklin slow- blues-zal színesítették az általam is várva-várt szupergitáros koncertjét. A végére Matt is úgy felpörgött, belemelegedett, hogy szinte égtek ujjai a Stratocaster húrjai között. Az utolsó nótában a végén csak nem akaródzott a mesternek befejezni, „megölni" a számot, annyit pötyögött még - ismert dallamokat is beépítve szólójába -, hogy ezt jókedve jeleként érzékelhettük.

Ferenczi György és az 1ső pesti Rackák

Ugyanebben a teremben a britet a holland T-99 zenekar követte. A Mischa der Haring gitáros- énekes, Martin de Ruiter- dobos és Donné la Fontaine- bőgős összetételű amszterdami alternatív roots-rock csapat több mint 20 éve játszik már, és vagy féltucat lemeze is van. Mischát a Briandogs szuperformációban ismertem meg, amelynek zenéjéről szuperlativusokban szoktam beszélni. A csütörtöki koncerten sajnos, ez a kitüntető dicséret nem érett meg tőlem: kísérletező, érdekes, de nem élvezhető volt koncertjük. Mindegy volt, hogy a gitáros, vagy a dobos énekelt: egyiknek sem volt jó hangja, a trióba zenélő bandáknál pedig a szólógitárnak nagyon hangsúlyosnak, erősnek, meghatározónak kellene lennie, de ez sem jött át aznap este. Mielőtt vettem a kalapom, a földszinten belehallgattam Sonny and His Wild Cows előadásába. Mind zenéjükben, mind külsőségekkel segített előadásmódjukban hozták a tőlük vártakat, talán a rockabilly-dalok mellé több blues számot is prezentáltak az estén. (folytatjuk) Gróf István