"A tangó szomorú, drámai, de nem pesszimista" (Astor Piazzolla)

A tangó egy nemzetközileg elterjedt társastánc és zenei stílus. Ritmusa két- vagy négynegyedes, koreográfiája komplex, improvizatív. Feltehetőleg hatott fejlődésére az argentin népi gyökerű milonga és a fekete rabszolgák zenéje, a candombe is. Legjellemzőbb, legsajátabb hangszerét, a bandoneónt a Río de la Plata vidékére (Argentína, Uruguay) 1900-tól érkező német telepesek hozták magukkal, eredetileg vallásos zenei célokat szolgált. A tangó kezdeteiről nagyon kevés lejegyzett anyag áll rendelkezésre, a zenészek akkoriban nem használtak kottát, a zene hallás útján terjedt. Kezdetben valószínűleg ismert, hagyományos melódiákat, habanerákat, polkákat adtak elő ebben az új stílusban.

A XIX. század végétől az 1920-as évekig a tangó az Olaszországból és Spanyolországból bevándoroltak plebejus tánczenéjének számított, ebben élhették ki a munkások a nyomorúságukat, az emigránsok a honvágyukat. Ez az érzéki muzsika elhitette velük, hogy ellenállhatatlanabbak, keményebbek, férfiasabbak, mint valójában. Aztán miután bezárták a kupikat, a tangó a kávéházakba, kabarékba, színházakba vándorolt, s már nem annyira a munkásokhoz, mint inkább a középosztályhoz szólt.

Működött még tánczeneként is, de a figyelem inkább a dalok szövegére és énekesére irányult - ez volt a tangó aranykora, melyben tucatnyi karizmatikus előadó emelkedett fel, közöttük Carlos Gardél is. Gardél szegény filmsztárként is a mennybe ment, mielőtt 1935-ben lezuhant egy repülőgéppel, nem sokkal azután, hogy felkérte az akkor tizenhárom éves Astor Piazzollát, hogy működjön közre az "El dia que me quieras" című filmjének zenéjében.

Piazzolla Mar del Platában született 1921-ben, de Bronxban töltötte a gyermekkorát. 1937-ben tért haza, majd Buenos Airesbe költözött, ahol Aníbal Tróilo tangózenekarának második bandoneónosa lett. 1940-ben a Buenos Airesben turnézó Arthur Rubinsteinnek megmutatta egy darabját, aki ezután összehozta Alberto Ginastrerával. Piazzolla hat évet töltött Ginastera tanítványaként, beavatást nyert a kortárs zeneszerzők műveibe, szimfóniák, conceretók, szonáták és kamarazenék tucatjait komponálta - csak éppen a tangótól távolodott el. Annyira, hogy amikor 1954-ben egy párizsi ösztöndíjjal Nadia Boulanger zeneszerző növendéke lett, kezdetben kimondottan szégyellte megvallani, hogy valaha bandoneónon kabarékban tangót játszott. Piazzolla nem kevesebbet köszönhetett Nadia ösztönzésének, mint hogy "megfeledkezve" Stravinskyról, Bartókról és Ravelról újra Piazzollára: a tangószerzőre talált. Azzal pedig, hogy 1960-ban Buenos Airesben megalapította a Quinteto Nuevo Tangót, az "új tangó" is megszületett. Véget ért ezzel az aranykorszak, s az új tangó üzenetében nem volt köszönet. Ez nem feledtette, hanem kiélezte a fájdalmakat.

Az 1976-tól 1982-ig uralkodó katonai junta elől ugyan Piazzolla Párizsba menekült, de végül Buenos Aires is "megadta magát": 1985-ben, amikor már világszerte a legismertebb szerzők-előadók közé tartozott, a város díszpolgárának választották. Több mint negyven albumot készített 1992-ben bekövetkező haláláig, együttműködve Jorge Louis Borgessel, Jeanne Moreau-val, Gary Mulligannel, a Kronos Quartettel, és nyomot hagyva számos zenei műfajon. Ő maga a Tango: Zero Hour című lemezét tartotta a legjobbjának, az abszolút vég és az abszolút kezdet közös pillanatát idézve meg, de a La Muerte del Ángel, a Luna, a The Vienna Concert, a Concerto Para Bandoneon/Tres Tangos és a (Kronos Quartettel közös) Five Tango Sensations éppily kegyetlen muzsika.

A tangó, mint tánc

A tangó zenéje viszonylag lassú, de markáns ritmusú. A tánc természetes formája a hangsúlyokra való lépkedés, ez a szabályos, a zene lüktetésére történő séta (amely a férfi és nő esetében ütemében és irányaiban eltérhet, ameddig a kontaktus megmarad) képezi a tánc alapját. A gyakorlatban rendkívül nagy tere van az improvizációnak, a zene átélése és a rendelkezésre álló tér alapján a táncosok pillanatról pillanatra döntenek a követendő lépésekről. Az „akadémikus" lépést, a salidát bár kezdetben megtanulják a táncosok, de végül szinte sosem alkalmazzák. A tangónak „iskolái" sincsenek, mindenki saját érzései, saját stílusa alapján táncolja.

Hogy a párok harmonikusan haladhassanak előre a parketten, nagyon nagy szerepe van a vezetés technikájának. Ezt a táncosok szoros testi közelsége is indokolttá teszi. Ez a pár férfitagjának feladata, egyszerre kell döntenie saját, illetve partnere lépéseiről, melyet elsősorban felsőtestének mozgásával tud kommunikálni. A tangó markáns férfidominanciát mutat (ami csak látszat: inkább a férfi 'szolgálja ki' a nő igényeit, teszi számára a táncot élménnyé azzal, hogy 'előkészíti' a nőnek a táncát).

Az 'argentin tangó' néven (a megkülönböztetés a európai versenyváltozat miatt keletkezett, Dél-Amerikában csak 'tangó') ismert autentikus változat elsősorban társasági forma, bár létezik színpadi(asított) változata is, az a táncosok nem mérhető részét érinti csak. Magyarországon az argentin tangó művelőinek százai szinte kizárólag táncesteken hasznosítják tudásukat. Pár hivatásos oktató és amatőr előadó kivételével a színpadi formával nem foglalkoznak, a versenyből pedig évente maximum egyet rendeznek, jellemzően kéttucat táncos részvételével.