A négy főszereplő karakter olyan, mintha egy nő meghatározó aspektusainak külön életet adnánk, hogy aztán azok egymás között oldják meg az élet ügyes-bajos dolgait. Milyen jó móka is kerekedik ebből! Az unalmas belső monológokat felváltja az imádnivaló szabadszájúság. Óriási mennyiségű öniróniával rántják le a leplet a nőiesség ezer és kismillió titkáról. Sziporkázó humorral veszik az akadályokat a szinglilét rögös útvesztőiben.
A szingliség „legalizálásában" elévülhetetlen érdemük van. Amióta jöttek, láttak és győztek, azóta nem is olyan ciki, ha valaki egy ideig arra kényszerül, hogy pár nélkül tengesse az életét. Azok viszont merőben rosszul értelmezik a sorozat mondanivalóját, akik a szingliségre mint valamilyen menő kiváltságra tekintenek. Ez az állapot nem felmentés az élet által megkövetelt feladatok alól, nem hangzatos kibúvó, csupán egy speciális helyzet, amiből lehet jót is és rosszat is kihozni.

Mind a négy nő a maga módján arra törekszik, hogy a párkapcsolat fontos szerepet töltsön be az életében, már amikor éppen adódik rá alkalom.

Miranda (Cynthia Nixon) öntudatos karrierépítő, az ő párjának ezzel a helyzettel kell tudnia együtt élni. Elviselni azt, hogy egy nő adott esetben jóval sikeresebb, de ennek a ténynek még nem feltétlen következménye a férfiegó halála.
Charlotte (Kristin Davis) már sokkal inkább kompromisszumkész és alkalmazkodóan simulékony alkat. Leginkább a hagyományos női szerepekben érzi magát kiteljesedettnek.
Samantha (Kim Cattrall) számára is meghatározó fontosságú a férfi, de ő kötöttségek helyett a sokszor mértéket nem ismerő érzékiségre helyezi a hangsúlyt. Nála a szexnél csak a még több szex jelenthet alternatívát.
Carrie (Sarah Jessica Parker), az újságírónő talán a legálmodozóbb négyük közül. A látszólagos megpróbáltatások ellenére mindvégig él benne a remény, hogy az igaz szerelem létezik valahol a romok alatt. Az ő életében ez a bizonyos mindent elsöprő érzelem- a kisebb nagyobb szerelmi kitérőket leszámítva - Mr.Big John Preston (Chris Noth). A narrátor szerepét is betöltő Carrie beszámolói fűzik kerek történetté a négy szingli történetét. Tapasztalatait saját rovatában osztja meg megannyi nőtársával, párkapcsolatokról szóló könyvei is ostromolják az eladási listákat.

Természetesen kötelező megemlíteni a sorozat non plusz ultra vonzerejét, ez pedig a divatimádat. A Szex és New Yorkban a gardrób vitathatatlanul fontosabb helyszín a konyhánál. Főhőseink öltöző és vetkőző bajnokok, igazi divatkaméleonok. Divatérzékenységükkel is küzdenek a beskatulyázás ellen. Visszaigazolják azt a női meggyőződést, hogy bizony vannak olyan lelki bajok, amelyekre remek gyógyírt jelenthet egy méregdrága szandál, táska, vagy egy dögös szerelés kéjes birtokbavétele.
A Szex és New York életérzés átfogó ismertetése után térjünk át a moziverziókra!

Ha én határozhatnám meg a filmkészítés axiómáit, akkor a következő aranyszabályokat tenném kötelezővé:
Bombasiker sorozatokból szigorúan tilos mozifilmet készíteni.
Bombasiker mozifilmnek szigorúan tilos a folytatását elkészíteni. (Titanic 2, Forrest Gump 2, ... ugye milyen röhejesen hangzik?)
Bombasiker sorozat után mégis elkészített mozifilmből második részt elkészíteni egyenesen eredendő bűn.

A Szex és New York készítői a mellékelt ábra szerint nem érezték fontosnak, hogy konzultáljanak velem. Ha rajtam múlna, nem létezne moziverzió.

A kritikusok már az első filmnél vadul csorgatták a nyálukat, és tetemre hívtak. Hiába minden kekeckedés, a rajongók elvonási tünetek által kiegészült hűsége és rajongása győzedelmeskedett, a film kasszasiker lett.
A szinglik a sorozat hatodik, befejező évadjában szép illendően, a maguk módján révbe értek. Mindegyikük szerelmi élete a kívánalmaik szerint rendeződött. A 2008-ban forgatott első moziváltozat evidensnek tekinthető cselekmény köré rendeződött. Carrie épp házasságra lépett volna élete szerelmével, Mr. Biggel, csakhogy a férfi első nekifutásra megfutamodott az oltár elől. Mellékszálként Miranda házassága és Samantha kapcsolata pedig válságba került. De ahogy lennie kell, a végén minden jóra fordult, még a meddőnek hitt Charlotte is áldott állapotba került.

Ha már egyszer folytatták, akkor így volt kerek a történet. Semmi eget rengető, de minden a megszokottan szerethető. A kötelező divatőrület csúcspontja Carrie jelmezbálra emlékeztető esküvői ruhapróbája volt. No és ne felejtsük el a szimbolikus jelentőséggel bíró első közös gardróbot és annak első „lakóját", a gyönyörű királykék Manolo Blahnikot sem!

A film készítői a második résszel nagy kockázatot vállaltak, könnyelműen veszélyeztették az immáron egy évtizedes diadalmenetet magáénak tudható produkció nimbuszát. A második film alapból több rizikófaktorral indult. Az egykoron fénykorukat élő harmincasok-negyvenesekből, tíz év elteltével - akárhogy is számoljuk - negyvenesek-ötvenesek lesznek. Ebből kiindulva leginkább két út kínálkozik járhatónak a forgatókönyvírók számára.
Vagy megpróbálják a korosodó főhősöket valamilyen irreális - ebből adódóan méltatlan - szerepbe kényszeríteni, vagy logikusan folytatják a történetet. Szerencsére az utóbbi mellett döntöttek. Ez a film lényegét tekintve már nem az álmodozást, a fellángolásokat, a bulikat helyezi a középpontba, hanem a hétköznapibb problémákat és az arra adott válaszokat.

A kritikusok - ha lehet túlszárnyalni az első résszel szemben tanúsított szigort - még kevésbé voltak elnézőek, a filmet értéktelennek minősítették. Nem láttak bele mást, mint fordulatokat nélkülöző cselekményt, amelyet - a mondanivaló nélküliségét ellensúlyozandó - méregdrága divatházak színes gönceibe öltöztettek. Természetesen idegesítette őket, hogy minden olyan vihogó és csilli-villi. Csak éppen egy lényeges tényről felejtkeztek meg.
Azok, akik ezt a filmet megnézték ennek pontos tudatával ültek be a mozikba. Túlkritikus Barátaim! Samanthától nehezményezni az obszcén poénokat körülbelül annyira vall éles elmére, mintha egy supermanes képregényfilmben azt kifogásolnánk, hogy mennyire irreális a kék sztreccsrucis csávó, és különben is, miért röpköd megmentési túlbuzgóságtól vezérelve. Ilyen alapon a háborús filmekben is szóvá tehetnénk, hogy ölnek és lőnek. Ébresztő! Itt nem árultak zsákbamacskát, senki nem számított mélyenszántó filmdrámára.
És hogy mérgezést kapunk a Diortól, Guccitól, Louis Vittontól és társaitól? Á, dehogy! Mennyivel egyszerűbb ebben a formában bámészkodni, mint az Andrássy úton, ahol ha kapásból nem kapunk infarktust a hat számjegynél kezdődő árcéduláktól, akkor egy lefitymáló tekintetű biztonsági őr asszisztálásával vagyunk kénytelenek kukkolni a kirakatot. A mozivásznon tökéletesen élvezhető az illuzió.

Ismételten hangsúlyozom, ezt a filmet nem szabadott volna elkészíteni. Egyszerűen meg kellett volna hagyni a nézőket abban a hitben, hogy mindegyik főszereplő él boldogan, amíg meg nem hal. A folytatás kötelező módon azt jelenti, hogy a csajok életében bonyodalmak adódnak. Kinél így kinél úgy, kinél kisebb kinél nagyobb.
A második mozifilmben Carrie legfőbb dilemmája az, miként őrizhető meg a szenvedély a házasság után. Őt és Biget megkörnyékezi a szent kötelék ellaposodásának alattomos démona.

Samantha vérmérséklete a régi, ezt kénytelen összeegyeztetni az öregedéssel, a klimaxos hőhullámokkal, a nem evidens módon nedvesedő hüvellyel.
Miranda szokás szerint igyekszik megtalálni az arany középutat önmaga, a családja és a munkája között.
Charlotte pedig minden erejét bevetve próbál megfelelni a mintaanya szerepének, ezzel kapcsolatos saját elvárásainak.
Aztán eljön a pillanat, amikor valahogy mindegyiküknél egy időben szakad el a cérna. A hagyományos, felnőtthöz illő derekas megoldások helyett hagynak csapot-papot és elutaznak Abu-Dhabiba. Ez egyben remek alkalom megvillantani a Közel-keletről tartott sztereotípiákat, az azok ellen való lázadást és a rájuk adott válaszokat.

Ha valaki nemcsak a film külsőségein fanyalog, felfedezhet a negyvenes nőket érintő dilemmákból jó néhányat. Hatalmas kérdőjelek, de milyen válaszokat kapunk a kedvenceinktől? Most akkor van élet a házasságon túl vagy nincs? Van élet a hamvas őszibarack kebleken túl? Igen, van. Milyen? Kicsit kevésbé duhaj, mint tíz évvel ezelőtt. A nagyobb élettapasztalat ellenére olykor mégis elbizonytalanodó, sokszor kételyekkel teli élet. Néha reálissá válik annak a veszélye, hogy a tűsarkakról is mélységesen-mélyre lehet zuhanni, és hiába öltik magukra a csillagászati árfekvésű ruháikat, mégis csupaszok maradnak a félelmeikkel.

A film egyik jelenetében Carrie csalódottan olvassa fel barátnőinek a The New Yorker kritikáját legújabb könyvéről: ha csak ennyire felszínesen tudja kapargatni a házasság témáját, akkor inkább hallgasson el. Biztos van, aki ezt a fiktív kritikát a filmre vonatkoztatja. Ha nem tudsz valami fontosat, emberit elmondani a kapcsolatokról, barátságokról, házasságról, vagy akár a divatról, akkor inkább meg se próbáld! Szerencsére Carrie bevállalta. Látva a főhősök sorsának alakulását nagyon jó tanulság lehet például a divatszinglik számára. A filmet lecsupaszítva a glamourtól és a glittertől sejtetni engedi a szingliség kockázatait, mellékhatásait is, például a gyermeknélküliség visszavonhatatlanságát.

Abban megállapodtunk, hogy a házasságon túl van élet, méghozzá elég sokszínű, de van-e élet a sorozat után? A kritikusok szerint nincs, de ha a moziban hangosan kacagó nézőkre gondolok, akkor más a véleményem. A főszereplőkhöz hasonló korosztályba tartozó nézők pontosan átérezhetik a főhősök vívódásait. A még tinilányok pedig leszűrhetik maguknak a szereplők viszonyulásaiból, hogy a negyvenes nők nem feltétlenül savanyú vénasszonyok. Jó volt hallani, amint hangosan lelkendeztek: Ezek istennők!

Bevallom, azt nem tudom megítélni, milyen hatást gyakorolna a film egy olyan nézőre, aki nem fújja kívülről a sorozat 6 évadját, de szerintem ezt a lehetőséget nem is érdemes taglalni. Én a Szex és New Yorkos priuszommal természetesen semmi pénzért nem hagytam volna ki a filmet, és bármikor újra megnézném. Szex és New York rajongók nagyot nem csalódhatnak. Márpedig ők elegen vannak az újabb kasszasikerhez és ahhoz, hogy a fanyalgóknak méretes fityiszt mutassanak.