- Milyen kapcsolat fűzi Önt a kilencgallonos kis söröshordóhoz? A Firkin szó, ha jól tudom, ezt jelenti.

- Péter János fuvolista, aki korábban velem együtt a M.É.Z.-ben játszott, az a név, ami itt a kulcsot jelentheti: ő alapította meg a Firkint, amiben néha vendég vagyok. A Firkin is ír alapú zenét játszik.

 

- Mikortól hegedül, hol ismerkedett meg ezzel a hangszerrel?

- Hat-hét éves lehettem, amikor

az Óbudai zeneiskolában kézbe vettem az első hegedűt, szolfézsra is oda, az Árpád Gimnázium épületbe jártam.

Turáni Csongor zenész. Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

- Milyen volt a családi háttér, hogy adódott a zenélés?

- Egyszerű polgári családból származom, édesapám könyvelő volt - egész gyermekkorom Óbudához kötődik. A Bécsi úti „városi házakban" laktunk, mi a 3-es szám alatt; az 1-esben, érdekes módon éppen

mellettünk lakott Göncz Árpád is egy időben. Az újlaki templomban ministráltam - ez a templom a mai napig fontos pont az életemben,

s a gyermekkoromban is fontos szerepet játszott; emellett a hegedű és a templommal szemben levő, Lajos utcai általános iskola háromszögében telt el a gyermekkorom. Göncz Árpád felesége, Zsuzsa néni a Kézenfogva Alapítvány elnöke, jómagam pedig 25 éve szintén fogyatékkel élőkkel foglalkozom. Zsuzsa néni pedig, amikor beszéltem vele, elmondta, hogy ismerte az újlaki templomnak azokat a papjait, akinél ministráltam.

- Említette az iskolát. Ön 1946-os születésű - nem volt baj azzal a ministrálással?

- Érdekes módon - bár nagy kommunista volt az iskolaigazgató - például, ha temetésre kellett menni ministrálni, mindig elengedtek.

- Édesanyja mivel foglalkozott?

- Fényképészmester volt, retusőr. Életre szóló élmény volt számomra, ahogy a sötétkamrában egymás után, mint valami varázslatra, életre keltek az előhívott képek. Anyámnak igen nagy precizitással kellett dolgoznia, s már ötévesen megtanultam, hogy akár órákon át is pisszenés nélkül,

csendben kell maradni, mert anyám keze a munka közben nem remeghetett. Az elmélyült munka ismerete, szeretete később igen jól jött dekoratőri pályámon,

amikor grafikákat készítettem. Egyébként ő Zsolnán járt iskolába, s úgy mondta, akkor ott már csak egy-két magyar család volt akkoriban.

- Nemcsak zenélni járt a gimnázium épületébe, hanem ott is érettségizett, hányban is?

- 1964-ben. Fontos maradt ez, egész életemben, hogy az Árpádban érettségiztem, ott, ahol Sinkovits Imre és sok más, nagy ember.

- Előtte nyolc esztendővel viszont nem a hegedűk, hanem a szovjet ágyúk adtak Budapesten ismét koncertet. Tízesztendős volt 56-ban, mire emlékszik a forradalomból?

- Nagyon érdekes emlékeim maradtak meg: például magam s a korabeli fiúk inkább csak a játékot fogták fel, élték át ebből. De fölöttünk, a Kiscelli kastélynál már komoly csaták tomboltak. Mondják, itt a meredek utcákat kenőszappannal bekenték, hogy ne jussanak fel rajtuk a szovjet harckocsik.

- Hogy lehetett ez játék?

- Úgy hevertek az utcán a töltények, vagy ahogy akkor mondtuk, a „skulók" mint a kavics.

Összeszedtük őket, s ahogy azt az okosabbak, nagyobbak ajánlották, az ólmot leszedtük róluk, s kiöntöttük a lőport. Ami aztán meggyújtva izgalmasan sistergett, vagy a lőszer a sínre téve, még „hatástalanítva" is csinált érdekes dolgokat.

Az egyik fiút közülünk, a Bük Jancsit - már nem él - az oroszok később elfogták és elvitték Munkácsra,

ahonnan csak hónapok múlva engedték haza. 

Turáni Csongor: Rekviem. Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

- Bizonyára a forradalomban átélt élményei ihlették a Rekviem '56 című művét, amely idővel Horváth Ödön verseivel is kiegészült. Honnan ismerte a költő, műfordítót?

- Szintén kirakatrendező volt, a szakmából ismertem meg a 1970-es években. Később emigrált Hollandiába. A rendszerváltás után visszatért, s

a 2010-es évek elején megmutattam neki 2006-os, a forradalom 50. évfordulóra írt zenei témáimat,

amelynek füzet alakú változatát 2006-ban, a Terror Házában is árusították - ezek nagyon tetszettek neki. Az ő ötlete volt, hogy zenésítsem meg verseit, s így alakult ki egy közös mű.

 

- Próbálkozott a gimnázium után továbbtanulással?

- Mivel elképesztő volt a túljelentkezés az engem érdeklő szakokra a képzőművészetin, úgy éreztem, a rajztehetségem talán nem akkora, hogy engem vegyenek fel, amikor kiválasztják a hármat a háromszázból. Viszont - s ez talán életem legjobb döntése volt - megcéloztam a dekoratőr iskolát, a gimnázium utáni, kétéves képzést, ahol jelesre végeztem. Bár volt úgy, hogy öt elégtelenből állt össze az ötös...

- Hát az meg hogy sikerült?

- Kiállítástervezésből csak elégtelenjeim voltak. Ám amikor meg kellett terveznünk, már élesben, az első kiállításon - párban indulhattunk - mi nyertük meg a kiállítási versenyt. Erre azt mondta a tanár:

van itt négy egyes, hát írjunk hozzá még egyet, és az ötös lesz.

S így is történt! Valahogy ez is, ez a jurta is a számomra egyfajta „kiállítás."

Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

- Most itt egy jurtában ülünk, de néhány evezőcsapás, és kenujával könnyen átjuthat innen a dunai indiánok wigwamjahoz is, ahová szintén van bejárása.

- Nemrég voltam is náluk csónakkal, valóban. Elég hideg volt az este a „harcosoknál." De hát húztam nekik rendesen, hegedűn az ír zenét, mert azt még ők is szeretik, s legalább kimelegedtem.

- Hogy sikerült rájuk találni? Nem egy könnyen megnyíló társaság.

- A sógorom is „indián" volt. Az öregek, akik közé tartozott,

még a Baktay Ervin-féle csoport tagjai voltak. Közülük még él Nyílhegy. Sastoll pár éve halt meg, ő a barátom volt. Zenész volt ő is,

zongorista. A nevüket csak így ismerem - Baktay Indiánok a Duna partján című könyvben is szerepelnek. Le-lejárhattam közéjük a sógorom jóvoltából, de nem volt semmiféle kapcsolatom velük. Később ez a kapcsolat szorosabbá vált, de én nem éreztem úgy, hogy indián szeretnék lenni - a gyökereket én is kerestem, de azt a jurtában, az ősi magyar kultúrában találtam meg. Ám attól még átlátogatok sátraikhoz, bejárásom van hozzájuk. Sastollal együtt játszottunk - ő zongorázott, én pedig hegedültem - azon a találkozón, amelyre Cseh Tamás is ellátogatott.

- Pedig Cseh Tamás bakonyi indián volt! Egy bakonyi „harcos" a dunaiaknál... ez egy elég ritka alkalom lehetett.

- Igen, erre az eseményre készültünk fel annak a templomnak a parókiáján, ahol Illés Lajos volt a kántor. Nem messze Verőcétől, Kisorosziban volt egy református templom,

az itteni gyülekezet lelkésze volt Illés Lajos felesége. A parókia harmóniumán készültünk fel Sastollal a dunai indiánok egyik nagy találkozójára,

amit ott, Kisorosziban rendeztek meg, valahogy a 2000-es évek derekán. Sastoll billentyűzött, én hegedültem.

- Illés Lajos is ott volt a próbákon?

- Nem, vele csak egyszer találkoztunk, amikor először elmentünk a parókiára. Kedvesen fogadott minket, kezet fogott velünk, beszéltünk pár szót. Aztán gyakoroltuk az amerikai néptáncot, a  „western square dance"-et a nagy eseményre.

- Jól jön tehát mindig egy hegedű. Említette, hogy a gyermekkorát végig hegedülte - de hogy talált vissza ehhez a hangszerhez?

- Bontovics Katalin bátyjával, Vincével négy évig egy padban ültem a gimnáziumban. Húszévesen Vincével úgy döntöttük, hogy disszidálunk - bár ezt valószínűleg egyikünk sem gondolta egész komolyan. Akkor elővettem újra a hegedűt, ami 13-tól 20 éves koromig alig volt a kezemben, és gyakorolni kezdtem rajta. Arra gondoltam: magyar ember mindenhol van, így magyar nótákat kezdtem gyakorolni. Bár sok ember elment, aki itt akarta végre hagyni ezt a káoszt, mi nem lógtunk ki végül Nyugatra. A sógoromék indián táborában pedig country-zenét kezdtem játszani.

- Mégsem lett country-zenész.

- Mert engem itt is a gyökerek érdekeltek. Amikor ott, az indián táborban a bőgős

elmondta nekem, hogy a country alapja a skót és az ír zene, rögtön „elhajítottam" a countryt, és kizárólag az alapokkal kezdtem foglalkozni. Nemcsak azért, mert a gyökereket keresem mindenhol, hanem mert a skót zene számomra maga a csoda.

Azt olvastam, hogy a verbunkos zene Milánóból, Lombardia környékéről származik, és a skót zenéből is őriz ritmuselemeket - ezt állítólag Bihari János is így tudta. A feszes verbunkos ritmus és az ír zene szintén nem áll olyan távol egymástól. Tehát az ír és a skót zene volt az, amelyekhez ekkor eljutottam.

- Borzalmasan zárt világ volt a Kádár-diktatúra, hogy tudott az 1980-as években skót vagy éppen ír zenékhez hozzájutni? Hiszen, ha egy ember játszott ilyet, az még nem jelentett hozzáférést, publicitást.

- Az az egy ember akkoriban én voltam a skót zenében. Amikor aztán Ökrös Csabi kint járt Amerikában, a barátaitól megtudtam, hogy ő egy-két ír zenét is ismer. Tőle halottam először hegedűn játszott ír zenét.

- Akkor már csak az együttes kellett, amelyik ilyen zenét játszik. Hogy találta meg a tagokat?

- Turzó Sándor barátom, aki kiváló brácsásként játszik magyar népzenét, éppen bevonult katonának, és én adtam neki egy brácsát, hogy azt használja a seregben. Tulajdonképpen mi ketten alapítottuk meg a M.É.Z.-t. Sanyi kezdett utána nézni más skót zenéknek, dudazenéknek például, és neki köszönhető, hogy létrejött a zenekar, hiszen ő volt a szervező. Például „befűzte" hozzánk Pálvölgyi Ádámot basszusgitárosnak, vagy az osztálytársát, Kuklis Henriket énekesnek. Henriket Sanyi hozta fel egy nap oda, ahol próbáltunk, azt mondta, nagyon jól dobol. Dob ugyan nem volt sehol, de

Henrik két fakanállal egy gitártokon olyan meggyőző teljesítményt adott elő, hogy rögtön rávágtam: fel van véve!

- Honnan „csöppent le" az együttes markáns neve, a M.É Z.?

- Az Árpád Gimnázium szalagavatójára hívtak meg minket zenélni. A rendezvényre a „közgázon" került sor, az egyetemet ekkor Marx Károly Közgazdasági Egyetemnek hívták. Még csak a próbák kezdődtek. Nekem ez különösen fontos volt, egykori árpádos diákként. Semmiképpen nem akartam szégyenben maradni, tehát igyekeztem jól megtanulni, különösen az egyik zeneszámot, amellyel kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy ezt igen gyorsan kell játszani. Az első próbán tehát pattogós ütemet nyomtunk - s egyszer csak látjuk, hogy a diákok nem táncolnak, hanem valósággal futnak ide-oda a színpad előtt, de olyan gyorsan, mint a nyulak. No, erre odajött hozzánk a tánctanár, és azt mondta nekünk: „Ne haragudjanak meg, de itt magukra nincs szükség! Ilyen zenére nem lehet táncolni." Emlékszem, megyünk le a lépcsőn, visszük le a hangfalakat.

A taxiban megszólal Ádám: „A fene egye meg, én mindig olyan zenekarban játszom, amit nem fogadnak el. Nem értenek meg... mi vagyunk a Meg nem Értett Zenekar!"

Meg (nem) Értett Zenekar? - néztünk össze. De hát ez - MÉZ! Megvolt az együttes neve.

Turáni Csongor zenész M.É.Z zenekar 2023.09.11. Fotó:Hirado.hu Horváth Péter Gyula

- Ki volt ebben az időben az énekesük?

- Akkor még Tóth Kálmán - aki szintén „indián" és country-énekes, bendzsós - énekelt a zenekarban. Ő

egyenesen Pete Seegertől kapta a bendzsóját, a „Hová tűnt a sok virág?" szerzőjétől.

Kitűnő hangja volt. Egy idő múlva másfelé vetette őt a sorsa, új énekes után kellett néznünk, ekkor „jöttünk rá", hogy Henrik nagyon jól énekel és kitűnően tud angolul. Annyira, hogy egy alkalommal a közönségből többen, akik éppen Skóciából érkeztek, odasiettek a fellépés után hozzá, abban a meggyőződésben, hogy ő is született skót.

- Ahhoz képest, hogy nemzedékek rajongtak a zenéjükért, nem lehet azt mondani, hogy túl gyakran játszották vagy játszanák önöket - nem nagyon hallom a zenéjüket a zenei adók műsorán se. Mi ennek az oka?

- Talán a szerénység. Nem vagyunk könyöklő típusok.

- Egy napon úgy döntött: ha ki nem is száll a zenekarból, aktív tagként nem zenél tovább. Mi volt ennek az oka?

- Volt egy pont, ahol úgy éreztem: most már másra van szükségem. Az életemben komoly fordulat állt be, úgy mondhatjuk, „megtértem". És minden megtért ember tudja, hogy ilyenkor át akarjuk alakítani a világot, annak viszont nem mindenki örül. Nemzedéki ellentétek is adódtak, melyek korábban még nem mutatkoztak meg: 15 évvel voltam náluk idősebb, és egy ideig elfogadták irányító szerepemet. De aztán ők is „felnőttek", családot alapítottak, és egy családapa nem fog nekem „szót fogadni".

Semmiféle konfliktus nem volt, csak az egész már nem működött tovább.

- Zenészként milyen utakon indult el ezután?

- Egy ideig egyedül játszottam Celtic Evangelic néven, majd elkezdtünk együtt játszani egy házaspárral. A formáció neve ugyanez maradt. Ister néven pár esztendeig Ádámmal is zenéltünk. A csángó zenével is ekkor ismerkedtem meg.

- És a Botosánkával...

- Éppen a Dawn Alapítványnál dolgoztam, mikor

odakerült hozzánk egy kispap, aki a hadsereg helyett nálunk teljesített polgári szolgálatot.

Németh Miklós volt - akkor tanulta a furulyát, én meg gitárral kísértem őt. Miklóst végül nem szentelték pappá, ám húgával és sógorával közösen megalapítottuk a Botosánka Együttest.

   

- Mi fűzte önt a csángó zenéhez?

- Ismét csak a gyökerek keresése, hiszen tanultunk Levédiáról s a „keletebbre maradt" magyarokról. Ők talán a honfoglaló magyarok maradványai. De én nem foglalkoztam ezzel tudatosan. Az együttes többi tagja igen komolyan foglalkozik a témával, Csángóföldre is kimentek.

- Öntől sem idegen ez az érdeklődés, most is egy hatalmas, ön által felépített jurtában beszélgetünk.

- Erőteljesen

megragadtak Magyari Lajos erdélyi költő sorai, a Csoma Sándor naplója című versből: „Üzent utánam az otthoni világ,/vérembe lopta áramát."

És ez: „Az utat én akartam,/mert engem akart az út." Kőrösi Csoma Sándor pedig egy kis jegyzetében, latinul többek között ezt a mondatot hagyta ránk: „dicsőségünket keressétek"! Ezt úgy szokták idézni ma már, összekeverve kissé Magyari Lajos versének soraival, hogy „Magyar dicsőségünket, kérlek, keressétek!"

Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula

- Mivel foglalkozik, amikor nem zenél?

- Az 1990-es évek elejétől kezdve értelmi fogyatékosokkal foglalkoztam, az utóbbi időszakban öregek napközijében dolgozom, önkéntesként. Olyan közegben szeretek dolgozni, amely közel áll hozzám, ahol otthon érzem magam.

- Említette, hogy amikor hozzájutott telkéhez, az első ide látogatáskor szakadni az eső, s az első, kézben idecipelt építési anyagokból rögtönzött sátor alá tudtak hirtelen beállni egyik leányával, aki akkor még kicsi volt.

- Azóta már felnőttek a lányaim, ugyanis két lányom van, s most már unokáim is.

Nagy boldogsággal tölt el, hogy mindkét lányomnak a párja zenész,

az egyik aktív zenész-énekes, a másik pillanatnyilag nem zenél, de képzett trombitás.

- Feltűnt, hogy a jurtában, ahol most beszélgetünk, és „birtokának", másik építményén, a faházon is ott van a kereszt.

- Mindenkinek csak annyit mondok, és lányaimnak is: annyi erejük legyen, hogy fölnéznek az égre. Szerencsére, úgy érzem, ők ezt megértették: látják, hogy hol van az Isten.

Turzó Sándor: Ő egy igazi „szív-zenész"

- Pontosan 1981 óta játszom Turáni Csongorral különféle együttesekben - nyilatkozta a hirado.hu-nak Turzó Sándor zenész, zenetanár.

 

- Először countryt játszottunk, majd

Csongor egy alkalommal észrevett és magnóra rögzített egy televíziós műsort, ahol Yehudi Menuhin, a világhírű hegedűs a skót 100 tagú zenekarnál vendégeskedett,

s a hegedűművész, illetve a zenészek is játszották a hagyományos skót népzenét.

Csongornak nagyon megtetszett ez a zene. Egy alkalommal a felmentünk a lakásomra, és ő ott hegedűn - a televízióműsor felvételei alapján elsajátított - skót zenét játszott, én pedig gitáron próbáltam őt kísérni. Ebből lett a M.É.Z. együttes. Csongor a mai napig - a moldvai zene mellett - inkább skót zenét játszik. Ő a mai napig

örökös tagja a zenekarnak, így időnként csatlakozik a fellépésekhez.

- Gyakran lépnek fel tehát együtt. Mik a tapasztalatai az együtt zenélésről?

- Ő egy nagy egyéniség, van, hogy több vonót is elhasznál a koncert alatt. Jó vele együtt játszani, igazi „szív-zenész". Dinamikus, kemény előadásmód jellemzi. Annak idején tanultam a széki zenét: ott fordul például elő, hogy

mollos dallamot dúrban játszanak el. Ezt kitűnően bele lehetett vinni az ír vagy a skót zenébe is,

Csongorral ezt szintén alkalmaztuk. Mindig nagyon szerettem vele játszani.

- Mint ez az együttesek tagjainál gyakori, ha jól tudom, baráti kapcsolatuk is megmaradt az évtizedek folyamán. Milyen embernek ismerte meg?

- Csongor elég rapszodikus - vagy nagyon szeret valakit, vagy nagyon nem szereti. Jó kapcsolatban vagyunk vele; szerintem egy segítőkész, jó ember.

(Kiemelt kép: Turáni Csongor zenész. Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)