Szezonvégi érdeklődés jellemezte a megnyitót, kéttucatnyian voltunk csak kíváncsiak a felhozatalra, de ismét nem bántuk meg, hogy célba vettük az Ady téri objektumot. A megnyitó előtti szemrevételezésünk ugyanis szinte hájjal kenegetést jelentett szépérzékünk számára, a festő- és grafikusművész ugyanis mind színhasználatában, mind stílusában - igaz egyszerű -, de mindenképp pozitív és egyedi látásmóddal alkot. Konkrét és rikító színek nagyon jó érzékkel egymás mellett, letisztult realisztikus vonalvezetéssel, semmi egoista hajlam, látvány és gondolatábrázolás a lehető legegyszerűbb és hatásvadász módon. Mindez nem lenne különleges, illetve említésre méltó, azonban az általunk három részre osztható témakörcsoportok tükrében azért mindenképp a megszokottól eltérőnek mondható. Ha csak a táj, illetve életkép ábrázolásokat vesszük figyelembe, még semmi különöset nem jegyezhetnénk meg, maximum azt, hogy ezeket a képeket, egy átlagosnál - pláne a magyar átlagnál - jóval optimistább valaki készítette. Azonban az, hogy a vallási témájú - amik szintén nem a keresztény sújtólég szellemében készültek - képek is csak pozitívan üzennek a színek miatt, már elég sajátságosnak mondható tényező.

Persze nemcsak a színek miatt. Nyoma sincs képeiben annak a vészjóslásnak, ami mind szellemében, mind külsőségeiben jellemzi a legnagyobb keresztény egyházak többségét. A megváltás és a mennyekbeli örök élet reményében az egyház azt sugallja, hogy isten egy diktátor, aki persze mindenkinek megbocsájt. Ha belépünk egy templomba illik suttogva beszélnünk, komor ábrázattal magunkba fordulnunk, a mosolygás tabu, a hangos nevetés pedig szentségtörés. Persze tudjuk, hogy rendet akarnak tartani Vatikán katonái, és azt is, hogy sokuk ezt komolyan is gondolja. Találkoztunk már derűt és optimizmust sugárzó felekezetekkel és tanokkal, mint ahogy művészeti alkotásokkal is, és ebben az esetben is ez történt. Mindamellett, hogy nem feltétlen hiszünk a teremtésmítoszban - persze el sem vethetjük -, a jelen tárlaton kiállított e témájú képet simán főhelyre akasztanánk bárhol. A harmadik témakör pedig még érdekesebbnek bizonyult a festői eszközök használatának tükrében, az ugyanis egy hét képből álló minisorozat, melyeken tragikus és nem annyira tragikus sorsú költőink szerepelnek. Arcképükkel is, illetve az alkotóra gyakorolt összképük letükrözésében is. Mindamellett, hogy van köztük önkezével halálba menő, vagy egyéb okok miatt is sorsvert, nem ezek a tények dominánsak mégsem. Világéletünkben szerettük mind a magyar nyelvtant, nem kevésbé az irodalmat. Amit már sihederként letisztáztunk magunkban, a magyar költészet fenségessége társul egyfajta dark szemlélettel. Vidámságnak szinte nyomát sem találjuk a legnagyobbjaink mesterműveiben, néha egy kis optimizmus, de mint tudjuk, még vigadni is sírva illik a magyarnak. Ezen a hét festményen azonban ez nem tükröződik, illetve csak átsejlik. Ha ránézünk a József Attila ihlette remekre, csak azt látjuk, hogy valami nagyszerűséget sugároz, kicsi heroikát, némi komorságot, de nem tragédiát. Természetesen tudjuk azt, hogy ez csak egy ember szemszöge, de jó látni, hogy van, akinek mást mondanak azok az evidenciák, amit az átlag kihámoz belőlük. Egyedi látásmód, ami megörökítésre hivatott. Ennyi a képekről a summázatunk.

Most legszívesebben abba is hagynánk az írást, mivel ami utána következett, szinte teljesen semmissé tette pozitív élményeink és hozzáállásunk. Baki Orsolya - az MMIK kiállítás-szervezője -, köszöntötte pár szóval a megjelenteket, és egyből át is adta a szót az alkotónak. Nos, nem véletlen az, hogy a legtöbb esetben ők csak szerényen elálldogálnak a háttérben, míg az arra avatottak méltatják őket és munkásságukat, illetve a kiállított alkotásokat. Ez alkalommal azonban nem így történt. Molnár Lajos átvette a szót és elmondta, hogy mindezt nem azért teszi, hogy ő mindenképp szerepeljen - mármint alkotóként -, hanem azért, hogy az elmondandó öt verssel, illetve versrészlettel megadja az alaphangulatot. Már ekkor megrebbentünk az ijedtségtől, amely megrebbenést földrengésszerű pánikhullám követte a Születésnapomra című József Attila alapvetés második versszakánál. Elég legyen hozzá annyi, hogy sem akusztikailag, sem stilisztikailag, sem pedig fonetikailag nem ér a közelébe az alkotó szavalási tudománya a festészetéhez. Az addigi pozitív élményünk a törésvonal mentén a földmagma irányába zuhant alá, olyannyira, hogy szép egyenletes sasszéval ki is menekültünk az épület elé diskurálni. A gondunk nem egyszerűen ízlésbeli volt, hanem csak az, hogy a szépen összeállt különlegesnek tűnő kép ripityára tört ezzel. A versek után visszatérve meghallgathattuk még Pintér Tamás - dj Roger, rádiós műsorvezető, a család közeli barátja -, megnyitó és méltató beszédét, ami sajnos hasonlóan a szavalathoz, nálunk nem aratott töretlen sikert. Itt nem az intonálással volt gondunk, hanem azzal, hogy konkrétan egy biográfiát hallgathattunk végig - akár egy művtöri könyvben -, dátumokkal, életúttal, a rendszer üldözésével, és ami a legsokkolóbb volt, vendégkönyvekből citált beírásokkal. Mi jobban örültünk volna akkor, ha Tamás - akit van szerencsénk nagyon régóta személyesen ismerni -, a saját benyomásairól a képek tekintetében, illetve mint családközeli ismerős, akár személyesebben, az alkotóról oszt meg velünk dolgokat. Ezzel a véleményünkkel nem vagyunk/voltunk vélhetően egyedül, hisz a megnyitó végére a nagyérdemű kétharmada szép lassan elszivárgott.

Nem kimondottan e tárlathoz hozzárendelve, de meg kell végre jegyeznünk azt, hogy míg az esetek nagy százalékában - és legyen ez bármely kiállító tér környékünkön - az alkotásokkal nincs semmi gondunk, addig a ceremóniák finoman szólva is a ciki kategóriába avanzsálnak. Ha pedig ez így megy tovább, azt fogjuk tenni, hogy kivárjuk, amíg csak a művek beszélhetnek hozzánk, max. viszünk magunkkal pogit és borocskát. Így elkerülhetjük a negatív benyomásokat, és tisztán az alkotásokról szólhatunk, amik - mint ebben az esetben is -, kötelezően ajánlottak!