Bizonyos helyszíneken állandósult mondatokat figyelhetett meg a szemlélődő - ha nem épp ő mondta - mintha a mondat maga lett volna az élő individuum, ami csak felhasználta az arra járókat a testet öltésre, és pár perc csendes ámulatra.

„Erre én fel nem ülök..."

Idén az első szembetűnő dolog - és a másik jellemző mondat („vanittpéz gyerekek") - helyszíne a Claudius Hotel előtti parkoló és környéke volt. Oké, megszoktuk, hogy van körhinta, meg ilyen-olyan pörgő dolgok, amikre fel lehet ülni, dodgem tök alap, kisvasút-nagyvasút nem ugat hiába, van céllövölde, zsákbamacska, mint a falusi búcsún, lufi, kürtőskalács, és 10 éve se vettük meg-cukorka. Persze, nem a legextrémebb szerkentyűket vonultatták fel, de az óriáskörhinta körülbelül 50 méteres magas(ságos isten!)sága mellett már ámulatba estünk, nem különben tettük azt az embert a szélrózsa minden irányába, és a világ összes szögébe elmozdítani képes kreatúrát látván. Ha már eleget hallottuk a vezérmondatot, és felbátorodtunk, hogy 800 Ft-ért vegyünk egy rövidéletű, fényes szőrű rókát, nem kellett több jelentkezőre várni, egy-egy emberért is beindították a pörgettyűt, a menet után leszédelgő embereket pedig valahogy mindig a szomjoltóhely felé húzta az egyensúly. A harmadik hatalmas monstrum pedig mindent vitt a 180°-ban lengedező félkarjával, és az alul, tárcsán forgó üléseivel. A biztonság kényelmének érzetét tökéletesen szertefoszlatva mondatta ki fejezetbeli mondatunkat a legtöbbekkel - más egyéb cirkalmak kíséretében. Persze itt is bátraké volt a szerencse, és tudomásunk szerint itt sem röppent elő sehonnan a tigrisboa. Történetesen emögött az óriáslengető mögött, egy pár árnyalattal kevésbé adrenalinbomba jellegű szórakozási lehetőség, egy kis medence állt a legkisebbeknek. De nem a szokványos lubickolásra hivatottan, hanem egy levegővel felfújt plasztikbuborékba bújva lehetett a töpörtyűknek a víz színén szaladni, és büntetlenül ugrálni, esni-kelni. Látszott, hogy a lurkóknak ez mindennél jobban tetszett, de oltári kellemetlen tud ugyanakkor lenni, ha gyermekünk ilyen helyzetben döbben rá klausztrofóbiájára, és már ki van fizetve az 5 perc. Egy biztos, erre felültünk volna mi i

„... ez is volt a Tom és Jerryben..."

Szimpatikus szimfonikusaink szokás szerint szerethető színfoltot szültek a szerpentinen szobrozó személyek szívébe Strauss-estjükkel. A komolyzenében kevésbé jártasak is felismerhették a dallamokat, hiszen Strausst kikerülni nem lehet, és nem is szabad, elég, ha benyomjuk a tévét - és mondjuk pont a „2001 Űrodüsszeia" megy, „A kicsi kocsi", vagy "A piszkos tizenkettő" -, de kazalnyi film, és reklám őrzi dallamait, rengeteg rajzfilm gazdálkodik/garázdálkodik minden érzelemszálra kiterjedő harmóniáiból. Ha netán valakinek általánosban énekórán pont Straussék alatt lett volna dögkóros hasmars-gyulladása, akkor is 1000%, hogy hallotta már, ismeri a Savaria szimfonikusok keze alól kireppent akkordokat, az alapműveltséghez észrevétlenül is hozzátartozik. A zenészeket ezúttal egy kedves „hermelincsomag", az Ausztriai Hermine Pack vezényelte.

„Na, megint hol van...?"

Veres Zoltán műrepülő bajnok rendesen káprázatos, és félelmetes manővereket hajtott végre, néha olyan alacsonyan szállt, hogy majd' lekapta a kacsák püspökfalatjáról a szeméremtollat, néhol meg a magasban elromló gép látszatával borzolta a kedélyeket, de ahogy néha feltűnt, néha eltűnt, megtörtént, hogy olyan szögből jött elő, és olyan irányból, amire nem számítottunk. Aki valaha repült már, tudja, hogy egy egyszerű zuhanórepülés is a maga 1g nyomásával is kitekeri a fejet, ha nem tartja az ember, vértolulás, miegymás, ilyen manőverezéstől egy normális, hétköznapi ember szépen beájulna, a fent említett lengetőgép pedig ehhez képest kismiska. Mégis a műsor precíz volt, mert ha a pilóta nem precíz, általában meghal. A kedvencünk a bravúrok között a nyíllal átlőtt szív vicces-aranyos füstrajza volt.

„Ez nem is ska..."

Többen kapkodták a fejüket a Swing Manouche Project szolid, szerény, cseppet sem olaszos, egyáltalán nem ska-s koncertindításán. A Skarbonari zenekar helyett fellépő banda swinges-jazzes dalai, és rendkívüli gyakorlottságuk a 10 hang/másodperces szólószínesítés-sebességben ugyanolyan élvezhető volt, mint bármely ska együttes. Bár „időben" kiderült a csere, és ment a korrekció, a helyi információban kapott brosúrán feszt rajta virítottak még az olaszok, így aki pusztán arra támaszkodott, el is hisszük, hogy nézegetett. A zenészek jó hangulatot adtak, szóltak a közönséghez, elmesélték a dalok eredetét, az egész stílus eredetét, és megmutatták mi történt Django Reinhardt sérülése óta.

„.. és ez most mitől különleges...?"

Igen, hát valóban... Az emlékmű gyönyörű fehér fénnyel való megfestése káprázatos, és szemet gyönyörködtető volt, de nagy káprázatunk közepette valójában egészen indulásig furdalt minket a kíváncsiság, hogy ez ebben a formában, vajon, és egyáltalán, kiváltképp, hogy most akkor tulajdonképpen... mi is ez? Sajnos azóta sem derült ki, lehet, hogy egész egyszerűen mindig rosszkor néztük. A másik, ami az emlékműnél zavaró volt cseppet, az a kifejezetten aprócska vászon, amire a Poligamy című filmet vetítették, inkább viselkedett vitorlaként a szélben, mint mozivászonként, pedig jobb lett volna egy vitorla, ami meg vászonként funkcionálhatott volna. Sebaj, a panoráma legalább tényleg szép onnan. Szó se róla, az is megfordult a fejünkben a brosúra alapján, hogy a Panoráma c. műsor válogatott epizódjait fogják levetíteni a '80-as évekből, de ez nem lett így.

„Egész sokan lettünk..."

Ahogy lement a nap, letűnt a fény, feljött a sötét, felment a Back II Black. Addigra már tömeg lett a domb aljában, nemcsak a színpad előtt, a side-stage-ben is jókora tumultus volt megfigyelhető, de a szabadtéri jellegből adódóan nem volt muszáj egymás sejhajában tartózkodni, így a sorok járhatóak voltak, ha a rutinosabbak a sátorban csapolt fesztiválárú korsó helyett a sarki kocsma normál árú üveges söréért igyekeztek volna. Láttunk minden korcsoportot szórakozni a pattogós groove-okra, de voltak, akik ilyenkor már vagy fáradtságból, vagy pusztán a lehetőség kihasználása végett dolguk végezetten heveredtek a fűbe, legtöbbek azonban mozogtak, és láttuk a kezeket. Csattogott a slap-basszus kielégítően, a szaxofonos okkal villogott, elhangzottak a régen is vegyes érzelmekkel hallgatott - hallott számok, és számunkra ismeretlenek is. Annyi biztos, hogy ez egy hálás műfaj, és kellemes, frappáns, színvonalas koncertet láttunk.

„...(sóhaj)..."

Éjfél, tűzijáték, nincs is mit hozzáfűzni, volt már nagyobb csinnadratta, volt kisebb is, volt kevésbé hangulatos is, ez egy megajánlott közepes volt látványban, ami viszont emelte, az a zenei összjáték hatása. ACDC - Thunderstruck alapvetően jó választás volt a végére, energikussá tette a látványt, miután pedig vége lett a tűziparádénak, sokak számára a hazafelé oszlás következett. A sörpadok, és a Tópart Camping természetesen még befogadó fogadóként szolgálhatott, szélesvásznú meccs-összefoglalóval, de mi erre már nem tértünk ki (be).

Innentől elkezdődött a csillagászati nyár, és óhatatlanul rövidülnek a nappalok. Amíg pedig lehetséges ki kell használni, hogy nappal van, nyár van, mert sajnos ez annak a biztos jele, hogy eggyel közelebb jött a tél.

A Szentivánéj táncos eseményeinek (Mira Orient Art és a Galaxy Rock and Roll Klub) képgalériája itt megtekinthető!