Most valóban fiatal csikócsapat, a 2² , azaz Kettő a négyzeten fantázianevet kapott formáció lépett fel először. Itt Bédy Levente gitározott, Lőrincz Gergő dobolt, Zumbok Benedek basszusozott, míg a szólóhangszer ezúttal a trombita volt, melyen Huszti Boldizsár játszott. Egy blues-sémával kezdtek, melyben a trombitás, a gitáros, valamint öthúros hangszerét tökéletesen kihasználva a basszusgitáros improvizált, majd a Footprints c. kompozíció következett, Huszti fátyolos, cool- jazzes hangulatot teremtő trombitaszólójával, és a két gitárt pengető ízléses rögtönzéseivel. Ezt egy Herbie Hancock nóta, a dallamos Cantaloupe Island követte, de a dallamfelvezetés után itt is belemelegedtek a jazz rejtelmeibe a fiúk.

Alig múlt este 8 óra, a várakozás a tetőfokára hágott. Szombathelyen már több ízben is vendég volt Ian Siegal (2005, 2009, legutóbb 2015-ben), de Bükön is nemrégen, így már komoly reputációja volt Szombathelyen. Az angol létére az amerikai country zenét, a Tow Waits-féle kocsma-sanzonokat, az 50-es évek rock'n'rollját, de az angol-ír népdalokat is dalaiba beszövő zenész most fellépő bandája, az Electric Band is részben ismerős: a holland Ciggaar-testvérek, Dusty, a gitáros és Darryl, a dobos már jártak itt, a harmadik hollandus, Danny van T'Hoff basszeros azonban még nem. Siegal, ahogy az elkophatatlan „brit blues fenegyereke" jelzőt használják rá, tökéletesen megfelel ezen kritériumnak. Még soha nem láttuk vörösboros kehely, whiskys-pohár vagy korsó sör nélkül fellépni... De Ian ég a színpadon, eléget egy koncert alatt többszáz kalóriát, beleadja szívét-lelkét az előadás minden percébe. Feltételezem, ő nem bírná ki, mint sok pályatársa, hogy csak lemezeket adjon ki, és a médiában szerepeljen. Neki lételeme a fellépés, és ezt még most, zenei pályájának 20. évében is gyakorolja, hiszen a 14 neve alatt megjelent nagylemez kiadása mellett havi 4-6 koncertet ad. Egyszerűen nem megy ki a divatból!

Erről tett tanúbizonyságot is a Lamantin Jazz Fesztivál ötödik napján, csütörtök este a vasi nézőközönségnek. Pergő dobokkal indult kezdő counrty-dalban Siegal Elvis, vagy talán Johnny Cash hangtónusában énekelt, a középrészben aztán Dusty is bemutatkozott: fehér gitárján néhány forduló gyors imprót lenyomott. Az I'm The Shit az utolsó lemezéről szólalt meg, precíz vokálokkal díszítve a refréneket. A Working On a Building-ben is egyéni, Tom Waits-es, szuggesztív hangszínével az énekes állt a középpontban, de a szólógitáros is a régi, Shadows- féle visszhangosított gitárhangzásával bűvölt el, igencsak visszafogva a fürge futamokat: gyönyörű dallamokat fűzött fel szólójában egymásra. A ritmust mi, a közönség lelkesen tapsoltuk: tá- tá- szin-kó-pa! Az Elmore James-ihletettségű How Many More Years c. lassú bluesban már az énekes is elővette slide gitártudományát, és nagyszerű rögtönzéseket nyomott le Chicago- blues stílusban. Érdekes, hogy a slide gyűrűt a legtöbb gitáros a kis- vagy gyűrűsujjára húzza fel, de Ian a középsőt találta megfelelőnek. A következő médium blues előtt elmesélte az első és utolsó üveg ásványvizét is kihörpintő zenész, hogy kemény éjszaka után van, majd nyúlt az elé helyezett vörösboros pohár után. Mi tagadás, meglátszott rajta!

Az I'm A Train c. balladájában ismét rekedtes hangja, egyéni előadásmódja vonzotta magára az érdeklődést, többször az injekciók beadásának területére, a vénájára mutatva közben. Míg 4 percet pihent a mester, az Electric Band trióban folytatta a bulit, egy félelmetes rocn'n'roll-t letekerve, amiben - érdekességképpen - a dobos, Darryl énekelt. És pörgött a koncert, izzadt mindenki, folyt a víz róluk, rólunk. Egy szép ballada után kemény funkyra váltottak, melyben a basszus késleltetett ritmusú bebrummogására kagylóztunk figyelemmel, majd egy Mississippi-deltába, Buddy Guy inspirálta lassú bluesba csöppentünk. She's Got the Devil in Her- énekelte, beszélte, hadarta Siegal - aki Ciggaar mellett nagyot is szólózott slide gitárján - kalandját a 19 éves ördöglánnyal. Erősített dobozgitárját olyan vehemenciával pengette, nyúzta, hogy az rendre elhangolódott, ezért gyakran kényszerszünetet kellett tartani, míg a hangológéppel felhangolta azt. Az utolsó szám az 1967-es év Angliájában az év dala volt: Procol Harum: A Whiter Shade of Pale. A jellegzetes Bach-orgonaszólót kiiktatták, és olyan blues dalt kovácsoltak belőle, hogy ihaj! Az énekes és a gitáros vitték el a főszerepet megint.

Nem csoda, hogy a levonuló alakulatot visszatapsoltuk. Jöttek is ki hamarosan. Elsőként egy smirgli-kemény Chicago- bluest nyomtak le, melynek második felébe belefűzték a Rolling Stones 1965-ös kemény nótáját, a The Last Time-ot. A második kijövetelük után ismét brit felségterületen maradtak: egy ragyogó angol-ír népdal-kocsmadal hangzott el, melyben már Ian (egy pohár whiskyvel kezében) táncolt, énekel, dalolt, társait ölelgette, azaz az ismert sztereotípiával élve a hangulat a tetőfokára hágott. Fel is állította mind a kétszázunkat, és tapsoltunk vele együtt. Nem nézték az órájukat ezután sem, a harmadik kijövetelükkor már egy amerikai folk-rock volt terítéken. Hullámzott, áradt a 6/8-os dal Siegal torkából, Ciggaar gitárjából, a'la korai Byrds hangulatban.  

Mit sem kopott Ian Siegal varázsa az utóbbi évtizedben. Jó volt hallgatni most is, és jó lenne hallgatni majd évek múlva is.