Mintha a számot a fekete Sonny Boy Williamson játszotta volna a 40-es évekből, pedig nem: a szőke, kékszemű John Mayall, a brit blues későbbi atyja harmonikázott és énekelt az 1966-s felvételen, az Another Man-ben. Ez volt első zenei élményem a fehér blues-legendától.

Az 1933-ban, az angliai Manchester mellett született John Mayall korán megszerette és megtanulta a jazzt, hiszen apja jazz-gitározott. Ugyan nehéz elképzelni az öreg Murray Mayallt kifogástalan mellényes öltönyben, nyakkendővel, pipával szájában, tömött könyvespolcok előtt hatalmas bőrfotelben ülve - mint az egy családi fotón látható -, amint nagyokat improvizál a kezében tartott gitárján, de ez tény. John a képzőművészet minden ágát - festészet, grafika, tipográfia - kitanulta, és komolyan hallani sem akart a zenélésről, egészen 1962-ig, míg Alexis Korner együttesét meg nem hallotta annak manchesteri koncertkörútján. Később a bluest már annyira megtanulta játszani, hogy Korner is fogadta őt és meghallgatta. Talán a Parchman Farm-ot harmonikázta el akkor, ott. Hazai gondolkodással talán nehéz felfogni ezt, de Alexis a tehetséges muzsikust Londonba, a lehetőségek kibontásának helyszínére hívta. Itt John megalapította a később világhírű Bluesbreakers együttesét. Az aranykorszakának nevezett időszakot 1965-73 közöttre tehetjük.

A kezdeti zenészválogatások és egy kevésbé sikeres debütáló album után, melyet a londoni Flamingo Clubban rögzítettek 1965-ben, az Eric Claptonnal felvett nagylemeze már befutott a következő évben. Clapton profi módon gitározott már, mint pl. a Steppin' Out vagy az All your love c. Otis Rush klasszikusban is, melyek slágerek is lettek. Miután Eric kinőtte magát 1966-ra, a rock-blues történelem első supergroupjába, a Cream-be távozott. Mayall nem esett kétségbe: rövid válogatás után egy Peter Green nevű, addig ismeretlen gitárost szerződtetett, jó érzékkel. Megírni, megtanulni és lemezre venni egy nagylemezt egy frissen összeállt bandának akkoriban nem évekre, nem hónapokra, hanem csak napokba tellett. Mayall következő sikerlemeze a Hard Road lett 1967-ből. Ez év tavaszán vagyunk, mikor Peter Green gitáros, John McVie basszgitáros és Mick Fleetwood dobos bejelentette Mayall mesternek szándékát, hogy új együttest alapítanak. Ez volt a Fleetwood Mac, a brit blues hullám legpatinásabb bandája. Mayall most sem esett kétségbe, három héttel a fiúk távozása után - HÁROM HÉTTEL!!! - stúdióba vonult új zenekarával és 2 nap alatt lemezre rögzítették a Crusade c. nagylemezt, melyen a zenekarvezető énekelt és zongorázott, és már az ifjú Mick Taylor gitározott.

John Mayall munkássága azért fontos, mert nemcsak sok, 70 stúdió- és koncertlemeze jelent meg, hanem főleg azért, mert zenetudósként kereszteshadjáratot indított a blues megszerettetéséért, elismertségéért, amellett, hogy folyamatosan komponált és előadott. Kiiskolázott rengeteg zenészt, útjára bocsátotta őket, majd stílusirányzatot, hangszerelést, koncepciót váltott a blueson belül és folytatta. Sok korszaka volt, amelyekből kár lenne egyet is kihagynunk. 1968-ban, 5 évi folytonos koncertezés után 20 napos kaliforniai szabadságának emlékeit dolgozta fel a Blues From Laurel Canyon c. nagylemezén. Egy év múlva Mayall - részint az önállósodó fiatalok távozása miatt - újra vált. Mutatja ezt 1969-es lemez címe, a Turning Point - a Fordulópont is. Ezt egy akusztikus gitár- John Mark, basszus- Stevie Thompson, szaxofon- Johnny Almond és egy énekes-harmonikás-billentyűs - aki John maga - összetételben, azaz dob és elektromos gitár nélküli formációval veszi fel. Jazzes, folkos, mostani szakszóval „unplugged" lemez. Legismertebb száma, jó értelemben vett slágere, a koncertek standard ráadása is erről szól, a Room To Move.

1970 tavaszán Mayall már amerikai lakos volt. Ezúttal az akusztikus csapata is önállósodott, így új bandáját amerikaiakból verbuválta. A Canned Heat-ből kivált basszgitáros, Larry Taylor és a szólógitáros, Harvey Mendel mellé egy jazz-blues hegedűst, Don „Sugarcane" Harrist szerződtette, és velük készítette el a stílszerűen US Union- Amerikai egyesülés c. albumát. 1971-s Back To the Roots- a Vissza a gyökerekhez c. albumán megjelenik a boogie-woogie, melyet kitűnően zongorázik Mayall. 1972-ben újabb fordulatot hajtott végre a zenész a Turning Point-féle akusztikus korszaka után. Ezúttal a jazzhez fordult. Kitűnő jazz muzsikusokat szerződtetett a Jazz-Blues Fusion lemeze felvételeihez, így Clifford Solomon szaxist és Blue Mitchell trombitást, akik az eddigiektől eltérően, mint fúvósok, nem színező háttérszerephez, hanem szólista feladatokhoz jutottak.

A hetvenes években a disco, a nyolcvanas években a funky nem kedvezett a bluesnak, így Mayall - nem feladva a blues-ért folytatott kereszteshadjáratát - soha nem lankadó lelkesedéssel koncertezett, de új lemezeket nemigen készíthetett. 1992-ben ez megváltozott, és korszerűbb hangzással újra kezdte a lemezkészítést a 60-as éveihez közeledő mester. A Wake Up Call c. lemez vezette be az általam ezüstkorszakának nevezett időszakát. Mayall ismét kitermelt egy csodagitárost Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor, Jerry McGhee, és Coco Montoya után: 1995 óta a pocakos kanadai Buddy Whittington a gitárosa.

Apropó, koncertjei. Jómagam tízszer hallottam a mestert élőben, aki 21 alkalommal járt hazánkban koncertezni. Az 1985-s budapestit még kihagytam, de a 1987. április 1.-t már nem: az előzenekar a vasi Natur Blues Band, Zsoldos Báró Zoltán együttese volt Szombathelyen, a Sportházban. Ugyancsak ők játszottak a Bluesbreakers előtt 1993 áprilisában Tatabányán, ahol a britek bemutatták friss blues-rock albumukat, a Wake Up Call-t. 2001-ben, majd 2003-ban a Petőfi Csarnokba, 2007 júliusában Pilisszántóra zarándokoltam ki miatta. Majd a három 80 +-os koncertjén vehettem részt, melyeket az Akváriumban rendeztek meg 2014. áprilisban, 2015. novemberében és 2019. márciusában. A 2022-es elmaradt már, nemcsak a covidnak köszönhetően...

"John Mayall zenekarvezetési elve Count Basie és Duke Ellington felfogásához állt közel. A fő szempont mindenkor az volt, hogy a saját zenéjét játszhassa együttesével. Mindig igyekezett teret hagyni muzsikusainak arra, hogy kiélhessék egyéni ambícióikat, amely egyben a zenekar javát is szolgálta. Azt természetesnek tartotta, hogy jó néhány fiatal társa, akit ő emelt ki az ismeretlenségből, felhasználja az együttest saját zenei karrierje megalapozásához. A legtöbb volt Bluesbreakers taggal később is jó, szinte baráti kapcsolatban maradt." (Martsa Balázs)

2001-ben ismét a zenésztársak örömzenélés céljából való összerántása jegyében adta ki a John Mayall & Friends: Along for the Ride c. albumát, melyen Otis Rush-tól a Bluesbreakers-i időkben csapattag Peter Greenen, Mick Tayloron, a 80-s évek új blues-csillagáig, Gary Moore-on Jeff Healey-ig gitároztak.

„The father of the british blues, Mr. John Mayall"- hallhattuk bemutatását élő felvételen, melyet Liverpoolban, a 70-ik születésnapján rögzítettek. A mester bármikor hátradőlhetett volna karosszékében, akkor is örök időkre a legnagyobbak közé számítana. De lám, ő dolgozott még 85 évesen is, és míg ereje bírta, hirdette a blues örökkévalóságát. Óriási teljesítmény, melynek soha ki nem alvó lángja John mester műfaj iránti elkötelezettsége. Novemberben lett volna 91 éves! Nyugodj békében, John!