A véletlenek úgy hozták, hogy - hasonlóan a vasi filmtörténeti sorozatunknak az előző darabjához (ez Keleti Márton kissé elfelejtett partizánfilmje, a Változó felhőzet kapcsán született, ami a Savaria Mozi 1973-ban átadott épületének első magyar - ezen belül fél tucatnyinál több, Vashoz is kötődő alkotót felvonultató - filmje volt) - jelen írásunk is egy különleges művészi, baráti alkotói hálót mutat be. Az apropót egy ilyen hosszabb, több jeles magyar filmest és művészt „közös lapon" felemlegető szemlére a vasi filmtörténet egy olyan alakjának 90. születési évfordulója kínálja ezúttal, aki - legalábbis néhány fontos vonatkozásban - mindeddig kevésbé került reflektorfénybe, és akinek munkássága talán kevésbé erősen vésődött bele a hazai és a helyi mozgóképes köztudatba.

Visszatekintésünk fő tárgya tehát a magyar film vasi kötődésű alkotói közül az egyik legelismertebb, legnépszerűbb személyiségnek, a velemi és vasi díszpolgárnak, a közismerten lokálpatrióta Törőcsik Marinak a házastársa, leányuk édesapja, Maár Gyula televíziós és filmrendező. Amikor most egy kerek évfordulója kapcsán foglalkozunk életműve néhány mérföldkövével, az ismét olyan összefüggések bemutatására kínál lehetőséget szűkebb pátriánkat illetően, amelyekkel aztán - a hazai filmtörténet néhány megkerülhetetlen epizódján keresztül - újra visszakanyarodunk a több mint öt évtizedes szombathelyi moziépülethez is.

Mint ahogyan az több visszaemlékezésből és különböző forrásokból is tudható, a házaspár éppen a Savaria Mozi új épülete átadásának évében járt először Velemben - hogy aztán az ideköltözésükről, a vasi letelepedésről szóló döntést is gyorsan meghozzák. A velemi közös évtizedek kapcsán - Szenkovits Péterrel 2010 nyarán beszélgetve - Maár Gyula így vallott: „Mari faluban született, mindig is volt vidék-nosztalgiája. Ellentétben velem, aki viszont nagyon urbánus voltam. Az egészbe azon az alapon mentem bele, hát, ha a Mari nagyon akarja, legyen. De fura módon aztán, fokozatosan, de kiegyenlítődött... Szeretek itt lenni. Pesten meg nagyon nem már." (Szenkovits Péter: A Jóisten tenyerén - Törőcsik Mari. Harmadik, bővített kiadás. Simon Med Bt., Harasztifalu. 2023. 62. oldal)

Törőcsik Mari és Maár Gyula Kőszegen - tudósítás a Kőszegi Ifjúsági Filmnapok 1973-as programjairól (Vas Népe, 1973. április 30. 7. o.)

Az említett 1973-as esztendő és az alpokaljai kis falu együtt sok tekintetben origót jelentett a házaspár számára. A Vas Népe 1973. április 30-i száma adta hírül, hogy villámlátogatásra érkeztek Kőszegre, az Ifjúsági Filmnapokra a rendező Balázs Béla Filmstúdióban készült első hosszabb munkája, a magyar filmtörténetben társtalan, titokzatos, 1971-ben készített Prés ottani bemutatójára. Ebben a művésznő - Teréz néven - egy egyszerre érzékeny és megértően anyáskodó, ugyanakkor konokul elszánt, a megingókat és kétkedőket csendes szóval is fanatizálni képes „terror femme fatale-t" alakít egy lepusztult kastélyban működő rejtélyes kiképzőbázison, ahol a Tanácsköztársaság utáni fehér terror folytatásaként fiatal férfiakból álló militáns csoportot képeznek ki munkások és munkásszervezetek provokálásra. A törékenynek látszó, ám elszánt nő hosszú, vágatlan snittekben filmezett, lehengerlő intelligenciával előadott, gigantikus monológokban érvel az erőszak elkerülhetetlensége és megváltó-megtisztító volta mellett - mielőtt maga is gyilkossá és végül áldozatává válik... Olyan a Prés, mint egy okos és pontos dialógokkal erősen felskiccelt Jancsó-parafrázis, amely immáron nem a történelem lélektelenül és automatikusan őrlő hatalmi és alávetettségi mechanizmusait kutatja, hanem amely kíváncsi a fogaskerekek fordulása közepette a saját döntéseivel vagy éppen döntésképtelenségével szembesülő, a történelmi és társadalmi szituációkba okkal vagy ok nélkül beleszoruló individuum kényszereire, kínlódásaira és kálváriáira is.

Törőcsik Mari a Prés című Maár-filmben (a Magyar Nemzeti Filmintézet honlapja)

E kőszegi látogatásuk előtt egy hónappal születik meg a művészházaspár lánya - szintén Teréz néven (érdekesség, hogy a művésznő több filmjében, köztük a szintén Maár rendezte Teketóriá-ban is ezzel a névvel szerepel).

De ki is volt Törőcsik Mari művésznő harmadik férje - 1972-től a 2013-as haláláig -, negyven éven át a velemi lakó- és alkotótársa, aki idén augusztus 2-án lett volna 90 esztendős?

Maár Gyula a magyar szerzői film különös, csendes és visszafogott, finom műveltségű és érzékeny alkotója, egy trendekhez és csoportosulásokhoz nem igazán besorolható, az első filmjeitől kezdve karakteresen csak a rá jellemző szerzői utat bejáró, a nagyközönség számára kevésbé reflektorfényben lévő mestere. (Az egy-két, jobbára inkább szakmai elismerést arató alkotása mellett jóval ismertebbek televíziós adaptációi: pl. A lőcsei fehér asszony, a Micsoda útjaim - egy Cseh Tamást bemutató zenés műsor, az Én és a kisöcsém, valamint dokumentumfilmjei, hiszen több alkalommal is készített portrét feleségéről és pl. Pilinszky Jánosról.)

Maár Gyula (a Magyar Nemzeti Filmintézet honlapja)

Az ötvenes évek vészterhes középső harmadában szerez történelem-magyar szakos bölcsész diplomát, majd tanít, később dolgozik több könyvkiadónál is. Harmincévesen kezdi el és 1968-ban fejezi be a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Vélhetőleg ez a késeinek mondható filmes pályakezdés is tereli egy teljesen rokontalan, egyedi útra életművét. Mindez persze nem független befelé forduló, meditatív attitűdjétől, klasszikus műveltségétől. No meg a pályaindulását övező, a magyar film 1960-as évek eleji nagy megindulásától gyökeresen különböző történelmi-kulturális közegtől (lásd a csehszlovákiai katonai bevonulást és vele párhuzamosan az idehaza éppen hogy elindult gazdasági reformfordulat kifulladását, a nyitottabbnak mondható és párbeszédekre fogékonyabb klasszikus Kádár-korszak válságba fordulását).

Nyíltan vagy éppen direkten társadalomkritikus, példázatos-áthallásos (ahogy akkoriban - főként Jancsó „történelmi" filmjei kapcsán - gyakran emlegették: parabolisztikus) alkotások helyett Maár érdeklődése a történetei középpontjaiba kerülő karakterek belső világának hiteles és aprólékos lélektani mélyanalízisére épít. Ennek megfelelően filmjei lassú tempójúak, a külső cselekmények és konfliktusok helyett sokkal inkább a főbb alakok önvizsgálatára, szembesüléseire, gyötrelmesen és meg nem spórolható munkával megszülető önfelismeréseire koncentrálnak. Sok esetben másodlagossá (bár korántsem esetlegesen megválasztottá), absztrakt térré válnak a filmek helyszínei, díszletei. A trilógiának is tekinthető Végül (1973), a Törőcsik Marinak osztatlanul odaítélt cannes-i legjobb színésznő díjat eredményező Déryné, hol van? (1975), illetve a szintén a feleség főszerepelte Teketória (1976), vagy például a pályát záró (és sok tekintetben a Prés-sel rokonítható) Töredék 2007-ből - vagyis Maár Gyula minden „klasszikus" munkája - első látásra is feltűnő fő védjegyei: a főszereplők hosszú, meditatív monológjai, (ön)párbeszédei és az ezeket kísérő, sokat és alapvetően mély mozgatórugókat sejtető apró gesztusok; visszafogott, aluljelzettnek is minősíthető szerepjáték.

Maár Gyula nevéhez fűződik a magyar rendszerváltásról készült, mai szemmel nézve is élvezetes és hiteles Hoppá (1992) című tragikomédia-szatíra, ami hús-vér kisemberek (a házaspár alakítója: Törőcsik Mari és Garas Dezső) csetlés-botlásait, házastársi súrlódásait vitte vászonra. A filmnek keretet, szeszélyes hátteret ad a kádári létbiztonság összeomlása és a berobbanó infláció, a ránk szabaduló vadkapitalizmus és az ügyeskedő vállalkozói világ, az erdélyi és a délszláv menekültválság, a nyugatra való elköltözéssel kacérkodó gyerek, a társasházi és autóvásárlási konfliktusok. Meg hát a filmbéli férj oldaláról egy, az évtizedek homályából előbukkanó volt szerető és vele egy (lehetséges) fiú utód. A film vicces falusi közjátékkal és cserkészekkel spékelt fináléja - a színpadon is nagyszerű művészpáros szívbemarkoló játékával - gyönyörű megfogalmazása a hosszú évtizedek alatt kikristályosodott, sírig kitartó, egymást elfogadó házastársi hűségnek.

Velem tehát a Savaria Mozi mai épülete „indulásának" évétől, 1973-től jelentette Törőcsik Mari és Maár Gyula közös otthonát. Itt „csatlakozott" hozzájuk két esztendeig a XX. századi magyar irodalom vitán felül egyik legjelentősebb szerzőjének tekintett Pilinszky János. Ahogy a Szenkovits-kötetből is kiderül, a házaspárt két évtizednyi ideig baráti szálak fűzték Pilinszkyhez. A költő Velemben töltött éveiről a színésznő felidézte, hogy „Bachot, Rahmanyinovot hallgatott a teraszon »János bácsi« (a falubeliek e megszólítással adták meg neki a tiszteletet)". És a kérdésre, hogy ehhez mit szóltak a szomszédok, „Pilinszky azt felelte, megállnak és hallgatják". „Kocsis Zoltán több alkalommal is meglátogatta a költőt a községben" (a fentebb már hivatkozott Szenkovits-kötet 66. oldala).

A Psyché forgatókönyve Pilinszky János részére készült példányának első lapja (Fűzfa Balázs szíves közlése)

A Weöres Sándor Színház a névadó 110. születési évfordulójára emlékező, 2023. júniusi irodalmi konferenciájának előadásai közt találjuk ezt a címet: „A Psyché forgatókönyve Velemben Pilinszky asztalán" - Fűzfa Balázs irodalomtörténésztől. A meghívó szövegének ígéretéhez hűen („Pilinszky és Weöres emlékének különös találkozása egy velemi lakásban - Törőcsik Marinak köszönhetően") a nagyközönség talán elsőként itt értesülhetett arról, hogy a költő szállásadójánál maradt és előkerült a szombathelyi-csöngei illetőségű Weöres Sándor verses regénye nyomán alkotott Nárcisz és Psyché I-II. (televíziós változatban: Psyché I-III.), a kísérletező ihletettségű, sok vonatkozásában összegző erejű, enciklopédikus Bódy Gábor-opusz forgatókönyvének az a példánya, amelyet a filmben a főszereplők törékeny, klasszicista családi és művészi jó barátját, Kazinczy Ferencet alakító Pilinszky János használt. Erről tanúskodnak a lapokon a költő személyes jegyzetei is...

Pilinszky János Kazinczy Ferenc szerepében (a Psyché-ből fotózva)

A velemi művészházaspár és a költő barátságára, közös szakmai munkájára pedig szép bizonyíték az is, hogy a Törőcsik Marinak az említett cannes-i díjat hozó Déryné, hol van? forgatókönyvét - a címszereplő díva emlékiratai nyomán - együtt írta Maár Gyula és Pilinszky János. (Közös munkájuk emlékét a szkript és a költőről készült, fentebb már említett portréfilm mellett az 1986-os KZ-oratórium és az 1990-es Síremlék című rövidfilmek is megőrizték, és Pilinszky írta a rendező feleségéről készült 1977-es Színész vagyok - Törőcsik Mari című portréfilm forgatókönyvét is.)

A kritika és a közönség által úgy itthon és külföldön - legalábbis napjainkra - elismert Psyché-t végül Hildebrand István fényképezte - miután több, korábban felkért operatőr (a cikkünk egyik fotóillusztrációjaként szereplő forgatókönyvi lap tanulsága szerint Szabó Gábor, valamint Ragályi Elemér) helyett rá esett a választás. Az egyik legjelesebb, nemzetközileg is jegyzett magyar operatőr (ahogy arra terveink szerint egy későbbi alkalommal visszatérünk) egy másik Kőszeg-hegyaljai faluban, a horvát nemzetiségű Felsőcsatáron, apai nagyszüleinél nevelkedve töltötte kisgyerekkorát, iskolás éveit, amire többek közt a róla szóló portréfilmben (Kocsis Tibor: Fejezetek egy operatőr életéből - Hildebrand István legendáriuma 2015) is szívesen emlékezett vissza. A legnagyobb vasi mozi, az Agora Savaria Filmszínház nagyterme pedig immár harmadik éve, a művész halála óta az ő nevét viseli.

A Psyché forgatása - szemben középen Hildebrand István (Kocsis Tibor Hildebrand-portréfilmjéből fotózva)

Ebben a moziteremben peregtek a Körhinta kockái is 2015 novemberében, Törőcsik Mari 80. születésnapja alkalmából. Az akkori vetítésről, az ünnepségről - és ezek korántsem mindennapi előtörténetéről - is olvashatunk Ölbei Lívia cikkei nyomán a Szenkovits-kötet lapjain (139-141. oldal). A könyv harmadik kiadásának Törőcsik Mari novemberi születési évfordulójához időzített, tavaly év végi bemutatóján pedig kiderült az is, hogyan lett Törőcsik Mari „harmadik mozija" a szombathelyi. Elhangzott, hogy szülőfaluja, a hevesi Pély kis moziját annak idején a nagyapja működtette - így gyermekéveiben és még jó néhány esztendeig számára ez jelentette „a mozit". Majd másodikként a cannes-i nagy fesztiválpalota mozija „következett", amelyhez Déryné alakítójaként immár nem csupán egy megosztott és nem a zsűri által a nagy díjak mellett adományozott elismerés, hanem a saját jogon kapott és régen megérdemelt „nagy" és fő színésznői díj fűzte 1975-től (a teljességet pedig az jelentette, hogy mindezt férje, Maár Gyula gyönyörű színes filmjével érte el).

Törőcsik Mari és Kállai Ferenc a Déryné, hol van? című filmben (a Magyar Filmintézet honlapja)

Ezután pedig közel négy évtizednek kellett eltelnie, mielőtt Törőcsik Mari ismét moziba ment: ez utóbbi már Mayer Rudolf, a Savaria Mozi vezetője visszaemlékezése szerint volt hallható ezen a könyvbemutatón - ezt idézzük az alábbi, szerkesztett szöveggel.

A mi kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy a művésznő - „magának csak Mari vagyok" - felhívta a mozit a vezetékes számon. Egy kollégám vette fel a telefont, de utána azonnal visszahívtam mobilon: az volt a kérése, hogy ő szeretné megnézni a Saul fiá-t. Egy átlagos mozivezető talán azt válaszolja, hogy „hát műsorrendi vetítések vannak, azokra be lehet fáradni" - vagy valahogy így. Azt ugyan nem mondtam, hogy bármikor levetítjük a filmet, de végül megegyeztünk. Egy délelőtti, nagytermi időpontra esett a választás: kérte, hogy kapcsoljuk le a légkondicionálót. Kérdésére, hogy miért mentem bele a különvetítésbe, azt válaszoltam, hogy „mert maga egy csoda". Hogy miért is akarhatta megnézni a Saul fiá-t? Nyilván azért, hogy a cannes-i nagydíjasok egymás közt legyenek... Nagyon szerette volna megtudni, miért kapta meg ez a film is a cannes-i elismerést. Megnézte, majd utána csak annyit kérdezett: - Figyeljen ide! Most mivel tartozom én magának? - Természetesen semmivel, de ha a moziban ünnepelné meg a nyolcvanadik születésnapját, annak örülnék. Én ezt nyilván nem kértem rajta számon, utána telefonon sem beszéltünk, és nem is gondoltam komolyan: „a Rudi - meg a Törőcsik Mari...?" Ezért is lepett meg, hogy a gesztus, amelyet kapott, rögzült benne, és miközben én egy hétköznapi figurának tartom magam, ehhez képest ahhoz a bizonyos születésnaphoz közeledve, 2015 novembere elején csengett a telefon: titkosított számról hívott, és azt mondta: „Ide figyeljen, a jövő héten ott vagyok!" Körülbelül egy hetünk, tíz napunk maradt a nagytermi program szervezésére, de rögtön tudtam, hogy a Körhintá-t fogjuk vetíteni. Teltház előtt pergett a forgatás idején elsőéves főiskolás színésznő híres filmje, majd megjelent az ajtóban a nyolcvan éves Törőcsik Mari - közben eltelt hatvan év... A közönség tombolt: nagy élmény volt, hogy állva tapsolt mindenki. Innentől kezdve szoros lett a kapcsolatunk. Sokan tudják, hogy a mozi közönségtalálkozóin jó néhány alkotó, művész megfordul. Visszatérő kérés volt a részükről, hogy míg a filmjük forog a szombathelyi közönség előtt, vigyem ki őket Velembe, Törőcsik Marihoz. Ilyenkor adódott egy-egy félóra vagy óra - az oda-vissza úttal is számolva -, és az utóbbi években bizony rengetegen megfordultak a művésznőnél. Olyan „töltéssel" jöttek el mindannyian Velemből, hogy azt láttam: nem ér le a lábuk a földre... A beszélgetésekre magukra nyilván nem térek ki, de gyakran előfordult, hogy a vendégekkel a visszaúton Szombathelyig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz... Sokan nyilvánvalóan azért mentek oda, mert ott valamit meg akartak tudni, valamire rá akartak érezni.

Széles körben elterjedt Törőcsik Mari halála óta, hogy Mészáros Márta Aurora borealis - Északi fény című nagyszerűen sikerült, megrázó háborús drámája (ami a Magyarországot és Ausztria jó részét is megszálló Vörös Hadsereg nőkkel szembeni erőszakoskodásainak témáját állította története középpontjába) volt a művésznő utolsó filmszerepe. Nos, talán sokan nem tudnak róla: Törőcsik Marinak nem ez, hanem egy különleges, évfordulós homage-rövidfilm volt az utolsó, kamera előtti munkája. Végh Vozó Zoltán és csapata az első Covid-hullám idején, 2020 tavaszán, a lezárások miatt különösen nehéz forgatási körülmények között készítette el Alfred Hitchcock kultikus Psycho-ja híres-hírhedt fürdőszobai jelenetének remake-jét - nagyjából ötven magyar színésznő (snittenként más-más szereplő!) közreműködésével. A poént (hogy pontosan melyik beállítást is játszotta újra Törőcsik Mari) előre le nem lőve írásunk végén hadd ajánljuk az olvasó figyelmébe ennek, illetve a forgatás kulisszatitkairól készített werkfilmnek a megtekintését...

Törőcsik Mari és a Psycho 60 stábja a művésznő velemi otthonában (az homage-kisfilm stáblistájáról fotózva)

A cikkhez felhasznált és a szerzők által külön tisztelettel ajánlott, kapcsolódó írások

- Szenkovits Péter: A Jóisten tenyerén - Törőcsik Mari (Harmadik, bővített kiadás. Simon Med Bt., Harasztifalu, 2023.)
- Merklin Tímea: Pilinszky a mienk is - Törőcsik Mari hozta Velembe (Vaol.hu, 2021. szeptember 15.)
- Feiszt György: Pilinszky velemi évei (Vaol.hu, 2024. június 29.)

A sorozat előző írásai:

Vasiak a vásznon - Egy (szinte) elfelejtett háborús kalandvígjáték, nagyon sok vasi közreműködővel

2024.05.07. - 00:10 | Szőnye Ildikó, Vágvölgyi András - Nyitókép: Keleti Kriszta archívuma

Cikksorozat a magyar és nemzetközi filmkészítés szombathelyi és vasi vonatkozásairól - 2. rész - Amikor összekötő kapcsot kerestünk a Savaria Mozi épületének 50 éves évfordulója apropóján indított, tavaly nyár végén és ősszel e lapon megjelent cikksorozatunk és a mostani széria indulása között, kapóra jött Keleti Márton Változó felhőzet című, 1967-es filmje.

 

Vasiak a vásznon - Cikksorozat a magyar és nemzetközi filmkészítés szombathelyi és vasi vonatkozásairól - 1. rész

2024.04.22. - 00:15 | Szőnye Ildikó, Vágvölgyi András - Fotó: Vágvölgyi Bálint

Szombathelyi és vasi filmes utazásra fel! - Amikor a Savaria Mozi épületének félévszázados jubileuma kapcsán 2023. augusztusában és szeptemberében megjelent írásaink zárásaként még néhány részt terveztünk a vasi filmes közreműködők bemutatására, az egymás közti beszélgetésekben nem kis örömmel azt állapítottuk meg, hogy első nekifutásra is több tucatnyi - általában jól ismert - névvel és filmmel számolhatunk egy ilyen cikksorozathoz.