A Szimfónia Kávézó teraszán elviselhető volt a meleg, de még inkább élvezhető volt a hangszórókból szóló „várakozó-zene": bizony, a múlt héten elhunyt John Mayall, a fehér blues atyja dalai szóltak. A koncert megkezdése előtt említette ezt a gitáros- énekes is, utalva azokra a zenetörténetileg kiemelkedő hazai eseményekre, miszerint Báró és zenekara, a Natural Blues Band négy alkalommal (1987: Pécs, Debrecen és Szombathely, valamint 1993: Tatabánya) volt a legendás angol zenész hangversenyein az előzenekar.

A felvezetőben Báró említette, hogy a trió felállás kemény zenélésre kötelez, nincs színesítő hangszer, de a rockzenei világban ez a felállás már igencsak „bejáratos".  Zoli most nem hozott sem szájharmonikát, sem dobro gitárt, sem bendzsót, mandolint, „csak" egy Fender Stratocastert tartott a vállán, de az veretesen szólt. A basszusgitáros, Szantner László a balján ült, a kőszegi Tompa István „Bube" dobos pedig mögöttük. A meglepetés az volt, hogy nem volt meglepetés: mind a muzsika minőségében, mind a repertoáron tartott számok tekintetében hozták az elvártakat, amelyek egy kellemes summertime blues-buli velejárói.

Az elhangzott dalok között a nagy példakép, Eric Clapton számai közül - annak több, a korai Yardbirds-, a csúcs Cream- (Crossroads, Sitting On Top of the World), és a kommerszebb korszakából (Corinna) - is hangzottak el nóták, majd Eric kortársa, J. J. Cale (Sensitive Kind) is sorra került. Báró azonban lehatolt a gyökerekig, és az afroamerikai spirituálékból (Mahalia Jackson: Precious Lord, Paul Butterfield: Nobody's Faut But Mine) is válogatott, melyekben nemcsak gitártudásáról adott számot, hanem mély, telt, férfias hangját is előtérbe helyezte. Ugyanúgy, mint jazz-es hangvételű dalaiban, így Ray Charles: Georgia On My Mind c. dalában.

A Claptonok mellett a leghangosabb visszajelzéseket a kőkemény rock-blues nóták hozták (I'm The King Bee, Susie Q, Tobacco Road), melyekben Zsoldos elengedte képzeletét Strato-jával, és ragyogó rögtönzéseket nyomott le, gyakran hangszínváltásokkal, hápogóval variálva azokat. A koncert legnépszerűbb dala egy 60 évnél is idősebb instrumentális szám, a Shadows amerikai vetélytársának, a Venturesnek a Wipe Out c. csupadallam-csuparitmus szerzeménye volt. Még az első asztaloknál, a koncertet többgenerációs családi összejövetelre használó, idegenbe szakadt hozzátartozókat fogadók is élvezték ezt a zenét, az addig egyedüliként mindig odafigyelő nagyin kívül.

Az igazi nagy Chicago-bluesok, a Ramblin' Blues, a Mojo Workin', a Top of the World interpretációi voltak azok a percek, melyekben a zenekarvezető ismét kedvére kiélhette magát, félévszázados tudását, tapasztalatát visszaadva gitárjátékában. Szantner basszusmenetei, lépegető negyedei a nagy könyvben előírtak szerint brummogtak, néha még rögtönzött is, és Tompa dobolása is kicsiszoltan alkalmazkodott a szólistához: a hangerő se nem hangos, se nem presszósan visszafogott volt.

A visszataps után maradtunk ugyanebben a szegmensben, ahogy azt John Lee Hooker megmutatta anno a világnak. Hogy milyen a jó blues, azt most itt mi is megtapasztalhattuk a vén platánfák árnyékában, a mindig lelkes, fáradhatatlan, örökifjú Báró jóvoltából. Köszi!