Miért imádják az emberek annyira Alain Delon és Jean-Paul Belmondo kettősét? Talán, mert jól kiegészítették egymást, mint jó fiú/rossz fiú, vagy mint a sármőr/a rosszarcú?

- Az biztos, hogy remek párost alkottak. Általában a Borsalinót szokták felhozni erre példaként, amely egy remekül elkészített film. Ez a páros azért volt fura, mert Belmondo volt a bevállalós, földhöz ragadt, kacagtató, kifejezetten szeretetre méltó figura. Delon ennél sokkal sötétebb figurákat jelenített meg a filmjeiben, míg Belmondót nagyon nehéz lenne elképzelni mondjuk egy pszichothrillerben, amilyet Delon csinált, például az 1969-es A medencében. De egyik kedvencem tőle a Ragyogó napfény, amely Patricia Highsmith regénye alapján A tehetséges Mr. Ripley-t elsőként dolgozta fel. A film bonyolult karakterű főszereplőjében benne van a sötétség, a gonoszság - ami fenemód jól állt Delonnak. Tőle soha nem állt távol ez a lélektani borzongás, és amikor Belmondóval párban szerepeltek, mindig megjelent közöttük ez a lényegi különbség.

Azt állítja, hogy Alain Delonnak nem volt humora?

- Nem volt különösebben humoros alkat, bár az idősebb kori filmjeiben a rendezők megpróbálták ezt az oldalát kidomborítani. De más kor, más kultúra. A francia színjátszás kultúrájában mindig is nagy szerepet kapott a humor, mindig kiemelkedően sok komikust termelt ki magából. Gondoljunk csak Louis de Funés-re, Belmondóra, vagy az utóbbi évekből Samy Nacerira, akit a Taxi-filmekből ismerünk. A humor a francia kultúra elidegeníthetetlen része, még akkor is, ha az ötven évvel ezelőtti világsztár, Jacques Tati neve lassan a feledés homályába merül. A francia filmben egyébként - a magyarhoz hasonlóan - lezajlott egy sajátos generációváltás, Delon ennek volt az egyik meghatározó alakja. Az 1950-es évek végén kezdődött a francia újhullám, amely egyébként rövid idő alatt, a hatvanas évek végére kifutott. Mégis óriási hatással volt a filmművészetre, mert megváltoztatta, bátrabbá, szemtelenebbé tette a színészi játékot még azokban a konzervatív filmekben is, amelyeket nem sorolunk a francia újhullámhoz. Újfajta színművészek, filmszínészek jelentek meg. Delon is ebbe a generációba tartozott, Brigitte Bardot-val, Catherine Deneuve-vel, Jean-Pierre Léaud-val és persze Belmondóval együtt. Ők jelképei voltak ennek a korszaknak, akik iránymutatásul szolgáltak a következő generációk számára. Alain Delont gyászolhatjuk, emlékezhetünk rá, de az igazán lényeges kérdés, hogy mi marad belőle a fejünkben, mit őrzünk meg a filmjeiből.

Melyek a kedvenc filmjei Alain Delontól?

- Az egyik mindenképpen a Ragyogó napfény, a Ripley-film, amelyet Matt Damon tett igazán ismertté, de elsőként Delon és Marie Laforet dolgozta fel 1960-ban. Egy kimondottan komoly, nagy munka. A Rocco és fivérei, a bokszoló családi drámája ugyanekkor készült. Néhány évvel ezután Lucchino Viscontival elkészítette A párducot, ami egy remekbe szabott kosztümös film, pazar színészi játékkal. Nagyon kedvelem tőle a Napfogyatkozást is, amely bármennyire is elvont, egy örök érvényű darab. És persze a Klein úr, amely 1976-ban került a mozikba, és amely igazán a francia kultúrába belehelyezkedve érthető meg. Delon ezekben nagyon komoly, drámai alakításokat nyújtott, ugyanakkor parádésak a zsaru alakításai is. Ezek közül a kedvencem az 1981-es Egy zsaru bőréért, amelyben szintén nagyot játszik. A hatvanas évek végén nálunk it kultuszfilm lett a Kalandorok, amely roppant izgalmas, és a zenéje túlélte magát a filmet. Alain Delon volt a francia filmek egyik meghatározó fűszere.

Ha már a hatvanas éveket említette: akkoriban az amerikai filmeket nem nagyon engedték be a magyar mozikba, mert a korabeli kultúrpolitika szerint „rendszeridegenek" voltak. Ugyanakkor az új francia és olasz filmeket bármikor meg lehetett nézni Budapesten. Miért?

- Ez azzal magyarázható, hogy akkoriban volt egy sajátos „eurokommunizmus"-felfogás, amelynek szellemében Franciaország és Olaszország - ahol viszonylag erős volt a kommunista párt - kulturális értelemben nem számított ellenségnek. Egy másik, talán még súlyosabb ellenérv az, hogy az amerikai filmek jóval drágábbak voltak, hiszen a forgalmazási jogokat, sőt esetenként még a kópiákat is külföldről, kőkemény konvertibilis valutáért, vagyis dollárért kellett megvásárolni. A francia filmek jogdíjaiért is valutában, francia frankban kellett fizetni, de sokkal barátságosabb áron lehetett hozzájuk jutni. Még egy fontos aspektus, hogy a francia és az olasz filmek kulturális hátterükben, mondanivalójukban sokkal közelebb álltak a magyar nézőkhöz. Ahhoz ugyanis, hogy egy amerikai westernfilmet igazán megértsék a magyar nézők, kicsit érteni kellett az amerikai kultúrát, a jogrendet, és egyáltalán tudni, hogy hol van az a Vadnyugat. Az olasz és a francia kultúrának sokkal több közös volt az európai kultúrához, mint az amerikainak.

Kiemelt kép: Alain Delon és Claudia Cardinale A párduc című filmben (Fotó: Getty Images)