Tudtad, hogy a Pompejibe látogató turisták körében nem ritka a szívinfarktus? A panaszok kiváltó okaként többnyire a hőséget jelölik meg az orvosok.

Gabriel Zuchtriegel, a Pompeji Régészeti Park igazgatója azonban elgondolkozott egy másik lehetőségen is: mi van akkor, ha a Stendhal-szindróma is közrejátszik? A legendás íróról elnevezett, hiperventillációhoz hasonló tünetegyüttest klasszikus műalkotások vagy jelentős történelmi kulturális helyszínek hatása alá került látogatóknál figyelték meg.

Pompeji nem csupán egy érdekes és látványos úti cél.

Aki hajlandó megállni és a gipszöntvényekben felfedezni azt az embert, akinek a teste vonalát őrzi az anyag, vagy képes elképzelni a freskókkal díszített falak között zajló ókori életet, azt megérintheti itt a történelem.

Gabriel Zuchtriegel 2021 óra vezeti a régészeti kutatásokat Pompejiben. Pompeji - A pusztulás varázsa című könyvében a Vezúv lávájának áldozatává vált ókori várost úgy mutatja be, hogy az olvasót a „kötelező látványosságok" színfala mögé is elvezeti.

Alig néhány héttel azután, hogy 2021 áprilisában az UNESCO-hoz tartozó Pompeji Régészeti Park igazgatójaként munkába álltam, egy tapasztalt kolléganőm bizalmasan megosztott velem valamit, amiről nekem egészen addig sejtelmem sem volt: jelesül, hogy a Pompejibe látogató turisták körében bizony nem ritka a szívinfarktus, és hogy ezek az infarktusok olykor halállal végződnek. Ezután megerősítettük az ókori város mentőszolgálatát. Évente átlagosan 600 riasztás történik. Az esetek mintegy 20 százalékában szív- és érrendszeri problémák miatt hívják ki az orvost. A panaszok kiváltó okaként többnyire a hőséget jelölik meg. De vajon tényleg csak a hőség okozza ezeket a rosszulléteket?

2018-ban a firenzei Uffizi Képtárban egy látogató az egyik tökéletesen klimatizált teremben Botticelli Vénusz születése című festménye előtt állva kapott infarktust. Az újságok ezt követően a nagy francia íróról elkeresztelt Stendhal-szindrómáról cikkeztek: Stendhal 1817-ben a firenzei Santa Croce-bazilikában az ott lévő műalkotások láttán megérezte a történelem levegőjét, és eksztázisszerű állapotba került. A 20. század hetvenes éveiben egy Graziella Margherini nevű firenzei pszichiáternő a városba látogató turistáknál hasonló tüneteket állapított meg. Íme, ez volt a „Stendhal-szindróma" születésének pillanata. Mivel a Stendhal-szindrómát hivatalosan nem tekintik betegségnek, ismérveinek listája nyitott. A szívrohamon kívül járhat még szapora szívveréssel, fulladással, légszomjjal, hiperventillációval, eszméletvesztéssel, szédüléssel, verejtékezéssel, hányingerrel és hallucinációkkal.

Én magam eddig megúsztam. De azért akad Pompejiben néhány olyan hely, ahol alighanem okkal érezném veszélyeztetettnek magam. Ilyen például az antik város déli peremén található menekülők kertje (Orto dei Fuggiaschi). A régészek itt bukkantak a sokméteres hamuréteg alatt tizenhárom olyan ember maradványaira, akik a Kr. u. 79-es év egy őszi napján bekövetkezett vulkánkitörésben vesztették életüket. Az áldozatok között kisgyermekek is voltak. Reggel 7 óra 30 perckor, majd húsz órával a kitörés után próbáltak kimenekülni a városból. Ekkor érte őket a halál. A közeli Vezúv felől mintegy 100 kilométeres sebességgel érkező, körülbelül 400 fokos hőhullám hatására elterültek a földön. Némelyikük védekezőn az arca elé tartotta a kezét, az egyik férfi utolsó erejével megpróbált föltápászkodni. Egy kisfiú hiába igyekezett szembeszállni az őt körbezáró, port és hamut hozó lökéshullámmal. Mintha aludna, a szája kissé nyitva van. A Vezúv kitörésének eddig megtalált ezerháromszáz áldozata közül tizenhárom. Ennek a tizenháromnak pontosan ismerjük az arcvonásait, a hajviseletét, a ruházatát és a testfelépítését. Mintha csak néhány órája haltak volna meg, és feküdnének ott. A testüket körbezáró hamu és por megszilárdult, és miközben maguk a holttestek elenyésztek, helyükön űr keletkezett.

Az ásatásokon dolgozó munkások valamikor 1961 áprilisa és júniusa között bukkantak rá ezekre az üregekre, és gipszet öntöttek beléjük. Ennek köszönhető, hogy haláluk után tizenkilenc évszázaddal gipszöntvény formájában magunk előtt láthatjuk ezeket az embereket. Vagy lehet, hogy nem is a gipszöntvényüket látjuk, hanem őket magukat? Vajon mit kezdünk az efféle leletekkel? És vajon mit árul el rólunk az, amit kezdünk velük?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyakran egészen konkrétan is felmerülnek Pompejiben. Például akkor, amikor reménybeli szponzorok csoportját, a nápolyi ipari és kereskedelmi kamara képviselőit vezetem végig, ahogy az alig néhány héttel odaérkezésem után történt. Ezek a várakozásteli arcok mintha mind azt kérdeznék: „Na mi lesz, bökd már ki! Mondd el, tulajdonképpen miért is vagyunk itt! Megérte idejönnünk?"

Vajon útba ejtsem-e velük a menekülők kertjében látható gyerekeket, nőket és férfiakat? Megosszam-e a történtek miatt érzett mély megrendülésemet az ipari és kereskedelmi kamara embereivel? Nem volna ez valami árulásféle? Vajon a tizenhárom áldozatról beszélve nem árulnék-e el túl sokat saját magamról is? És vajon az én hibám volna-e, ha a csoport valamelyik tagján a Stendhal-szindróma tünetei jelentkeznének?

E könyv az imént felsorolt kérdésekkel foglalkozik.

Gabriel Zuchtriegel (1981-) Berlinben és Rómában végezte régészeti és görög irodalomtörténeti tanulmányait. Doktori fokozatát a Bonni Egyetemen szerezte, majd az Alexander von Humboldt Alapítvány kétéves kutatóösztöndíjával Dél-Olaszországban dolgozott. A tervezett két évből tíznél is több lett: ezalatt kutatott, tanított, és a műemlékvédelemben tevékenykedett. 2021 áprilisa óta a Pompeji Régészeti Park igazgatója.

Pékségek, rabszolgaszállások, színházak, villák, thermák és templomok - a pompeji ásatásokon egy egész világ tárul fel előttünk. De vajon mi köze van hozzánk ennek a világnak? Gabriel Zuchtriegel, a Pompeji Régészeti Park igazgatója könyvével új megközelítésben mesél arról, hogy a rég betemetett ókori emlékek, mozdulatlan romok és néma freskók még ma is képesek megváltoztatni bennünket.

Olvass bele itt