Pán görög isten, az erdei tisztások és hegyi legelők védő szelleme, kinek tisztelete Arkádiából terjedt el nemcsak a szárzaföldi Görögországba, hanem Kis-Ázsiába és a szigetekre is. Már születésekor olyan sajátságos alaku volt (szarvakkal, baklábakkal, farkkal és szőrösen), hogy még saját édesanyja is megriadt tőle, de Hermes karjaiba vette és az Olimpusra vitte, ahol az istenek nagyon megörültek a furcsa alakú jövevénynek. Majd ismét a földre bocsátották, ahol az erdőket és berkeket vette hatalmába. Ott védi és őrzi a nyájakat, vadászik az erdők vadjaira, jó szerencsét hozva a vadásznak, körüljár a nimfákkal, akiknek táncaiban résztvesz és kiknek mulattatására a szirinxet (pásztorsíp) feltalálta.

De nemcsak ily szelid szerepe van. Mint az erdő titokzatos homályának és a fasudarak zúgásának megszemélyesítője, borzalmat is kelt az emberekben és páni félelmet ébreszt bennük, mely rémítő hangján alapszik. Jóstehetséget is tulajdonítanak neki, sőt azt állították, hogy Apollót is ő tanította a jóslás tudományára. Számos szerelmi kalandjai közül, miket a költészet és képzőművészet motivumnak használt, kiemelendők: Syrinxhez való szerelme, ki a Ladon folyó partján náddá változott; Echóhoz és Peitho gráciához való vonzódása. Szent növényei voltak a fenyőfa és a tölgyfa; választott állatai: tehenek, bakok, birkák.

Az alexandriai korban Pán mitosza kettős irányba változott meg. Egyfelől mint lármás, jókedvü mezei isten belekerült Kybele és Dionysos kiséretébe, ahol zajongva járta be a hegyeket és völgyeket, ijesztgette a fürdő nimfákat. Másfelöl az isten nevét a mindenséggel (to pan) hozták összefüggésbe és úgy fogták fel, mint a természet megszemélyesítését.

A keresztény művészetben és mitoszban Pán a maga sajátszerű, félig szatirikus, félig állati alakjával, bakkecske lábaival, és szarvaival kétségkivül hozzájárult az ördög és ennek egyik speciális alakja, Mephistopheles kiképződéséhez. A rómaiaknál Pán annyi mint Inuus v. Faunus.
Forrás: kislexikon.hu