Családregény a Vaskarikán - Az álomház - 9. rész

2010.08.11. - 14:36 | Rozán Eszter

Családregény a Vaskarikán - Az álomház - 9. rész

"Miután a szesztől agya kezdett valamelyest lecsillapodni, újra ott volt a Balaton partján azon a júniusi délutánon, amikor Etelkával meghitten elnyújtóztak a pokrócukon, lábukat a vízbe lógatták, és szerelmes szavakat suttogtak egymásnak. A nádasban rejtőztek el a világ szeme elől, csupán a fölöttük keringő sirályok lesték el titkukat." Álomház című sorozatunkban egy család történetével szeretnénk megismertetni olvasóinkat. A személyek és az események fiktívek, de mindnyájunknak tanulsággal szolgálhatnak.

Csak állt magatehetetlenül a döbbenettől. Érezte, hibát követett el, amikor telefonált, de nem bírta megállni, hogy ne hallja kedvese hangját. Már hónapok óta nem találkoztak, az idő megszépítette az egész kapcsolatukat, még az utolsó veszekedéseiket is, azt, hogy az asszony kijelentette, szakít vele. Minden igyekezetével próbálta megérteni, hogy szerelme a súlyos beteg férjét nem hagyhatja cserben, nem teheti ki egy újabb lelki megrázkódtatásnak, mert esetleg végzetes is lehet. Ugyanakkor szíve elepedt a vágyakozástól, napjai üressé váltak, nem tudta lekötni semmi sem. Csak lézengett a lakásban, nézegette a nő fényképét, vagy ha már nagyon elege volt anyja zsémbelődéséből, leugrott a sarki kocsmába, hogy bánatára az alkoholban találjon vigaszt. Ekkoriban fedezte fel az alkohol feszültségoldó hatását, néhány üveg sör után eltűnt a lelkét mardosó kétségbeesés, a szomorúságot kellemes bódulat váltotta fel. Ilyenkor beszédessé vált, ivócimboráival lelkesen vitatta meg a legújabb sporteseményeket és politikai történéseket. Ha hazaérkezése után anyját még otthon találta, mindig volt hozzá egy-két kedves szava, sőt néha felkapta az apró öregasszonyt, és össze-vissza csókolgatta. Anyja észrevette ugyan az italszagot, de nem szólt érte, hiszen a megboldogult ura is megitta mindig a magáét, mégis megvoltak valahogy. Péter sosem itta le magát a teljes kontrollvesztésig, csupán a gondoktól igyekezett szabadulni enyhe bizsergésben. Amekkora enyhülést hozott az ital, utána annál borzasztóbbnak tűnt a kijózanodás. Nemcsak a testi tünetek, a gyötrő szomjúság és fejfájás kínozta, hanem a felismerés, hogy Etelka elhagyta. És ma a nő többszöri, nyomatékos kérése ellenére, hogy ne hívja többet, mert hátha a férje gyanút fog, mégis megtette. Beleőrült volna, ha nem hallhatja azt az édes hangot. De Etelka nem volt se kedves, se megértő, hanem rideg és elutasító. Barátságtalanul csak annyit mondott, hogy nem ér rá, és ne zaklassa többet, mert ők egyszer és mindenkorra végeztek. A nő szavai vészharangként kongtak a fülében, a csengés nem akart megszűnni. Anyja már korábban hazament, ezért szabadon átadhatta magát a kétségbeesésnek. Telefonját a sarokba vágta, és zokogva borult az asztalra. Néhány perc múlva összeszedte magát, hogy felálljon, de csak a szekrényig kellett elmennie, ahonnét elővett egy konyakosüveget és egy vizespoharat színültig töltött. Mohón szürcsölte az italt. Anyja jelenlétében nem merte volna ennyire elhagyni magát, de most semmi sem állt az útjában, hogy teljesen átadja magát a bánatnak. Nem tudta túltenni magát Etelka viselkedésén.

Miután a szesztől agya kezdett valamelyest lecsillapodni, újra ott volt a Balaton partján azon a júniusi délutánon, amikor Etelkával meghitten elnyújtóztak a pokrócukon, lábukat a vízbe lógatták, és szerelmes szavakat suttogtak egymásnak. A nádasban rejtőztek el a világ szeme elől, csupán a fölöttük keringő sirályok lesték el titkukat. A távolban vitorlások szántották a vizet, néha egy-egy bárányfelhő kúszott el a nap előtt. A levegő szinte perzselt, még egy parányi szellő sem lengedezett ott, ahol heverésztek, a nád nyújtotta védett helyen. Péter hanyatt feküdt, szemében vibrált az ég kékje. Etelka a férfi ölébe hajtotta a fejét, és rettenetesen boldognak érezte magát.

- Bárcsak örökre itt maradhatnánk!- mondta a nő, miközben egy fűszállal kedvese mellét cirógatta.

Péter kapva kapott ezen a mondaton:

- Hát miért nem maradsz velem? Hiszen tudod, hogy nélküled én nem létezem. Amikor visszamész a férjedhez, mindig azt érzem, mintha leszakítanák az egyik felemet. Miért nem hagyod ott?

- Nem tehetem- jött azonnal a válasz. - Sándor annyira kedves. Látom, hogy igaz szerelemmel szeret.

- És te őt?

Látszott Etelkán, hogy habozik egy kicsit. Eleinte zavarta, hogy egy szerelmi háromszögbe került, röstellte Sándor előtt a hazugságait, főleg azért, mert férje teljesen megbízott benne, és eszébe sem jutott, hogy életükbe belépett egy harmadik. Viszont ha már az egyikük előtt tettetnie kell magát, elhatározta, hogy legalább a másikhoz őszinte lesz.

- Amikor megismertem, szerelmes voltam belé. Ő volt a leghelyesebb srác az évfolyamunkon, legalábbis szerintem. A többiek még csak a nyomába sem érhettek. Láttam, hogy én is tetszem neki. Amikor megkérte a kezem, madarat lehetett volna fogatni velem. Azt hittem, ez az igazi szerelem, és elégedett voltam az életemmel. De aztán jöttél te, és megértettem, amit eddig hittem a szerelemről, az semmi. Továbbra is szeretem Sándort, de az elsöprő szenvedély a tiéd.

Péternek nagyon jólestek az elhangzottak. Ő maga is így érzett Etelka iránt, és bizakodással töltötte el, hogy Etelka is viszonozza ezt. Így teljesen felbátorodva szólalt meg:

- Akkor hagyd el, és költözz hozzám! Igaz, hogy anyám először berzenkedni fog, de idővel beletörődik.

- Nem lehet- emelte fel a fejét a férfi izzadt hasáról a nő. - Sándor nem ezt érdemli tőlem. Agyonhajtja magát azért, hogy szép otthonunk legyen. Túlórákat vállalt, hogy megvehessük a házunkat, állandóan fáradt és kimerült miattam, mert értem teszi mindezt. Nem mondhatom neki, hogy már nem kellesz. Azon kívül nekem is szükségem van rá, mert mellette biztonságban érzem magam.

Az utolsó mondatot csalódottan vette tudomásul a férfi. Ő a szerelemben kizárólagosságot akart, és nem osztozni senkivel sem. Ezért remegő hangon kérdezte:

- És én?

- Te a szenvedély vagy a számomra, az izzó vulkán, a mindent beterítő láva. Te hozol színt és fényt az életembe, Sándor pedig az állandóságot. Értsd meg, nekem mind a kettő fontos. Te vagy a szenvedély, Sándor pedig a meghittség.

- Hát lehet ezt? Egyszerre kettőt?- kérdezte a férfi leverten.

- Te kis mókus, hát hogy ne lehetne- suttogta Etelka kéjesen, miközben Péter fülcimpáját harapdálta. A férfi vad csókkal viszonozta ezt.

Aztán később sor került arra a bizonyos estére is a füstös presszóban. Etelka már percek óta kavargatta a kihűlt kávéját, látszott, hogy nincs bátorsága belefogni mondandójába, Péter pedig nem akarta siettetni az elkerülhetetlent. Nem néztek egymásra, a férfi egy újságjába bújó öregembert figyelt az egyik sarokban, Etelka pedig lehorgasztott fejjel a kiskanalat bámulta. Végül vett egy nagy levegőt:

- Sándor beteg, nagyon beteg. Lehet, hogy meg fog halni. Most mellette a helyem, vigyáznom kell rá, hogy az utolsó perceit széppé tegyem. Nem szabad, hogy megsejtsen valamit.

- Ez azt jelenti, hogy nem találkozhatunk többet?

Etelka felemelte a tekintetét, és a férfi szomorú szemébe nézett. Miközben beszélt, megszorította Péter kezét:

- Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek, de én Sándorhoz tartozom, ő férjem. Az esküvőkor megfogadtam, hogy jóban, rosszban kitartok mellette. Most van soron a rossz, és én mellette akarok lenni. Nincs más választásunk, nem találkozhatunk többet.

A férfi szívébe martak ezek a szavak. Hogy Etelka nélkül folytassa az életét? Erről hallani sem akart. Könyörgött, rimánkodott az asszonynak, de az hajthatatlan maradt.

Etelka visszatért a szomszédjaihoz. Sándor kíváncsian nézett feleségére:

- Ki volt az?

- Á - legyintett Etelka, - csak egy régi osztálytársam keresett.

- De úgy vettem észre, kellemetlen volt neked- jegyezte meg a férj.

- Igen, mert...- az asszony gondolkodott egy pillanatig, majd kivágta magát - mindenki a betegségeddel foglalkozik, és már nagyon elegem van belőle.

- Nos, van egy módszer, amivel elősegíthetjük a gyógyulást- vette át a szót a szomszédasszony. A kisgyermek az ölében ült, és egy piskótát majszolt. Etelka magához akarta venni a kislányt, ám a gyermek méltatlankodva sivalkodott, hogy maradni szeretne. A szomszéd rámosolygott a gyermekre:

- Nagyon helyes ez a kislány. Nemrégen még az én unokáim is ekkorák voltak, most meg már iskolába járnak.

Felesége újra beszélni kezdett:

- Most már itt az ideje, hogy elmondjuk, miért is hívtuk át magukat. A nagynéném szintén daganatos betegségben szenvedett, és már az orvosok is lemondtak róla, amikor kezébe került egy könyv.

Ezt hallván Sándor elkedvetlenedett. Szóval ők is csak egy újabb önsegítő "csodát" kínálnak.

- A daganatról tudni kell- folytatta a szomszéd nő,- hogy minél gyengébb az immunrendszerünk, annál agresszívebben támad. A fehérvérsejtek feladata, hogy a rosszindulatú sejteket elpusztítsa. Legyengült állapotban azonban a falósejtek nem tudják ellátni feladatukat. Kidolgoztak egy olyan módszert, hogy ellazult állapotban el kell képzelni, amint a fehérvérsejtek megtámadják a tumoros sejteket, és azok egyre kisebbek lesznek, míg végül teljesen eltűnnek. A falósejtek lehetnek egerek, a tumor pedig a sajt, amit szépen felfalnak, de elképzelhetünk katonákat is, amint éppen legyőzik az ellenséget.

Sándor arca alig észrevehetően megmozdult, méghozzá úgy, mint aki nevet. A szomszéd meglátta ezt:

- Tudom, hogy most kételkedik benne, először magam is jót derültem ezen, hogy mindenféle dolgot kell elképzelni, de a saját szemmel láttam, amint a feleségem magatehetetlen nagynénjébe visszatér az erő, és még ma is él, a daganata pedig a felére csökkent. Nálam négy évvel ezelőtt reumát állapítottak meg, méghozzá a súlyosabbik fajtáját, a kezemnek már régen el kellett volna deformálódnia, és lát rajta valamit?

Etelka és Sándor alaposan szemügyre vették a kezét, de semmi elváltozást nem találtak.

- Na, látják- kiáltotta diadalmasan a szomszéd. - Ezt annak köszönhetem, hogy én is ezt a módszert használtam. Maga is kipróbálhatná, hiszen nem kerül semmibe.

- Igen- lelkendezett Etelka. - Egy próbát miért ne érne meg.

Új hozzászólás