A napsütéses, madárcsicsergéssel teli tavaszi délutánon sétálni indult a család. Etelka büszkén tolta a babakocsit, bár Borbála már nemcsak totyogott, hanem egyre biztosabb léptekkel haladt, a hosszabb utakat a kocsijában töltötte, mert apró lábaival nem bírta a tempót.. Mintha minden ember a tavaszt üdvözölte volna, könnyű öltözékükben vidáman csevegtek az utcákon, a fagylaltárusnál hosszú sor várakozott, hogy mielőbb elfogyaszthassák hűsítő csemegéjüket. A kisváros melletti domb megtelt piknikezőkkel, akik nemcsak sportolással, hanem időnként kisebb nassolással szándékoztak eltölteni vasárnapjukat. Sándorék is a domb felé tartottak. A jól kiépített betonúton könnyen gurult a tolóka, szinte észre sem vették az emelkedőt. Virágzó orgona illata szállt a levegőben, szinte festménybe illő békesség honolt mindenütt. A százszorszépekkel teli mező együtt nevetett a boldogan labdázó gyerekekkel. Egy négytagú család közeledett Sándorék felé, egy megtermett, negyvenes évei közepén járó férfi a feleségével és két kamaszkorú fiával. A férfi hirtelen megállt:

- Sándor- kiáltotta örömteli hangon.

Sándor ekkor ismerte fel munkatársát. A betegsége óta nem találkoztak, bár néha beszéltek telefonon, de személyesen nem látták egymást. A férfinak eszébe jutott néha, hogy el kellene mennie a munkahelyére, de attól félt, hogy csak szánakozó pillantásokat kapna, arra pedig egyáltalán nem vágyott. Valójában kerülte az embereket, és csak azokkal érintkezett, akikkel feltétlenül szükséges volt, mert nem akart tanúkat lassú elsorvadásához. Etelka és a barátai erre azt mondták, hogy ez badarság, inkább segít rajta, ha együtt lehet másokkal, és nem kesereg magányosan, de a férfi nem engedett nekik. Ma azonban még ő sem tudott ellenállni a csodálatos idő csábításának, mert belül még ott élt a remény, hogy a megújuló természetnek talán ő is részese lehet, és a virágba borult, bimbózó fák az ő gyógyulását is meghozzák.

- Endre- üdvözölte a rég nem látott munkatársat. Röstelkedett egy kicsit, hogy találkoztak, mert elképzelte, mit gondolhatnak lesoványodott arcát látva, amit egy udvariassági formulával ütnek el, de hangszínük elárulja az igazságot. Ám a munkatárs felesége legnagyobb meglepetésére ezt kérdezte:

- Mondd csak Sándor, nem híztál az utóbbi időben? Várjunk csak, mikor is láttalak utoljára? Megvan, már egy éve a vállalati bulin. Mennyivel jobban nézel most ki. Te is így látod?- fordult a férjéhez. A férfi alaposan szemügyre vette Sándort, nem bántón, inkább elismerően.

- Igen, a színed is sokkal jobb.

- De még mennyivel- kontrázott a felesége.

Sándor megszokta már, hogy vigaszképpen jobbnak állítják be állapotát, de ezúttal őszintének vélte az elhangzottakat. Betegsége hosszú napjai kifejlesztették benne azt a képességet, hogy meg tudta különböztetni az igazságot a hazugságtól. Sőt, neki magának is feltűnt, hogy már nem köhögött annyit, a fizikai teljesítőképessége nőtt, nem fulladt ki annyira a kerti munkák után, és egyre gyakrabban kívánt meg régóta nem evett ételeket. Természetesen Etelka szemében sem maradtak észrevétlenek a változások, de babonás lévén nem merte elkiabálni. Akarta, minden porcikájával reszkette férje gyógyulását, szíve egyik csücske ujjongott, sikoltott a vágytól, a másik azonban rettenetesen félt. Így aztán eddig szóba sem került köztük semmi, ami Sándor egészségére utalt volna. Sándor úgy érezte, most érkezett el az idő, amikor sutba vághatja az általa felállított tabukat. Már szembe mert nézni mások ítéletével.

- Tényleg így gondoljátok?

Endre visszavette a szót:

- A szemed körüli árkok már nem olyan mélyek. A bulin, bár akkor még nem tudtuk, hogy mi a betegséged, úgy néztél ki, mint akibe hálni jár a lélek, most pedig virulsz, mint kertünkben az ibolya.

Sándor szerette kollégája költői hasonlatait, sokszor enyhítette a fárasztó nap robotját különleges hasonlataival, metaforáival. Mondták is neki, hogy miért nem ír verseket, de elfoglaltságaira hivatkozva elhárította. Talán attól tarthatott, hogy műveit nevetségesnek tartják, és így szétfoszlik a költői tehetségéről szőtt mítosz.

- Tudjátok- kacsintott cinkosan Sándor- én is úgy érzem, hogy jobban vagyok.

Még beszélgettek egy darabig, majd megállapodtak, hogy a kolléga és felesége hamarosan meglátogatja őket, aztán szívélyes búcsúformák között elváltak egymástól. Egy terebélyes hársfa árnyékában üres pad kínálta a pihenést, Etelkáék éltek is az alkalommal, mert a többi helyen az összes ülőalkalmatosságot elfoglalták. A kisgyermek, szabadságát visszakapva a réten sárgálló pongyolapitypangokhoz sietett, hangos kacagással igyekezett letépni szirmaikat. Sándor megszorította Etelka kezét:

- Tudom, eddig én voltam szkeptikus, de vajon hihetünk a javulásban?

- Először azt hittem, olyan mélyen alszom éjszakánként, hogy már fel sem tűnik, ha köhögsz. Aztán próbára tettelek, este jó erős feketét ittam, hogy megfigyelhesselek. Nehezen ment ugyan, de ébren tudtam magamat tartani. Csodák csodája, átaludtad az egész éjszakát, és még csak egy aprót sem köhintettél.

A férfi letépett egy pásztortáskát, rágcsálni kezdte, úgy válaszolt:

- Nem merek hinni. Olyan sokszor előfordult már, hogy gyógyíthatatlan betegek az utolsó pillanatban jobban lettek, utána pedig már csak a vég következett.

Már Etelka fejében is megfordult, hogy vajon nemcsak a szervezet utolsó fellángolása-e ez a javulás, a rák összeomlás előtti tűzszünete. A test még egyszer utoljára megmutatja, hogy képes magát összeszedni, mielőtt megsemmisülne az enyészetben.

- Nem, az nem lehet, te meggyógyulsz! Tudom, érzem. Ez nem olyan javulás.

Olyan régóta küzdött már Sándor betegsége démonaival, oly sok csüggesztő, reménytelen percet élt át, annyiszor búcsúzott el gondolatban szeretteitől, hogy emiatt az új reménység üzenete nehezen hatolt be tudatába. De elérte agya rejtett burkait, és nem hagyta nyugodni.

- Két hét múlva úgyis kontrollra kell mennem, akkor majd minden eldől.

Két hét...végtelen idő, bizakodással teli idő. Mindketten tudták, addig folyton azt figyelik majd, hogy nem térnek-e vissza a tünetek. Izgatott hangulatukat a kisgyermek sírása szakította félbe. Elbotlott egy platán kiálló gyökerében. Etelka mielőtt felállt, még férjéhez fordult:

- Meglátod, minden rendben lesz.

Endre és családja a patakparton talált magának védett helyet. A szülők leterítették pokrócukat, a fiúk pedig elővették labdájukat.

- Mehetünk focizni?- kérdezte a kisebbik.

- Hát, persze - válaszolta az apa, miközben hatalmas testével óvatosan a takaróra ereszkedett. A 120 kilójával nem volt túl könnyű feladat, hátsó fele nagyot zöttyent, amint földet ért. Közben felesége a kosár tartalmát vette elő.

- Tessék, itt van az újságod- nyújtotta a napilapot férje felé.

- Köszönöm.

Endre máris elmélyülten böngészte a híreket, mialatt gyermekei a közeli tisztáson rúgták a bőrt. Az asszony nem csinált semmit, csak ült, és élvezte, hogy végre nincs semmi dolga. Pillantása a távolba révedt. Etelka éppen karjába vette síró gyermekét. Bár a feleség tisztában volt vele, hogy Endre nem szereti, ha olvasás közben zavarják, mégsem bírta megállni, hogy ne közölje gondolatait.

- Ez a Sándor tényleg sokkal jobban néz ki.

- Ühüm-, férje fel sem nézett.

- Hanem a gyerekük! Aranyos lenne, de az a ronda anyajegy a fülén. Persze az anyja el akarta takarni, de én észrevettem. Vajon hogyan kerülhetett oda? Sem Sándornak, sem Etelkának nincs ott anyajegye. Neked nem tűnt föl?

Endre még mindig az újságot figyelve mondta:

- Igazad van, drágám.

Erre az asszony indulatba jött:

- Szóval te is úgy gondolod, hogy valami nincs rendben?

A megváltozott hangra Endre végre ránézett:

- Miről beszélsz?

- Mondom, az anyajegy a gyerek fején. Nem a szüleitől való.

A férj nem szerette, ha felesége kombinálni kezdett. Ismerte jól asszonyát, mint a bajkeverés mesterét, aki nem riad vissza attól, hogy alaposan megkutyulja a dolgokat. Már nem egy ismerősüket hírbe hozta, többségét alaptalanul, így szerezve maguknak örökös ellenséget. Ezért dühösen leintette:

- Ne foglalkozz ezzel, törődj inkább a magunk dolgával. Elhoztad a tortát?

Most az asszony ellenkezett:

- Elhoztam, de nem kellene annyit enned.

- Ugyan már, miért ne, ha egyszer jólesik.