2001-ben, egy Münchenből hazafelé tartó hosszú autóút során végérvényesen megfogalmazódott bennem egy gondolat. Nem hirtelen felismerés volt ez, sokkal inkább évek óta érlelődő belső bizonyosság. Akkor értettem meg igazán, hogy választott településem, Gutaháza (1942 óta Rábatöttös része - a Szerk.) nem maradhat csupán egy apró pont a térképen, egy csendes vasi falu az erdők és dombok ölelésében. Ennél sokkal több rejlik benne. Olyan világ, amelyet meg kell mutatni másoknak is, nemcsak földrajzi értelemben, hanem érzelmileg, kulturálisan és művészileg egyaránt, mert egy település valódi jelentése nem az utcák számában, nem a házak méretében és nem is a térképre rajzolt határaiban rejlik. Egy falu identitása sokkal mélyebben él, az ott élők emlékeiben, a nyári esték csendjében, a templomharang délutáni hangjában, az öreg kerítések mögött virágzó kertekben, a poros utak szagában és azokban a fényekben, amelyeket csak az ismer fel igazán, aki hosszú ideje együtt él velük.

Gutaháza számomra ilyen hellyé vált.

Az ember sokszor csak akkor érti meg igazán saját otthonának jelentőségét, amikor távol kerül tőle. München, Bécs, Augsburg vagy éppen Boston utcáit járva egyre gyakrabban éreztem, hogy a nagyvárosok nyüzsgése mögött ugyanaz a mély emberi vágy húzódik meg mindenütt, az otthon keresése. Azé a helyé, ahol az ember múltja és emlékezete gyökerezik. Ahol a táj már nem egyszerű látvány, hanem identitás.

A világ nagyvárosai lenyűgözőek. Monumentális épületeik, kulturális pezsgésük, állandó mozgásuk magával ragadja az embert. De minél több időt töltöttem ezekben a városokban, annál világosabbá vált számomra, hogy a valódi emberi kötődés mégiscsak a kisebb közösségekben születik meg. Ott, ahol az emberek még ismerik egymást. Ahol egy harangszó nem háttérzaj, hanem a mindennapok része. Ahol az idő lassabban telik.

És ahol a táj együtt él az emberrel.

A művészet mint hazatérés

Az elmúlt huszonöt év során számos kiadványban, közös alkotásban és művészeti vállalkozásban próbáltuk megmutatni Gutaháza világát. Ebben meghatározó alkotótársam és szellemi partnerem volt Fábián Laci, akivel együtt nem egyszerűen dokumentálni szerettük volna a falut, hanem újraértelmezni is.

Nem hagyományos faluképeket akartunk készíteni.

Nem képeslapokat.

Sokkal inkább azt a nehezen megfogható érzést kerestük, amely az embert elfogja egy nyári délutánon, amikor végignéz a domboldalon, vagy amikor az alkony sárgás fénye lassan rátelepszik a harangláb tornyára. Azt a pillanatot próbáltuk megragadni, amikor a táj már nem pusztán látvány, hanem emlék és érzelem egyszerre.

A művészet számomra soha nem a valóság egyszerű másolását jelentette. Nem dokumentációt akartam készíteni. Nem térképet rajzolni a vidékről. Sokkal inkább annak hangulatát kerestem. Azt a különös rezgést, amely a nyári levegőben vibrál, amikor a hőségben a szem hunyorítani kezd, és a világ lassan elveszíti éles körvonalait.

Ilyenkor minden más lesz.

A színek felerősödnek.

A kontúrok elmosódnak.

A tárgyak pedig már nem önmagukban fontosak, hanem abban, ahogyan egymásba oldódnak.

Sárga lesz minden.

Okker.

Néhol zöld.

És apró vörös foltok vibrálnak a látóhatáron.

Ezek a színek nem csupán festészeti elemek. Inkább emlékek és érzések. Egy nyári délután hősége. A poros út melletti fű illata. A falusi udvarok csendje. Az öreg házak vakolatának repedései. Az a sajátos nyugalom, amely egyre ritkábban található meg a modern világ zajában.

A képeken idővel az emberi alakok is átalakulnak. Már nem portrék többé, hanem emlékezetté válnak. Mariska néni alakja már nem konkrét személy, hanem egy korszak szimbóluma. Bangó alakja bizonytalan körvonallá oldódik. A sárga harangláb tornya szinte beleolvad az égbe. A futballpálya zöldje pedig már nem sportpálya, hanem egy közösségi emlékezet színtere.

Talán éppen ez a festészet lényege, nem változatlanul megőrizni a világot, hanem átmenteni annak lelkét.

Müncheni precizitás és a vasi táj lágysága

Fábián Laci egyszer különös pontossággal fogalmazta meg képeim világát a „Gutaházi nyarak" előszavában:

„Müncheni precíziós távcsöve elé egy gutaházi lágyító lencsét helyezett..."

Ez a mondat számomra nemcsak szép költői kép, hanem pontos művészi meghatározás is. A német fegyelem, a szerkesztettség és a precizitás találkozott a vasi táj puha fényeivel, párás színeivel és bizonytalan kontúrjaival.

Két világ simult egymásra.

Az ész racionalitása és a vidék ösztönös érzelmessége.

A klasszikus festészet szabályai ugyanúgy jelen vannak ezekben a képekben, mint az absztrakt művészet szabadsága. Egyik sem uralkodik azonban a másik fölött. A táj maga diktálja a törvényeket. A dombok hullámzása, az évszakok lassú változása, a nyári fények vibrálása mind saját ritmust adnak a képeknek.

A festő pedig alkalmazkodik ehhez.

Figyel.

Engedelmeskedik.

És próbálja megérteni azt, amit a táj mondani akar.

Gutaháza a világ falain

Ha ma visszatekintek az elmúlt huszonöt évre, nem kis büszkeséggel mondhatom el, hogy képeim számos európai és tengerentúli városba eljutottak. Munkáim megtalálhatók magángyűjteményekben, közintézményekben, városi tulajdonban, sőt az augsburgi városi múzeumban is.

Bécsben, Münchenben, Bostonban, Augsburgban.

Ezek a képek tulajdonképpen kulturális hidakká váltak. Egy kis vasi település hangulatát vitték el távoli városok falaira. Olyan emberekhez, akik talán soha nem jártak Gutaházán, mégis megérezhetnek valamit abból a különös atmoszférából, amely ezt a vidéket körülveszi.

És ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés:

Ha egy Szilárdi-kép helyet kaphat Münchenben vagy Augsburgban, miért ne lehetne méltó helye Gutaházán is?

Miért ne térhetne haza az, ami ebből a tájból indult el?

A helyi identitás ereje

A globalizálódó világban különösen fontossá vált a helyi identitás megőrzése. A modern kor sebessége könnyen láthatatlanná teszi a kisebb közösségeket. Pedig minden falunak saját története van. Saját fényei, saját emlékezete, saját hangulata.

Gutaháza ilyen értelemben sokkal több mint földrajzi hely.

Szellemi tér.

Egy olyan világ, ahol még érzékelhető az idő lassúsága. Ahol a természet nem háttérként létezik, hanem együtt él az emberrel. Ahol a nyári csendnek még valódi súlya van.

És talán ezért fontos, hogy a művészet is jelen legyen itt.

Nem reprezentációként.

Nem díszítésként.

Hanem tükörként.

Olyan tükörként, amelyben a közösség önmagára ismerhet. Mert egy festmény akkor válik igazán élővé, amikor a néző már nemcsak látja, hanem érzi is azt.

Amikor egy gutaházi ember megáll a kép előtt, és csendesen azt mondja:

„Igen... ez mi vagyunk."

Az emlékezés művészete

Az elmúlt huszonöt év során sok minden megváltozott. Átalakult Európa, megváltoztak a falvak és városok, felgyorsult az élet ritmusa. Eltűntek régi házak, átalakultak utcák, új generációk nőttek fel.

De vannak dolgok, amelyek nem változnak.

Ilyen a szülőföld iránti kötődés, az a belső bizonyosság, hogy az embernek szüksége van egy helyre, amelyhez tartozhat. Egy helyre, ahová gondolatban mindig visszatérhet, még akkor is, ha a világ másik végén jár. Számomra Gutaháza ezt jelenti.

Nem egyszerű inspirációs forrás, hanem origó, belső középpont.

És ha a képeim akár csak egyetlen pillanatra is képesek megmutatni ennek a világnak a szépségét, akkor talán sikerült megőrizni valamit abból, ami lassan eltűnőben van.

Mert a művészet végső soron nem más, mint emlékezés.

Színekben.

Fényekben.

Vibráló nyári tájakban.

És egy kis vasi falu örökkévalóságában.