Az este fél hét körül érkezőket döbbenetes kép fogadta az Aréna Savaria előtt: kígyózó sorokban vártak "bebocsátásra" a jubileumi dalestre jegyet váltók. Bejutva viszont ellentmondásos látványban volt részük - egyfelől a sportcsarnok adta körülmények, szurkolói lelátók, pótszékek, másfelől a hatalmas fehér lepellel takart, keveset sejtető színpad fogadta a helyét kereső tömeget. Aztán kevéssel hét óra után - némi csúszással - kialudtak a fények, a sötétben, a lepel mögül felcsendült az első akkord, a „függöny felgördült" s kezdődött a színházi előadás. Merthogy abban volt részünk. Egy tökéletesen megkomponált kétfelvonásos előadást láthattunk, melynek minden egyes mozzanata összhangban volt egymással. A mozdulatok, a fények, a hangok tökéletesen illeszkedtek egymásra, igazolván ezzel azt, hogy egy koncepciózus és számtalanszor elpróbált projekt részesei vagyunk, mindemellett mégsem támadt olyan érzetünk, hogy mindez erőltetett volna. Arról is meggyőződhettünk, hogy Ákos és zenekara a megjelenést illetően sem kispályázott - szmokingban, sugárzó eleganciával lepték meg a közönséget, ahogy az egy ünnepi - születésnapi - koncerthez illik. Ugyanakkor kicsit szkeptikusak is voltunk, hogy a megjelenés mennyire fog majd kihatni a jólismert korábbi (Bonanzás) és mostani dalokra, és azokat mennyire írja, hangszereli át elegancia-kompatibilissé. Szerencsére ez a fenntartásunk az első öt perc után elmúlt, onnantól a zene vált lényegivé.

Nemcsak külsőségekben jött le a tökéletes színpadi produkció Ákos jubileumi dalestjén

Erre az estére tehát ne képzeljünk magunk elé gitárszólóra fejetrázó közönséget, sem pedig bakancsos fanokat, akik a 15-20 évvel ezelőtti banzájok folytatását remélték az estétől. Már a beharangozóból tudni lehetett, itt másról lesz szó. Aki jegyet váltott, mellékletként megkapta az instrukciót: „megjelenés alkalomhoz illő öltözetben". Lírai dalestről lévén szó, ez talán érthető is. A nyitószám és egy „egyveleg" után Ákos a beköszönő szavait részben éppen ennek a momentumnak szentelte, és kifejtette, hogy ma este az ünneplés a fontos. Egyrészt külsőleg - értsd: öltözetben -, de legfőképp belül, a lelkünkben. Egyébként is jellemző volt az egész este során a számok közti anekdótázás, sztorizás, hol humoros felütéssel, hol komolyabb felhanggal. A már említett egyvelegekben Ákos olyan számokat „gyúrt egybe", melyek talán sosem találtak volna egymásra. Így fordulhatott elő, hogy a "Láss bennem mást" című szám első strófája tökéletesen megfért az "Utolsó hangos dal" refrénje mellett. Igaz, a fanatikus Ákos-rajongókat akár meg is lephette a dolog, hiszen már üvöltötték volna az előző dal refrénjét. A koncertnek egyébként is fontos eleme volt a közönség reakciója és interakciója. Hiába volt "csendesülősnek" beharangozva, együtténeklésre, lábdobogásra, tapsolásra bárki "vetemedhetett".

"Ilyenek voltunk, vadak és jók..." - a közönség sem bírta ülve a ráadást

A lírai „slágerek" mellett olyan dalokat is hallhattunk felcsendülni, melyeket talán csak a legelvakultabb rajongók ismernek töviről hegyire, s nem is illenének bele egy hagyományos koncert repertoárjába. Ilyen volt például az "Új világ", a "Tudom, hogy merre jársz", vagy éppen a "Nagyvárosi angyal" című szerzemények, melyekkel jó volt élőben találkozni, és az áthangszerelt verzióban csodálatosan érvényesültek. Jól hangsúlyozta az est különlegességét, hogy minden dal új „öltözéket" kapott, melyek olykor az eredeti hangzást is felülmúlva szólaltak meg. Ilyen volt a "Végre" című toplistás opusz is, amit Ákos tam-tam dobokkal kísért, s melyet úgy vezetett fel, hogy furcsa erőszakot követettek el a lírai slágeren, amely az új köntösben - jóval gyorsabb tempóban és latin stílusban - nem biztos, hogy utat fog találni a fülekhez. Ez az aggálya halva született volt, mert frenetikus sikere lett ennek a verziónak, úgyhogy nyugodtan hörpinthetett a borospoharából az áthangszerelt dal sikerére. Az új köntöst nem úszták meg a régi Bonanza-számok sem, és ez már önmagában is elég jelentős kuriózum a zeneileg alapvetően zongorára épített este során, de Ákos még 19-re is lapot kért: zongoristájának, Czomba Imrének únszolására tangóharmonikával spékelték meg a "Nem ér semmit a dal" című Bonanza-slágert. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a szám vált az áthangszerelés „bűncselekményének" pozitív áldozatává, ugyanis a közönség lábdobogása és a latinos hangzásvilág által okozott katarzis felmentette a "vád alól" a zeneszámot, de legfőképp az elkövetőket.

"...és csak akkor érhetsz csúcsra, ha egy hegy elédbe áll!"

Mindez már a szünetet követő, második felvonás során következett be, amikoris jóval oldottabbá vált a hangulat a nézőtéren. A színpadon sem alakult másként a helyzet: a zenekar úgy kezdett neki a zenélésnek, hogy a zakó lekerült róluk, a csokornyakkendő kibontva, hanyagul „lifegett" az inggallér alatt, s a mandzsettagomb sem feszítette a csuklót.

A színpadon uralkodó fényorgia teljesen szinkronban volt Ákos mozdulataival és a számok ívével, azok dinamikai változásaival. Ennek kiteljesedését a "Táncolj a tűzön át" című dal alatt élhettük meg, mikor is a háttérben hatalmas lángcsóvák jelentek meg a vetítővásznon. A fények vörös színben izzottak, Ákos hangja pedig - a tökéletes, csúcstechnikás hangosításnak köszönhetően - hasított a térben, hihetetlen látványt és érzést produkálva ezzel. Azt hihettük volna, hogy ennél tovább már nem igazán lehet fokozni a hangulatot, de mindannyian tévedtünk: a "Keresd meg a lányt" klasszikusa után felcsendülő "Ilyenek voltunk" szó szerint robbant. A nézőtér pillanat alatt hangyabollyá változott, s a tömeg egyemberként, mint akit puskából lőttek ki, rohant a színpad elé.

Az örületes tombolás mellett a katartikus csendek sem maradtak el. Minden hangos, dalos, zajos, „csendesülős", fényes, játékos volt. Egy elképzelt álomvilágba váltottunk jegyet, egy ember lelkébe, s az ő szemüvegén keresztül szemlélhettük, hogyan éli meg érzéseit, hogyan vált hangulatot halkan dúdolva, majd pedig korlátok nélkül tomboló kisgyerekké átalakulva. „Gyermekemberré" - ahogy egy számával jellemezte magát -, aki csak játszott, zenélt a közel háromezres tömegnek. Játszott, mégpedig olyan zenét, amely angyalhajként zuhant a közönségre, behálózta, s a szárnyain repítette tova azt. Varázslat volt ez a javából, de nem szemfényvesztés, ünneplés, de nem önajnározás. Éltessen az Isten, Ákos!