2010. augusztus 28. Egyik kedves lány barátommal fogtuk magunkat, és két hátitáskával felvértezve vágtunk neki a sitkei útnak. Túljutva a beléptető „fémdetektoros" kapukon, igazi piknik-hangulat fogadott minket a domboldalon: zsíros kenyér, limonádé, kempingszék, takaró, sátor, hűtőtáska, és jópár nemzeti lobogó.

A Beatrice ismerős sorai csapták meg a fülünket, olyannyira, hogy a színpad előtti tömörülésbe vetettük magunkat. A nemzet csótánya, vagyis Nagy Feró hozta a már bevált receptet. Végy néhány partizánt, fűszerezd meg némi szexuális felvilágosítással, úszd át az Amur folyót (aminek folyásiránya a szabályozások miatt a mai nap épp Sitke felé vette az irányt), hogy a túlpartján magadhoz csalogasd a ronda lányokat. Hát igen, már csak emlék...! A közös utálat most is megvolt az egész XX. század iránt, így a dolgok összekuszálódtak, megjelent Vlagyimir Iljics Lennon, és John Lenin is. Ismerős dal-, és összekötő szövegek - a közönség az együttessel most is jelesre vizsgázott a rocktörténeti evangéliumból.

Feró maradt, mert konferált. Aztán a Mobilmánia vette birtokba a színpadot. Mi pedig épp egy hosszú beszélgetős, szendvicsevős stádiumban voltunk az autóban, így csak dalfoszlányokat sikerült a lehúzott ablakon beszűrődve hallgatni. Az újabb albumok dalai mellett felcsendültek a klasszikus P.Mobil-gyémántok, a Kétforintos dal vagy épp a Menj tovább. Talán ez utolsó dal refrénje miatt vette a bátorságot - nem mellékesen egy óra tanakodás után, - az a két parkoló őr, akik egymást oldalról fedezve megrohamozták az autóm, és megkérdezték, tudnak-e segíteni nekünk valamiben, mert úgy érezték, hogy már túl sokáig tart a négykerékbe zárt beszélgetésünk. Köszöntük figyelmességüket, de mi még maradtunk. És mindketten jóllaktunk!

A késő délutánt idén is a Kormorán népzenével átitatott nemzeti rockja zárta. Míg a színpadon a Koltay Gergely 1976-ban alapította formációja dominált, addig a domboldalon a magyar és Árpád-sávos zászlók lepték el a teret. A zenekar dalai a nemzeti kulturális örökség részét képezik, ezt bizonyítja, hogy pár éve megkapták a Magyar Örökség díjat. A nemzeti rock lágyabb ritmusai és gondolatai néhány érzékenyebb fesztiválozó szemébe könnyet csaltak. Kell még egy szó, mielőtt mennél... Az légy, ki sose fél, ki a szívek melegét, összegyűjti két karjába, mit nem téphet senki szét...A koncert fináléjaként pedig több ezer ajak zúgta el a magyar és a székely himnuszt. (Bár nem értem azon embertársaim hozzáállását, akik a Himnusz felcsendülésére ülve maradtak.)

Tombolhat szél, lángolhat ég... rázkódjon föld, tépjen vihar... engem semmi el nem tántorít. Szerencsére nem volt ilyen természeti katasztrófa, de a hűvös őszi szél azért kikezdte a rövidnadrág alól mezítelenül maradt lábszáram, és hölgytársam kivillanó derekát. Alkohol kilőve, a vezetés miatt, tűzet nem lehetett gyújtani, ruhát másról nem volt kedvünk leszabni, így maradt a két jó ember minél kisebb területet elfoglaló plédes projekt. Sikerült. Azonban kis idő múlva a tömegbe lábat mozgató második számú projekt mellett döntöttünk, hisz mégiscsak koncertre jöttünk. A  színpadon már a LORD zenélt, Pohl Misi utánozhatatlan hangjával a régi rockhimnuszok (Vándor, Az utca kövén, Ragadozók, Itthon vagy otthon) mellett felcsendültek az új album dalai (Neked soha nem elég) is. Az egyedül című szám erejéig pedig megénekeltették Sipőcz Ernőt, a zenekar első énekesét is. A Lord ezúttal is hozta a kötelezőt, bár a show végi Nana na na-t egyikünk sem tudta hova tenni.

Gidóékat a kápolnamegmentő Balázs Fecó váltotta. A romos állapotban lévő sitkei kápolna rendbehozatala érdekében 1985-ben komolyzenei koncertet szervezett, ahol barátaival - ifj. Herrer Pál és Lippányi Gábor - szintetizátoron szólaltattak meg Bach-klasszikusokat. Ezután jött a fesztivál ötlete. No de vissza a jelenbe! A Balázs Fecó Band műsorában sorra csendültek fel a hetvenes, nyolcvanas évek Korál dalai (Szeretet koldusai, Kölykök a hátsó udvarból), és generáció-független romantikus dalok. Az Érints meg című örökérvényű klasszikus, a sötétségbe borult réten ballagva ért utol minket. Szerencsére egy turbo fényerejű telefon segítségével megtaláltuk az autót, és a fűtés is remekül működött.

Magánemberként indultam a fesztiválra, tehát az Ossiant közös megegyezés után, már nem vártuk meg. De, hogy hirtelen tudosítóként pótoljam a tegnap elmaradt adagot, cikkem megírása közben kétszer meghallgattam a Magányos angyal, az Éjféli lány, a Tél hercegnője balladákat valamint a Rocker vagyok című fémmel írt alaphimnuszt!

Sitkéről pedig az Ossian soraival búcsúzom, bízva benne, hogy sokan hasonlóképpen élték át ezt az egy napot!

„ A színpad vak sötét
Olyan csendes, olyan árva most a nézőtér
Egy koncert ami elmúlt, ami véget ért
Csak a szívekben él..."

A fotókért köszönet Palkónak és weboldalának, ahol a képeken kívül a fellépők videói is megtekinthetők!