Nemrégiben egy idegennyelv-tanulásról szóló szakcikket mutattam meg egy ismerősömnek véleményezésre. Az észrevételei megdöbbentettek: a szövegben található pontos, tiszta magyar kifejezéseket szisztematikusan átírta idegen csengésű szavakra. Ahol én azt írtam, hogy összpontosítunk, ott szerinte fókuszálni kell; ahol a nevelést vagy oktatást említettem, ott az edukálni kifejezést látta szívesen; a csökkentésből redukálás, a kapcsolattartásból pedig kommunikálás lett. A magyarázata egyszerű, mégis húsbavágó volt: így a szöveg „tudományosabb" és „nemzetközibb" benyomást kelt, és az idelátogató külföldiek is könnyebben megértik. Ez a látszólag jóindulatú korrekció azonban egy sokkal mélyebb, aggasztóbb kulturális válság tünete.

Ez a jelenség egyenes úton vezet a nyelvi kirekesztéshez. Amikor a közbeszéd, a tudomány és a média nyelve mesterségesen túlterhelődik nemzetközi jövevényszavakkal, éppen a saját anyanyelvű beszélőit rekeszti ki. Eljutottunk oda, hogy egy egyetemi végzettség nélküli, átlagos magyar embernek lassan szótárra van szüksége ahhoz, hogy megértse a saját hazájában íródott szakcikkeket vagy hivatalos dokumentumokat. A nyelv, amelynek eredetileg az lenne a feladata, hogy összekösse a társadalom tagjait, ma falakat emel az akadémiai elit és a mindennapi emberek közé.

A folyamat igazi veszélye az úgynevezett doménvesztés. Ha egy nyelv beszélői önként lemondanak arról, hogy a legújabb tudományos vívmányokat, technológiai felfedezéseket vagy filozófiai gondolatokat saját szavaikkal nevezzék meg, a nyelv fejlődése megtorpan. Ha minden új publikációt fél-angol nyelven fogalmazunk meg a „könnyebb érthetőség" kedvéért, a magyar nyelv lassan alkalmatlanná válik a magas szintű gondolkodás kifejezésére. Ez a történelmi vívmányaink megtagadása. A 19. századi nyelvújítás előtt a magyart sokan lenézett „parasztnyelvnek" tartották a latin és a német mellett. Széchenyi és a nyelvújítók (Kazinczyék) éppen azért küzdöttek, és hoztak létre olyan zseniális szavakat, mint a zene, a rendőrség vagy a szellem, hogy bizonyítsák: a magyar nyelv képes a legbonyolultabb tudományos és kulturális fogalmak hordozására is. Most ezt a nehezen kivívott státuszt adjuk fel önként.

Közép-Európában élve különösen éles a kontraszt, ha összehasonlítjuk a helyzetünket a környező népekével. A szláv nyelvek (mint a szlovák, cseh, lengyel vagy a jugoszláv utódállamok nyelvei) és a germán nyelvek egyaránt hatalmas nyelvcsaládok tagjai. Mivel a szláv nyelvek gyökerei azonosak, ott valós és kézzelfogható a veszély, hogy egy nagyobb szláv nyelv (például az egykori Jugoszláviában a szerb) természetes módon magába olvasztja, fuzionálja a kisebbeket. Emiatt ezek a nemzetek ösztönösen és tudatosan védekeznek a fúzió ellen; mereven óvják a nyelvi határaikat, mert tudják, hogy a hasonlóság a beolvadás csapdája.

A magyar nyelv ezzel szemben egy teljesen elszigetelt finnugor sziget a közép-európai indogermán nyelvi tengerben. Strukturális egyedisége - az agglutináció (ragasztás) és a vokálharmónia (hangrendi egyezés) - miatt a magyart nem fenyegeti a közvetlen fúzió veszélye. Sem a német, sem a szláv nyelvek nem képesek „bekebelezni" a magyart, mert a nyelvszerkezetünk egy természetes védőpajzs. És itt rejlik a legmegrázóbb paradoxon: miközben a szláv nyelvek foggal-körömmel küzdenek a fúzió ellen, a magyar nyelv nemhogy nem védekezik az idegen hatások ellen, hanem szinte harcol azért, hogy befogadhassa őket.

Úgy viselkedünk, mintha a nyelvünk érdekelt lenne saját halálának felgyorsításában. Nem egy külső, agresszív nagyhatalom törli el a szavainkat, hanem mi magunk, a beszélői ürítjük ki a nyelvet belülről. Amikor a logikus és képszerű számítógép helyett a kompjúter, az önfotó helyett a szelfi, vagy az összpontosítás helyett a fókuszálás válik egyeduralkodóvá, önkéntes kulturális önfeladást hajtunk végre a kényelem és a hamis modernség oltárán.

Itt érhető tetten a legfájdalmasabb tévhit: azt hisszük, hogy a rengeteg átvett nemzetközi kifejezéssel gazdagítjuk a nyelvet, miközben a valóságban éppen az ellenkezője történik. A nyelvünk rohamosan elszegényedik. Minél több globális sablonszót erőltetünk a mindennapokba és a tudományba, annál inkább kopik, fakul és vész el az a páratlan, árnyalt és magával ragadó kifejezőerő, amely a világ nyelveinek tengerében egyedülállóvá tette a magyart. Arról a belső gazdagságról mondunk le, amely Arany János patikamérlegen kimért, képszerű szavaiban, Vörösmarty Mihály monumentális, látomásos soraiban vagy Petőfi Sándor tiszta, mégis végtelenül mély költészetében ragyogott. Ha a nemzetközi szavak áradatában feladjuk ezt a finom belső árnyaltságot, pont azt a varázst veszítjük el, amiért a magyart a legszebb és legkülönlegesebb nyelvek között tartják számon.

A nyelvek olyanok, mint az emberi élet: megszületnek, élnek egy ideig, fejlődnek, majd elkerülhetetlenül meghalnak. Ez a történelem vastörvénye, a kulturális evolúció része. A kérdés csupán az, hogy mikor és hogyan következik be a vég. Ha a magyar nyelvnek egyszer meg kell halnia, az nem azért lesz, mert egy nagyobb nyelv erőszakkal eltiporta, vagy mert külső erők beolvasztották. Ha a magyar nyelv elvész, az azért lesz, mert a saját beszélői untak rá a szépségére, elcserélték a költőink örökségét olcsó nemzetközi klisékre, és ezzel önként siettették a halálát.

Szerzőnk ny. nyelvtanár. A véleménycikkben leírtak nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját.