A teheneket akkor is meg kell fejni - Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter bravúrelőadása az MMIK-ban
Képgaléria megtekintése2010.11.16. - 01:00 | Tóth Csilla - Fotók: Büki László 'Harlequin'
A Kövek a zsebben című filmtörténet évek óta sikerrel fut a Thália Színház színpadán. Hozzánk most érkezett meg a komplett hollywoodi stábot felvonultató ír-fricska. Kálloy Molnár Péter és Rudolf Péter produkciója igazi sziporka, melyet nemcsak a közönség, de a játszók is élveztek.
Marie Jones művét Kálloy Molnár Péter fordította magyarra, de nyilvánvalóan a próbafolyamat és a rengeteg előadás formálta olyan briliánssá, amilyennek az MMIK színpadán láthattuk. Maga az írásmű csupán az alapzatát képezi az előadásnak, hiszen a nézőtéren - és a színpadon - ülők is gyakran részesévé váltak a játéknak, s így elkerülhetetlen, hogy egyben alakítóivá is az eseményeknek. Számomra egyébként éppen azok a legizgalmasabb színházi pillanatok, amelyek nincsenek előre megírva-megrendezve. Ezekben (is) mutatkozik meg az a hatalmas rutin, mellyel a két színész rendelkezik. Mintha azt a bizonyos rögtönző show-t (Beugró) látnánk élőben. Csakhogy itt biztosak lehetünk abban, hogy a „játékosok" valóban nincsenek beavatva, csak sejtéseik lehetnek arról, hogy egy-egy kérdésre milyen választ ad a „megfélemlített" néző. És bármi legyen is a válasz, a fergeteget nem állíthatja meg.
A játék során a két hús-vér férfi jeleníti meg a csaknem egy tucat tipikus figurát: Charlie-t és Johnt, a két nagyotmondó statisztát; Simont, a gyomorfekélyes producert; Ms. Giovannit, a menthetetlen akcentussal küzdő primadonnát és a többi karaktert. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy komplett társadalomrajzot nyújt az előadás, de kétségtelen, hogy görbetükörben tárja elénk Hollywood világát. Ha nagyon igyekszünk, néhány ponton akár ismerős mozdulatokra, hanghordozásra is felfigyelhetünk. (Rudolf Péter Caroline Giovannijának „hegyjelenete" például olyan, mintha Nicole Kidman sétálna a Hideghegyen.) Mindehhez pedig csupán néhány szék és asztal nyújt segítséget. Az egyes tárgyakat csak a legritkább esetben használják valódi rendeltetésük szerint: egy szék például pillanatok alatt válik büféablakból forgóajtóvá, vagy épp kamerává; egy közönséges ruhazsebkendő pedig bámulatos egyszerűséggel libben át forgatókönyvből keszkenőbe. Mindeközben pedig pörög a két színésznyelv (számomra talán egy kicsit túl gyorsan is - természetesen nem Mickey bá' szándékolt hadarására gondolok), szárnyalnak a nyelvi bravúrok, szójátékok és poénok. Az előadás roppant következetes, ami a könnyedség ellenére is fennálló koncentrációt bizonyítja. A nézők közül kiszúrt és a játékba egy-egy szó erejéig bevont személyekről egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg Rudolfék: adott pontokon vissza-visszatérnek az iszákossá, vagy talicskássá avanzsált vendégekhez.
Nagyjából a produkció háromnegyedéig folyamatos a nevetés, a taps. Akkor azonban a felhőtlen jókedv közé férkőzik a dráma: a statisztálni vágyó, kábítószerfüggő Sean öngyilkossága átírja az addig sem éppen gördülékeny forgatás teljes menetét. Bár nem kezd bennünket fojtogatni a sírás - nyilván ez nem is cél -, mindenképpen érezhető egy kis feszültség. Néhány pillanatra megmutatkozik a másik oldal is, az, hogy mennyire kicsinyes dolgok vezérelnek bennünket. Természetesen mindez nem komorítja el az előadást, hiszen még a gyászszertartás közben is kibuggyan egy-egy göndör kacaj. A történet lassan átfordul: a statiszták válnak főszereplővé, ők kezdenek új forgatókönyvbe, ám így szembesülniük kell a pénz mindent elsöprő hatalmával.
Az előadás valóban felhőtlen szórakozást nyújt, igazi, könnyed profizmussal. És ha a játék nem volt elég, a tapsrend ad egy kis ráadást.
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1899 szavazat
Új hozzászólás