Majomészeskalács címmel csütörtök délután hat órára lett meghirdetve a városunkból elszármazott képzőművész, Szántó István önálló tárlatának megnyitója. A hívó szóra szép számmal hallgattak is a jónépek, és ezt nagyon jól tették. Egyre gyakrabban esik meg velünk is az, hogy kiállításmegnyitóra érkezvén szinte tömegbe botlunk. Ez nagyon dicséretes, és talán azt mutatja, hogy felszálló ágban van ismét a kultúrafogyasztás ezen ága.

Épphogy megszabadultunk téli menetfelszerelésünktől, sasszéztunk hármat a terem közepe felé, és már fel is csendültek Parais István intézményi igazgató-helyettes köszöntő szavai. Pár másodpercig hirtelen képzavarba kerültünk, hisz az egyik alkotás beszélt hozzánk. A nagyterem bejárattal szembeni oldalát elfoglaló nagyméretű festmény lovagja szólalt meg ugyanis. A koraközépkori keresztesidők páncélzatában, lován ülő fémember arca helyén vágott lyukban fedeztük fel a hangot, követve a beszéd forrását. Teljesen frappáns és mosolyogtató volt a szituáció, István, ahogy szokta, ezúttal sem nyújtotta hosszúra a mondandóját. Üdvözölt mindenkit, és gyorsan átadta a szót Marton Zsolt alpolgármesternek, és "kilépett a képből".

Ironikusan kirajzolódó önsorsrontás

A megnyitó beszéd is hasonló szellemben, és attitűddel zajlott, nem is véletlenül, hisz a művek magvas mondanivalójuk ellenére is enyhe derűvel árasztották el a teret, nem beszélve a sejtelmesen, orron át a tudatunkba kúszó, enyhe mézeskalácsillat kedélyformálásáról. A városvezető az alkotó munkásságának és életútjának ismertetése és méltatása kapcsán elmondta, hogy a főhajóban látható óriási olajképek mellett mostanában a mézeskalács az elsőszámú alkotóanyaga a művésznek. A nem mindennapi alapanyagokon jeleníti meg sajátságos világképét, melyeken egyenlő arányban osztoznak páncélos lovagok, lógóorrú - ha ismereteink nem csalnak, Borneói Manó fajta - majmok, lógóhasú sertések, és lovak többek közt. Az erőteljes és szemmel láthatóan minden pepecseléstől mentes - értve itt a konkrét ecsethasználatot - művek sommás mondanivalóval bírnak. Egyértelműen ironikusan rajzolódik ki önsorsrontásunk minden művön.

Minden kép retinakényeztető kombinációkkal él

A központi figura mindenesetben egy talpig páncélos, arctalan lovag, pontosabban csak a külső fémburka. Egyedül vagyunk, és egyenpáncélt hordunk. Dölyfösen ülünk hízott sertésünk hátán, kezünkben lobog a keresztesek zászlaja, és furcsa félszerzetek vezetnek pórázon bennünk. Amennyiben a színhasználat komorabb lenne, valószínű megrettennénk a mondanivalótól, de mivel minden kép retinakényeztető kombinációkkal él, pozitív üzenete van az egésznek. Realista-optimizmus, vagy valami hasonló érzeteink vannak a nagytermi felhozatalt nézegetve. Aztán áttendálunk a kistermekbe, ahol a mézeskalács művek sorakoznak.

Szinte minden téma feldolgozásra került ehető formában is, és annak ellenére, hogy ugyanazokra a vonalakra épülnek, szinte teljesen másról és máshogy szólnak. Jópárat csak egész közelről tudunk kibogarászni, míg másokon csak bizonyos szögből mutatkoznak meg az ábrázolás hihetetlen apró léptékű finomságai, és maguk a formák.

Amikor hírét vettük a tárlatnak, illetve meghallottuk a címét, teljesen más világ képeződött lelki szemeink elé, mivel a mézeskalácsról kialakított eddigi képünk jobbára a vásári tükrös szívekben, és karácsonyfadíszekben domborodott ki. Elfelejtettük azt, hogy Jancsi és Juliska óta tudjuk, hogy a mézeskalács mögött akár a gonosz is megbújhat. Ezesetben azonban erről szó sincs, egy tehetséges, még a pályája elején járó alkotó kitűnő és érdekes munkáit ajánljuk mindenki figyelmébe, aki szereti. A mézeskalácsot és a tisztánlátást.