Vasi Színésztükör - „Színházban az ember nincs egyedül” - Sövény Lászlóval beszélgettünk

Képgaléria megtekintése2011.01.08. - 16:00 | Tóth Csilla - Fotók: FeSZT, vaskarika.hu

Vasi Színésztükör - „Színházban az ember nincs egyedül” - Sövény Lászlóval beszélgettünk

Szombathely kulturális életének egyik színfoltja, a Ferrum Színházi Társulás idén ünnepli fennállásának 35. esztendejét. A hajdani alapító gárdából ma már csak ketten tagjai a társulatnak: Török Gábor, a FESzT művészeti vezetője valamint Sövény László, az együttes egyik vezető színésze. 2011-ben azonban nem csak a Ferrum jubilál, hanem Sövény (Sövi) Laci is: január 6-án betöltötte a 65. életévét. Az alábbi írással szeretnénk nagyon boldog születésnapot kívánni neki.

HIRDETÉS

Rövid beszélgetésre kértem a Ferrum Színházi Társulás egyik legrégebbi, nem mellesleg alapító tagját, Sövény Lászlót. Kora délután találkoztunk, hogy mesélhessen arról, milyen volt néhány évtizede, és milyen most színjátszónak lenni.

A rögtönzött „teadélutánon" Laci szívesen, jó kedvvel adta elő történeteit, olyannyira belemerülve a régi élményekbe, hogy kis híján elkésett az esti főpróbáról...

Ma már nincs Ferrum-darab Sövény Laci nélkül. Mindig így volt ez? Hogyan kerültél egyáltalán a színpad közelébe?

Óvodás koromban kezdtem verseket mondani és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett „statisztálnunk". Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, mikor szóltak a szervező tanárok, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy én benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott, nagyon érdekelt az egész játék. Talán ez volt az, ami legelőször a színházzal kapcsolatban megfogott.

Egy másik meghatározó élményem olyan 14 éves koromhoz kötődik. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett az, hogy a rendező ad egy tippet, és a színész tökéletesen megoldja. Volt valami összhang közöttük. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek.


Igazán aktívan középiskolás koromban kezdem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az eddigi versmondáson, hogy az összeállításban elmondott verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, ami közönség és színész között szokott. Ez hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra és megszakadt ez a kapcsolat.

Szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél még a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

Egy sárvári Petőfis rendezvényen szavaltam egy verset, amivel továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal, Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint az eddigi verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két darabot készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a Sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi Radnótisokból - a Ferrum Színpad. A játék talán a stilizált játékmódhoz állt közel. Első darabunk, az Áldozati ének óriási élmény volt.


A színház mellet volt „polgári" foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Nehezen tudtad egyeztetni a Ferrumot és a munkát? Hogyan állt a környezeted a „művészi ambíciódhoz"?

Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát az ilyen rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek sem tetszett. Bizony volt olyan, hogy kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hová megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

És a családod? Ők kezdettől támogattak téged?

Igen, úgy érzem. Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem voltak ütközési pontok, mert bizony néha túl sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Amint ez nem volt, abban a pillanatban valami hiány keletkezett. Úgy érzem, a feleségem, Ági ezt észre is vette és mindig mellettem volt.


Az elmúlt évek alatt rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész része?

Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy darabnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, ami belső. Ezt valahol el kell érni. Ha ez nem sikerül, akkor nem lesz az övé a szerep.

Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, mikor többféle tud lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan bent lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod magad figyelni. Nagyon rossz olyan partnerrel együtt dolgozni, akiről úgy érzed, hogy teljesen kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.


Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harminc éves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig vannak kis játékai, tesztjei, „turkálós" kérdései, hogy ki hová tartozónak érzi magát. Én körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat, mint színjátszó. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az év színe szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Én úgy érzem, hogy mindig volt valamilyen távolság köztem és a többi színjátszó között. Lehet, hogy azért, mert én voltam a legidősebb... Persze mindig voltak, akikkel igazán jó viszonyban voltam, de talán nem volt annyira baráti a kapcsolat. Most talán jobban az. Azt hiszem, a fiatalok is elfogadnak „sövisnek". Jól érzem magam a Ferrumban.

(A beszélgetés 2009 szeptemberében zajlott le.)

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás