Tekintsük át először röviden, hogy jutott el hősünk a Tökéletlen Harmóniákig. Tankian 2007-ben debütált önállóan az Elect the Dead című lemezével, egy rockos-jazzes-popos-szimfonikus beütésekkel egyaránt bíró koronggal, mely rendkívül vegyes kritikákat kapott: egy részről borzalmasan felejthető dalokat tartalmazott, a szövegvilág pedig híven tükrözte Serj már-már Bono-hoz hasonlítható messianisztikus küldetéstudatát (ez már önmagában megosztja a hallgatóságot), másrészt mégiscsak a Systemből ismerős hangot hallhattuk egy kicsit másabb környezetben, és valljuk be, ez már hiányzott. A magam részéről próbáltam szeretni a lemezt, voltak is rajta eltalált tételek bőven, de valahogy kikopott egy idővel a CD-lejátszómból. Valami (vagy valaki...) nagyon hiányzott, hogy érdekesebbé tegye az anyagot.

A következő évben, 2008-ban érkezett a Scars on Broadway lemeze, és rögtön világossá vált, hogy ki felelt a Systemben a hatékonyabb ötletekért. Ez az anyag ugyanis zseniális lett: nemcsak emlékezetes, hanem érdekes és élvezhető is, egy szóval minden elmondható róla, ami az Elect the Deadről nem. Röviden: Tankian csúnyán alulmaradt a volt kollégájával szemben.

2010-re emberünk finoman szólva kétségbeesett, és megjátszotta azt, amit egy könnyűzenésznek sem lenne szabad: hülyének nézte a közönségét. Fogta az első szólólemezét és az aucklandi szimfonikusokat, és ezáltal megváltozott hangszereléssel eladta nekünk ugyanazt, mint "brand new" koncertlemezt, ily módon a véresszájú rajongó két, egymástól pár bónusz dalban és néhány szimfonikus betétben eltérő példányban is birtokolhatja kedvenc wannabe Jézusának debütalbumát. Ez a förmedvény az Elect the Dead Symphony címet kapta.

És most (azaz nem egészen most, hisz 2010 őszén jött ki az anyag) itt vannak a Tökéletlen Harmóniák, azaz az Imperfect Harmonies. Szomorú, de a cím teljesen helytálló lett, és minden negatív elvárásunk beigazolódott: az anyag, melyből csak úgy fröcsög a mesterkélt, politikusok ellen irányuló düh és a már említett, Bono-i magasságokig szárnyaló messianisztikus világbéke-hajhászás, szélsebesen elhalad az ember mellett, anélkül, hogy bármi is rögzülne. A zenei rész talán most egy picit jazzesebb, mint korábban volt, és a rockos elemek is valamelyest háttérbe szorultak, az igazi baj azonban - fura, de így van - Serj maga. Dallamai nem hozzák azt a katarzisélményt, amit az anyabandában anno, sőt, még az Elect the Dead-hez képest is könnyen felejtődnek a témái. A magasak pedig továbbra sem mennek neki, néha képes átcsapni Miki Egérbe, de hála az égnek, közel sem annyiszor, mint az élő lemezen. Elkeserítő, de a dalok összessége leginkább egy szellentéshez hasonlít: amíg ott van a levegőben, addig zavaró és esetleg büdös is, de szerencsére ez hamar elmúlik, és semmi sem marad utána.

Adott tehát egy istenkirály banda, amelynek minden albuma az első hangtól az utolsóig mestermű, és adott ennek egy kiváló hanggal és rendkívüli adottságokkal, tehetséggel megáldott énekese, aki azt mondja, ő juszt sem fog érdekes dolgokat csinálni többet, mert a világnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mi a zenével foglalkozzunk. Szóval egyelőre maradjunk csak a politikánál, és közben reménykedjünk egy új System-lemezben, hátha végül megjön ifjú megváltónk esze. Hiánypótlónak pedig ott a Scars on Broadway.

Aki szereti, ha egy lemez nem csupán egy (vagy egypár) műfajból meríti az ötleteit, megpróbálkozhat az Imperfect Harmonies-szal, de ne várjon csodát: az alkotás folyamatában itt az üzenet a minőség fölé lett helyezve.

Ízelítő az énekes myspace-oldalán hallható.