A gép most kezd forogni - Az ember tragédiájának premierje a Weöres Sándor Színházban (színikritika)

Képgaléria megtekintése2011.01.22. - 19:00 | Tóth Csilla - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A gép most kezd forogni - Az ember tragédiájának premierje a Weöres Sándor Színházban (színikritika)

Megtartotta első premierjét a hosszú út után hazaért Weöres Sándor Színház. A magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotását, Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját sok-sok technikai bravúrral álmodta színpadra Jordán Tamás. A főbb szerepekben Szabó Győző, Csonka Szilva és Mertz Tibor küzdenek a sikerért. Az alkotók már pihennek, a gép most kezd forogni.

"Aztán mivégre az egész teremtés?" 

Először gördült fel - hivatalosan - a vadonatúj nagyteremben a függöny. Rögtön az első szín kettős érzéseket ébreszt. Szép, pontosan konstruált kép tárul a szemünk elé, ahogy Trokán Péter, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán a kékbe borított színpadon állnak, és Szemenyei János himnikus zenéjével összhangban zengik Gábor, Mihály és Rafael főangyalok dicssorait. Mertz Tibor pedig cinikus, szinte dacos kisfiút idéző Lucifere nagyszerű ellenhangja az angyalok karának. Nagyszerű, hogy mindez nincs szétmozgatva, egyszerűen, puritánul áll a jelenet a színpadon. Ráadásul ehhez a képhez társul még Garas Dezső lelkeket felrázó, kimért, de kedves bölcsességet sugárzó (Úr) hangja. Csakhogy ennek a képnek lassan fel kell oszlania, hogy útjára indulhasson a konfliktus. És ekkor tör elő az a bizonyos másik érzés: ezt már láttuk.

Az előadás díszletét alapvetően meghatározza egy hatalmas tenyér, mintegy szimbolizálva, hogy az Úr tenyerén hordozza teremtményeit, egészen a bűnbeesésig. Ezzel a szimbólummal eredendően nincs is probléma, azzal sokkal inkább, hogy Jordán Tamás a Merlin Színház Tragédiájában ezt a gondolatot már (el)használta. A tenyér ugyanúgy funkcionál, mint akkor: az alma elfogyasztása után lassan felemelkedik, megfordul, és az utolsó jelenet kezdetéig a szereplők feje felett lebeg, majd a tizenötödik színre újra leereszkedik, de többé nem fogadja magába az első emberpárt úgy, mint a kezdetekkor. Az önismétlés ellenére szép pillanat, amikor Ádám a felemelkedett tenyér helyén maradt törmelékből építkezni kezd, s a darabokból összeálló ujjról kijelenti: „Ez az enyém!". A kisujj megmarad, ebbe kapaszkodhatunk.

A hatalmas tenyér-szimbólum mellett pedig meg kell említeni a videotechnikát, amit szintén nem először alkalmaz Jordán Tamás, ahogy maga a Weöres Sándor Színház sem. Kérdés, hogy a technológiai fejlődés mértéke elengedő indok-e egy gondolat, egy koncepció újbóli színpadra állításához.


A mű főszereplője a nép

Az előadásban eleinte harmonikusan működik együtt színész és vetített kép, és nagyjából a hatodik, a Római színig izgalmas is marad ez a játék. Konstantinápolyban azonban történik valami, pontosabban inkább nem történik semmi. A hetedik színtől kezdve számomra kimerül a vetítés újdonsága, pedig nagyjából ez az a pont, ahol az egész játék eltolódik a filmbejátszások irányába. Ettől kezdve alig-alig jelennek meg a színészek testi valójukban a színpadon. Csupán egy-egy mondat erejéig ugranak le - szó szerint - a vászonról, a kelleténél többször is kijátszva ezt a technikai bravúrt.

Jordán Tamás elmondása szerint számára a Tragédia főszereplője a nép, ám a tömegjelenetek nem adnak lehetőséget a néhány mondatos epizódszereplők kibontakozására. Ezért aztán ezek a bizonyos mondatok a kivetítőn hangzanak el, szuperközeliben, ez a megoldás pedig sok kockázatot foglal magába. A Római szín rabszolga-felszabadítása a sok könnytől egészen giccsessé válik. Természetesen ügyes, már-már trükkös megoldásokra is lehetőséget ad a vetítés. A Párizsi színben Ádámot egyszerre három helyen is látjuk: az íróasztalára dőlve, mint a Prágai színből itt maradt Keplert, a kivetítőn, és a színpadon, mint Dantont.

A második felvonás már szinte kizárólag a videóé. Az utolsó színig semmi sem változik a színpadon, Ádámon rajta ragad Kepler fekete köpenye, ezzel takargatva, hogy alsó jelmeze már az utolsó jelenethez készült. Óriási szívfájdalom, hogy a Londoni szín csaknem teljes egészében a vásznon játszódik, ráadásul Mertz Tibor ezáltal különös bűvészmozdulatokra kényszerül, melyeknek következtében sokat veszít addigi pontosságából, cinikus komolyságából.


A Falanszter szín Huxley Szép új világát, vagy még inkább Orwell 1984-ét idézi. Orosz Róbert szórakozott professzora komédiába billenti át Madách pátoszát. Majd következik az Űr színe: a kép szép, mégis hiányérzetük támad(hat), a tizenharmadik színben ugyanis Lucifer és Ádám szavai nem hangzanak el. Kettejük szövege csupán a kivetítőn jelenik meg, tehát a színpadon is „csak" olvasható, pedig ezek a szövegek a legszebbek közé tartoznak. Helyenként velőtrázó, ahogyan Ádám már-már teljesen hitét vesztve könyörög a végért. A koncepció érthető, hiszen a világűrben, levegő hiányában nem terjedhet a hang, de ez a megoldás sok értéktől fosztja meg az előadást (és a nézőket is).

Az Űr szín egyszerűségével szemben az Eszkimó szín kimondottan naturális. Éva torzult arca és teste taszító, mégis szánalomra méltó, de a túlzások ellenére megteremtődik mindaz, amit Madách megálmodott.

Az utolsó színnel visszatérünk a Mennyen kívül kialakított lugasba, ahol Isten tenyere újra közelebb kerül az első emberpárhoz. Ádám az egyetlen megoldást az öngyilkosságban látja, ám Éva anyasága visszarántja őt az életbe, és egyúttal új célt ad a küzdésnek.

Ádám mindvégig egy butácska kisfiú?

Az óriási technikai apparátus bizony magában hordozza annak a veszélyét, hogy a színészi játék eltörpül a filmbetétek mellet. Valódi erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez ne így legyen. Szabó Győző Ádámja nem igazán filozofikus, sokkal inkább emlékeztet egy butácska kisfiúra, mintsem az életcélt kutató férfira. Ezért aztán nem is tud befutni túl nagy ívet, nem tűnik sokkal bölcsebbnek a tizenötödik színben, mint az elsőben. (Ráadásul kimondottan kiábrándító, hogy az első férfi vállán "aprócska" tetoválás látható, amire ráadásul utalást is tesz Lucifer, hogy még véletlenül se feledkezhessünk meg róla.) Csonka Szilvi viszont kimondottan erős Éva. Mindvégig tartja magát szerepeiben, egyetlen pillanatra sem veszíti el karakterét. Épp olyan egyenletes zárdába vonuló szűzként, mint kacér, csalfa Borbálaként. Cinikus, intellektuális Lucifert teremt Mertz Tibor. Bár az előadás egyes pontjain meg-meginog határozottsága, eltalálja az örök kétkedő pozícióját.


Jelmezek terén kissé eklektikus a Tragédia rendezése. Ádám jelmeze eleinte szépen, egy-egy szimbólummal alakul át jelenetről jelenetre. „Ádámkosztümjéből" egy övvel válik fáraóöltözetbe, semmiféle hiányérzetet nem keltve. Athénban aztán valamiért egy fehér ing és egy fekete farmer kerül Szabó Győzőre, erre pedig a görög harci ruházat, holott bőven elegendő lenne ez utóbbi. Az ing és a nadrág aztán marad Prágáig, több-kevesebb kiegészítővel módosul az egyes színekben. A második felvonásban a már említett Kepler-köpeny marad Ádám viselete. Évával viszonylag egyszerűbb a helyzet, az ő jelmeze minden színben a korhűségre törekszik. Lucifer felöltője kis zavart kelt, mivel leginkább a Londoni színbe passzol kabátja, bár ez nem szándékolt.

Az előadás egészére (beleértve a színészi játékot, a technikát, a jelmezt stb. is) jellemző, hogy nagyjából a hetedik színig, azaz Konstantinápolyig egészen mozgalmas, ötletekben gazdag. Attól kezdve azonban csökken az újdonság ereje, egyre üresebb lesz a színpad, a játék áttevődik a vászonra, miközben a színpadon alig történik valami. Talán néhány előadás után ez még alakulhat.

A grandiózus ötletekkel megspékelt színházavató darab úgy gondoljuk, épp a technikai újítások hatására lesz megosztó.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás

Korábbi hozzászólások

Bízva bízzál 2011.01.22. - 21:16
Azt azért tegyük hozzá, hogy bár az Űrben a főszereplők nem jutnak szóhoz, de megszólal Törőcsik Mari!
zsanki 2011.01.22. - 22:16
Hát, ha Ádám butácska kisfiú a szerző szerint, akkor ezzel a férfiakról mondott véleményt. Ádám "csak" egy alkotni, teremteni vágyó férfi, aki nyomot akar hagyni a világban....ezért keresi azt az utat, ami ezt szolgálja....színről-színre! Szabó Győző is ezt mutatta meg.....és a tetkó is jól áll neki!:-)
csi 2011.01.23. - 15:27
Madách nem bárgyúnak írta Ádámot! A kritika az előadásról szól, nem a színműről.
vidaotone 2011.01.23. - 17:21
Pedig Ádám pontosan az volt, egy mosolygós véglény a paradicsomban, míg le nem szedték a tudás almáját, de attól sem lehetett egyből agytröszt, onnantól lehetett tanulnia, de ez az utazás alatt még csak első lépcsőfokos bölcsis ismerkedés. Ergo hitelesen játszott, ha a rácsodálkozós nem okost adta, márpedig azt adta. :)
flow 2011.01.31. - 12:17
Nagyon tetszik ha a technikai újítások bekerülnek a színházi közegbe. Ennek remek megvalósítására a Szerelmes Balázs című darab jó példa, ahol ezek a technikai bravúrok jó minőségben,és megfelelő egyensúlyban jelentek meg.
Az Ember Tragédiája című darabban a videóanyag rossz minősége,és sokasága zavart. Több estben éreztem azt, hogy a felvételeken a figuráknak nincsen tömege, lebegnek a térben a szájbarágós hátterek előtt. Valamint a Londoni színben ahogy a figurákat a képsík elejébe emelte Lucifer, kísérte egy "vicces" hang, ami teljesen kirántott a darab hangulatából.
Voltak a darabban remek színészi alakítások, mint Mertz Tibor hiteles Luciferje.