Csütörtökön délután öt órakor, nem túl nagy - százötven főre tehető - érdeklődő előtt nyitódott meg a nem mindennapi, hetvenegy fotóból álló kor- és kórtörténeti tárlat. A teljesen vegyes közönség szinte elfoglalta a képtár nagytermét egy villámháborút megidézve, csakhogy a témába vágó jelzőkkel éljünk. A megnyitóról illetve az azt megelőző promócióról ezúttal egy szót sem ejtünk, a "jobb a békesség" mottó hadrendbe állításával, elég legyen annyi az eseményről, hogy az is csoda, hogy ennyien besorozódtak a történelmi áttekintésre. Ami pedig számunkra végképp érthetetlennek tűnt: a megynyitóbeszédek után, körülbelül fél óra elteltével - ami pontosan egybeesett a nagy közös asztal leürülésével, melyen frissítők és pogácsa várta a kultúrára szomjazó és éhező népeket -, ki is ürült szinte az objektum. Két elfogadható érvet állítottunk városunk prominensei, a szépszámú fotós, és a meglepően erősen önképviselt ifjúság menekülése mellé. Lehetséges az, hogy mivel a legutolsó fénykép is ötvenhét éve készült, már mindenki ismeri őket töviről-hegyire, de ez nem sanszos. Inkább az lehet, hogy a nyers és mondhatni rettenetes testközeli "véres" valóság befogadására nem annyira vagyunk fogékonyak. Azonban, ha hithű pacifistaként e sorok írója képes volt tavaly a Ludwig Múzeumban majd három órát időzni az ottani tárlat befogadásával, ez sem tűnik elégséges indoknak. Igaz ott háromszor ennyi képpel dokumentálták munkásságát, illetve a huszadik század közepének fegyverektől hangos történelmét.

Ennyit a koraestén történtekről, foglalkozunk inkább azzal, hogy a március elejéig látogatható kiállítást minél többen felkeressék. Ennek az agitációnak a szükségessége pedig több fronton is alátámasztható. A lokálpatrióta énünk azt diktálja, hogy szeretnénk minél több hasonló kaliberű gyűjteménnyel találkozni városunk arra rendelt falain és termeiben, a sok látogató pedig anyagi sikert jelent, és talán meghozza a költségvetési intézmény vezetőinek kedvét a további minőségi folytatáshoz. Ez a legkisebb és leggyengébb érvünk. A súlyt a latban pedig az alkotó magyar mivolta, tevékenységének minősége és jelentősége, illetve műveinek üzenete jelenti. A hetvenezer darabos nyersanyagot maga után hagyó, a hadszínterek első soraiban kameráival rohamozó, vagy épp védekező Capa bátorsága és elhivatottsága példa lehet bármely hazánkfiának, illetve minden embernek a földön. Ahhoz azonban, hogy életútját akár csak zanzásítva is megosszuk itt, vagy kiemeljük életének és munkásságának főbb állomásait, többezer karaktert kéne megmozgatnunk, ezért megpróbáljuk csak címszavakban, hatásvadász módon bereklámozni őt.

Tudósított a spanyol polgárháborúból, a japán-kínai háborúból, 1941-től a második világháborúból, ott volt az Omaha-parton az első golyófogó inváziós egységekkel, egyedüli fotósként, 1947-ben járt a Szovjetúnióban, Izrael létrejöttét is dokumentálta, és Indokínában 1954-ben, ahol egy taposóakna megölte. Barátjának tekinthette Ernest Hemingwayt, John Steinbecket, Irwin Shawt, Art Buchwaldot, Pablo Picassot, David Seymourt, hogy csak párat említsünk. Nagy szerelme volt Ingrid Bergman, akivel két évig élt együtt, és ott volt vele, amikor a Diadalív árnyékábant forgatták.

Tudósította a tizennyolc év alatt a Life, Picture Post, Die Woche, Vu, Regards, Ce Soir, Collier's, Illustrared magazinokat. Számos méltatói közé tartoztak e lapok főszerkesztői, politikusok és rengeteg közéleti személyiség. Geraldine Fitzgeraldot idézzük: „Rendkívül barátságos volt, belső derű áradt belőle. Az embernek az volt az érzése, hogy meg akarja vele osztani eufóriáját. Nem lehetett megsérteni. Egyeseknek nagyon nem tetszett extravagáns külseje és önbizalma, és megpróbálták letorkolni, de pár perc múlva feladták... Mindig úgy látszott, remekül szórakozik. Az emberek csatlakozni akartak hozzá, és vele együtt szórakozni."

Ez az idézet akár végszó is lehetne, de annyit még hozzátennénk, hogy mindezt egy olyan emberről mondták, aki nap mint nap farkasszemet nézett a halállal. Önszántából. Egy olyan korban tudott nagybetűs ember maradni, melyben az életben maradást az elállatiasodás jelentette, erre pedig létező bizonyítékok képei, melyeken a rettenet közepette mindig az emberi oldalt kereste és mutatta meg. A mai megveszekedett, káosszal teli, agyonfejlődött korunkban épp aktuális Robert Capa mondása: "Ha nem lett jó a képed, akkor nem voltál elég közel."

ROBERT CAPA - /H/ARCOK

A háború embertelen. A háború arctalan.
A háborút emberek vívják egymást kegyetlenül üldözve, kínozva és megölve. A háborúban a katonák névtelen, cédulán számon tartott, fegyelmezetten parancsot végrehajtó, sokszor egyéniségüket elvesztő, arctalanná váló emberek. A háborúban a civilek szenvedők, üldözöttek, otthontalanok, s minél többen vannak, annál arctalanabbak, annál inkább számszerűsíthetők. Az ezernyi, milliónyi arctalanság mögött ezernyi és milliónyi harc, küzdelem folyik a létért, a túlélésért, egyénenként és együtt. De együtt és egyenként is, katonák és civilek: mindannyian áldozatok.
Arctalan és névtelen alakok egy végeláthatatlan hómezőn.

A fotográfia az emlékezet tükre.
Robert Capa fotográfiái a 20. század közepének akarva-akaratlanul emlékezetünkbe vésődött kis tükörcserepei. Ezek a cserepek immár szimbolikusan mutatják meg nekünk a pillanatot az élet és halál peremén. De nem csak ezt, a minden kor emberét foglalkoztató pillanatot! Fényképei megmutatják minden háború kegyetlenségét és a küzdő, a szenvedő ember, a háború embertelenségében embernek maradni akarók /h/arcát. Fotói tapintatukkal, együttérzésükkel, emberségükkel névtelenül is kiemelik a háborúk arctalanságából az embert. Sokan megtanulták tőle, hogyan kell az elfelejtett embereket felejthetetlenül megörökíteni. Fotográfusi nagysága abban is rejlik, hogy a háború arctalanságában is arcot adott az embereknek.

Robert Capa elég közel volt a katonákhoz, a civilekhez, a megörökítendő pillanatokhoz. 50-70 év távolából, közeli tükörben mutatva tárja elénk a katonaélet pillanatait, a híres és névtelen katonák fronton és a front mögött megkeresett emberi arcát. Közvetlen, együttérző képkockái a civilek szenvedéseiről, majd a borzalmakból újjáéledő hétköznapi élet mozzanatairól, arcairól, akárcsak a hírességek általa készített portréi mind-mind az élet igenléséről, a háború tagadásáról szólnak.

A fotográfia egyik „óriása", Robert Capa Budapesten született 1913. október 22-én Friedmann Endre Ernő néven. Az 1930-as évektől foglalkozott fényképezéssel, először a berlini Dephot fotóügynökség munkatársaként. 1933-ban Párizsba költözött, ahol barátságot kötött André Kertésszel, Henri Cartier-Bressonnal, David Seymourral és megismerkedett élete nagy szerelmével, az ugyancsak fotográfus Gerda Taroval. 1935-ben vette fel a Robert Capa nevet, 1936-1937-ben a spanyolországi polgárháborúban készült felvételei már ezen a néven jelentek meg a képes újságokban. 1939-ben emigrált az Amerikai Egyesült Államokba. 1941-1945 között a Life magazin fotóriportereként dolgozott a különféle hadszíntereken. A világhírű, ma is működő Magnum fotóügynökség egyik megalapítója volt. 1954-ben Vietnamban taposóaknára lépve vesztette életét.

2008-2009 fordulóján a Magyar Nemzeti Múzeum a kulturális kormányzat kiemelt céltámogatásával megvásárolt 985 Robert Capa felvételt, a hagyatékát őrző, New York-i International Center of Photography gyűjteményéből. További 25 képet (5 portrét és 20 extra méretű nagyítást) ajándékba kapott az eladótól. A megvásárolt 985 kép közül 48 egykorú, eredeti papír pozitív, amelyek 18x24 cm nagyságúak és több mint 10 országban készültek. A további 937 kép pedig műtárgy-együttest képező sorozat, az ún. Robert Capa Master Selection III. Ezt Robert Capa testvére, az ugyancsak fényképész Cornell Capa és életrajzírója, Richard Whelan válogatták az 1990-es évek elején, a hagyatékban található körülbelül hetvenezer felvétel közül. A kiválasztott negatívokról három egyforma, 40x50 cm nagyságú pozitívból álló, Robert Capa feliratú szárazbélyegzővel ellátott sorozatot készítettek, egyúttal kijelentve, hogy több sorozat nem készülhet. A háromból egy maradt New Yorkban, a második Japánba, a harmadik pedig - ezzel a vásárlással -a szülőföldre került, s vált a magyar kulturvagyon részévé. A 937 felvétel négy földrész 23 országában készült. A fotográfiák átfogóan reprezentálják Capa életművét, kiállításokon lehetővé teszik, hogy a magyar közönség kimagasló kvalitású képeken keresztül szerezzen vizuális élményt a 20. század közepének fontos eseményeiről.
Cs. Lengyel Beatrix - Forrás: www.keptar.szombathely.hu