Most, hogy a „10-es évekbe léptünk", bátran (és szívünkben megkönnyebbüléssel) temethetjük a nu-metalt: Fred Durst csupán éjszakai lidércnyomás már, a Korn megtalálta példaképnek Jézust, a Linkin Park pedig Matyi és a Hegedűst, és ami a Coal Chambert illeti... álljon meg a menet, mi a franc az a Coal Chamber? Nos, igen, a kérdés jogos, itthon az amcsi banda minimális ismeretségre tett szert rövid fennállása alatt; mindössze három, felemás kritikai elismerést hozó lemezt hoztak össze, noha nem kisebb név menedzselte őket, mint Sharon Osbourne. A nu-metal hullám halála az elsők között vetett véget nem túl dicsőséges pályafutásuknak, és a földbeállásuk óta egyedül az énekesük, Dez Fafara maradt a szórakoztatóiparban, „új" bandája, a DevilDriver pedig most jelentette meg az ötödik lemezét a több szempontból is gagyi „Beast" (gy. k. „Szörnyeteg") címmel.

Nyoma sincs már az énekléssel naiv reményekkel és ennivaló/szánalmas önbizalommal próbálkozó frontembernek: ahogy a nu-metal helyét átvette a jóval marconább death/trash alap, úgy a mikiegér-hangú nyivákolás is egy az egyben megszűnt. Persze annak, aki már valaha találkozott a bandával, ez egyáltalán nem újdonság, ugyanis a Beast száz százalékban ugyanazt tartalmazza, amit az előző DevilDriver lemezek, szó sincs változásról vagy fejlődésről. Mondhatni, egy relatíve sikeres receptre építik az életművüket, ez pedig a fogós, de mégis pusztító témák halmozása egy technikás, a maguk rútságában is esztétikus dalokban. Ez pont úgy hat, ahogy képzeljük: egy-egy (gyakorlatilag véletlenszerűen kiválasztott) nóta akkora adrenalin-löketet ad az embernek, hogy kedve lenne szanaszéjjel verni a szobáját, de mindez csaknem egy óráig húzva átcsap eleinte megmagyarázhatatlannak ható unatkozásba; az egyébként ügyesen és fogósan hozott gitárfutamokra már a kutya sem emlékezik az első hallgatás után.

Itt jöhet a közhelyparádé: „jóból is megárt a sok", „ez a zene koncerten üt igazán", valamint „addig jó, amíg tart", stb, stb, de e helyett inkább tessék megtekinteni a kezdő nótára, a Dead To Rights-ra rögzített klipet, és mindjárt világossá válik minden. Az ott hallottakat ha megszorozzuk tizenkettővel, megkapjuk a Beast lemezt, melyről továbbra is elmondható, hogy egypár dalt kiragadva tökéletes, de egyhuzamban hallgatva több, mint fárasztó. Mondhatnám, hogy majd legközelebb biztos jobb lesz, de egyrészt ez bizonyos fokig így is jó, másrészt már most tudom, hogy a következő album is tökugyanilyen lesz. Az okádék, nagyjából négy perc alatt összeeszkábált borítóért pedig külön jár egy hatalmas fekete pont.