Természetesen nem azért vágtam bele a dologba, hogy messzemenő pejoratív következtetéseket vonjak le, vagy mivel akut kilométerhiányban szenvedtem, és nem is azért, mert ilyen szűklátókörű volnék. Épp ellenkezőleg: azon szent meggyőződés vezérelt, miszerint nem kell különleges alkalom ahhoz, hogy az ember valami érdekeset lásson, akár Szombathelyen is. Elősegítené, nyilván, de nekem most az volt a szándékom, hogy a szürke hétköznapoknak intsek be egyet. Azt előzetesen nem tudtam, mekkorát tudok majd, de aki ugyebár nem lát neki a fagyijának, az sose tudja meg, hogy az mennyire nyal vissza.

A kezdeti léptek kissé lelomboztak. A szokásos alapszínek (mint a fekete, fehér és társai) és minták (lásd a most ismét igen népszerű kockás) köszöntek vissza - sehol egy fia kiugró látvány. Ráadásul az idő ködös volt, időnként szitált némi csapadék, meg amúgy is hideg volt; szóval a körülmények egyértelműen szerencsétlen együttállása végett az lett volna az ésszerű, ha ugyanazon lendülettel szépen meggondolom magam, de nem tettem.
A projekt lendülete igaz csak apránként, de nőtt. Elsőként csupán bizonyos részletek vonzották a tekintetem, mint például egy idős bácsi sötétkék széldzsekijének és olivazöld bicajának harmonizációja, vagy éppen egyik-másik lány bohókás sálja, csizmája. Az idő haladtával azonban egyre több olyan szettbe futottam bele, amelyek teljességgel is megfogtak.

Az egyik ilyen eset a Perintnél történt. Körülbelül a látótávolságom felénél tűnt fel egy fiatal srác rikítóan narancssárga, bojtos sapkája; majd közelebb érkezvén már annak a zöld és kék színben játszó, absztrakt formavilágú felsőruházatával alkotott kontrasztja is. Amit aztán pontosan addig kiemelt emlékképként őrizgettem elmémben, míg a Fő tér közepén meg nem pillantottam egész utam talán legkülönlegesebb összeállítását: egy középkorú hölgyet elegáns, fekete alapon fehér csíkos nadrágban, pink mellényben (amelyből kikandikált babakék inge), és szintén pink svájci sapkában; mindez kiegészült egy terebélyes, szőrmés kabáttal.

Végül ezek a momentumok adták meg küldetésem elenyésző sikerének alapjait, megmentve attól, hogy kétségbeesésemben már egy pizzás dobozt az átlagosnál érdekfeszítőbb kiegészítőnek minősítsek. Nem reprezentatív divatkutatásom mondhatni fél sikerrel zárult, hiszen találkoztam felettébb színes kiegészítőkkel a szürke ruhaegyveleget figyelve, viszont elkeserítő, hogy az átlag mégiscsak sötét ruhadarabokat ölt magára.

Ha egyszemélyes rögtönzött felmérésemet kiterjeszteném az ország egész területére, vagy mondjuk több nagyvárosára, az a sanda gyanúm, hogy a végeredmény nem lenne más: szürke szürke hátán, és kb 1% szín. Vajon összefügg a magyarok depresszív hangulata az öltözködés milyenségével? Sőt, továbbmegyek: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Azért öltözködünk komoran és egysíkúan, mert depresszióra hajlamosak vagyunk, vagy pont fordítva? Vannak népcsoportok, országok, ahol státusszimbólumnak számít a minél színesebb öltözködés, és van, ahol egyszerűen csak megszokott. A normáktól eltérni, kihúzóként pirosat a lilával elegyíteni lehet, hogy megbotránkoztató, de talán a jó hangulat mindenért kárpótol. Arról nem is beszélve, hogy a színek, színhatások terápiaként is funkcionálnak. Köztudott, hogy a zöld például nyugtató hatással bír, míg a vörös vérképző, energizáló, a sárga kedélyállapot javító, a lila csökkenti a depressziót, és még sorolhatnám. Ezzel ellentétben a komor színek, mint a szürke és a fekete negatív hatásokkal bírnak. Megéri-e tehát kilépni a sorból és színesen, vidáman öltözködni? Szerintem mindenképpen, de mindenki döntse el maga. Vagy menjen ki az utcára, és nézzen körül...