Ha valami nem tetszik, el lehet menni - "munka-jaj" itthon és külföldön

2011.04.29. - 12:30 | vorinori, Dez, BLH

Ha valami nem tetszik, el lehet menni - "munka-jaj" itthon és külföldön

Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy körülötted az összes növényt átültették máshova, mert nem volt jó a táptalaj. A föld, amiben éltek, nem nyújtott kellő energiát és táplálékot számukra, ezért hervadoztak, majd átültették őket. Aztán majd máshol gyökeret eresztenek, amit te már nem láthatsz, mert a te földed még mindig ott van, ahova annak idején elszórták a magvaid, és amiből először hajtottál ki. Az első föld, amiben igazi virággá váltál, és amit öröknek hittél...

Menni vagy maradni? Tendenciává vált, hogy a pályakezdő fiatalok a nagybetűs életet külföldön kényszerülnek elkezdeni. Mi az igazi motiváció, hogy éli ezt meg a családjuk, környezetük? Szerzőink közül ketten billentyűzetet ragadtak, hogy a kérdésről gondolataikat, benyomásaikat leírják.  

...

Ültünk az irodában, és én azt néztem, hogy micsoda szép zöldek a fák. És akkor bevillant egy érzés, hogy ezt már átéltem valamikor. Még évekkel ezelőtt, amikor egyedül ültem az ágyamon a szobámban, és meredten néztem ki az ablakkal szemben lévő háztetőre, ahogy mosta az eső, pedig napokkal azelőtt, és egész addigi - abban a szobában töltött - napjaim során más valakivel néztem ugyanazt a háztetőt. Milyen más volt akkor az a tető...pedig a cserepek ugyanúgy álltak, a nap ugyanúgy sütötte, és a hó is hasonlóan hullott rá. De egyedül nézve a háztetőt sokkal súlyosabb volt a látványa: mert akkor először történt, hogy felismertem: ezt a háztetőt bizony ebből az ablakból mindig egyedül fogom már ezután nézni. Ez persze nem így lett, és mára már se szoba, se ablakkal szemben lévő háztető nincs, viszont ez a mai nap kísértetiesen hasonlított arra a délutánra. Sokszor néztem azokat a fákat az irodám ablakából, és mindig másmilyenek voltak. De az volt a jó benne, hogy nem is tűnt fel, milyen gyorsan hullatják lombjukat, vagy bontanak újra rügyet egy kemény tél után. Valahogy olyan természetesnek vettem az idő rohanását, mint a saját napjaimat ebben a pici kis irodában. És most, hogy vége, és visszanézek, jövök rá, hogy igazából úgy érzem: a fél életemet itt töltöttem. Nem is emlékszem, milyen volt, amikor nem ide jártam be reggelente...és most, a 2 évet visszanézve azt kell, hogy mondjam: szerettem itt dolgozni. Volt, hogy a Balatonról, nyaralásból egyből ide jöttem reggel, volt, hogy estig itt voltam... De változások kellenek, mert amúgy megunnánk az életünket, szóval úgy érzem, egy jobb élet kulcsa van a kezemben: az lesz, amit szeretnék, és ez nem túlzás. Ezernyi lehetőség van...és félelmetes ezt tudatosítani magamban, de ugyanakkor izgalmas is. Lesz még háztető, és lesz még fa, ebben biztos vagyok. Az lesz... de előtte még meghallgatom a számot, és elmerülök egy kicsit benne... 

 

Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy körülötted az összes növényt átültették máshova, mert nem volt jó a táptalaj. A föld, amiben éltek, nem nyújtott kellő energiát és táplálékot számukra, ezért hervadoztak, majd átültették őket. Aztán majd máshol gyökeret eresztenek, amit te már nem láthatsz, mert a te földed még mindig ott van, ahova annak idején elszórták a magvaid, és amiből először hajtottál ki. Az első föld, amiben igazi virággá váltál, és amit öröknek hittél... ez volt az. És most azt kell látnod, hogy az összes növény, - minden társad, barátod, ismerősöd - elmegy, mert különben elhervad. Te pedig rádöbbensz, hogy vagy elhagyod a földed, vagy ugyanígy jársz te is. Pedig én tudom és érzem, hogy "szabadon virágzom, szabadon virágoznék..." (Belmondo). Szabadon a földemben, a virágokkal, akik olyanok mint én. De elmegy. Mindegyik. Ilyen ez a világ... ilyen ez a föld.

És sajnos egyre inkább azt érzem, hogy nem jó korba születtem.... és félek. Attól, hogy elmentek majd, és attól, hogy elmegyek majd. Pedig olyan szorosan kapaszkodtam a kis gyökereimmel... hát nem elég? Miért taszít ki magából az otthonom? Hadd legyek végre egy kis virág a többi virág közt... (vorinori)

...

Otthon az, ahol megvakarhatod, amid viszket. Sokakból azonban épp az otthon váltja ki a heveny vakaródzást. Esterházyt szabadon idézve: ha valakit nem üldöznek, és ő ezt tudja, akkor semmi probléma, több is veszett Mohácsnál. Ha továbbra sem üldözik, és ő ezt nem tudja (ergo azt hiszi, hogy üldözik), a jelenség neve paranoia. Ha üldözik, és ezt tudja, a személy neve áldozat. Ha viszont üldözik, és nem tudja - na, erre nincs magyar szó. Pedig épp ideje lenne kitalálni, hisz egyre többen vannak ebben a jobb híján "állapotnak" nevezhető valamiben, és kényszerülnek idegen földön az élhető életet keresni, hogy enyhítsék a talajvesztettség, kitaszítottság és a nélkülözhetőség érzését. Léggömbhámozás lenne ebben az esetben a hazaszeretet fogalmát boncolgatni, egyre inkább plátóivá válik ez az érzés; az ember megveszhet a magyar kultúráért, a tájért, a barátaiért, a családjáért, mindenért, ami ide köti, de mi a francot csinálhat, ha felülről, alulról, esetleg belülről az itteni létezést ellehetetleníti(k)?

"Ha valami nem tetszik, el lehet menni" - erről az egy mondatról lehetne oldalakat írni, és talán kell is, de ha az ember kussol, akkor meghunyászkodik, ha kinyitja a száját, akkor pedig provokál; a középút itt elveszett, maximum "megfogadjuk a tanácsot". (Dez)

Új hozzászólás