Tom Waits azon jelenségek közé tartozik, akiknek zenéi pontosan tükröznek egy jól kialakult képet arról a világról, ahol valójában csak könyveken és filmeken keresztül jártunk. Túl, illetve innen tekintve a gyerekkori indiánosditól, a vadnyugat talán sosemvolt vad romantikája végigkísérte eddigi útunkat. Oliver Stone, Coppola, a Coen tesók, Tarantino, David Lynch, Jarmusch és a többi nagy rendező tettek róla. Mint az csütörtök este a Sportházban kiderült, elég egy zenekar is ahhoz, hogy szinte átlényegüljünk a bolygó másik oldalára. A kamarásított és dramaturgiailag telibetalált teremberendezés - hat fős asztalok abrosszal, gyertyával -, már eleve előrebocsátott egyfajta érzetet.

Aztán a színpadra baktatott Nagy Szabolcs, a Hobó Blues Band billentyűse, bekezdett, és sorban jöttek a többiek. Kiss Tibi és Líviusz a Quimby-ből, Frenk és Varga Laca a Hiperkarmából, az osztrák Ripoff Raskolnikov és a formáció legnevesebb tagja, a blues Mickey Rourke-ja Ian Siegal, Angliából. A százötven fősre tehető közönség szépen megtöltötte a teret, a lelátón elfért volna még azonban ugyanennyi ember, és járt is volna oda-vissza mindenkinek. A két és fél óra tízpontos zene, tízpontos előadásban ugyanis telt házat érdemelne, mint ahogy biztosak vagyunk abban, hogy ebben a városban és a környékén több ezer ember maradt le valami igazán jóról. Egy utazásról, végig a 66-os úton, nem családi kirándulásról, hanem egy igazi kalandtúráról, és magáról egy nagybetűs útról, arról, amelyen mi ritkán száguldhatunk ekkorát.

Ripoff Raskolnikov

Ian Siegal tizenöt méterről teljesen élethű Marlboro Man, azaz Mickey Rourke, a legjobb formájában, és főképp állapotában. Hangja pedig pontosan az a rekedtesen búgó és néha ércesen harsogó közötti, amire ezek a dalok íródtak. A stílus csak életérzéshez jár, szabadságról, vándorlásról, az élet vad szépségéről beszél, azon a pisztolyhős módon, amit csak a halállal és az elmúlással mindennap farkasszemet néző vakmerők tudnak. Manapság ezt úgy hívják: rock'and'roll. Nem számít más csak a jelen, ami ugye nem jelent mást, mint az elmúló jövő pillanatát.

Az esti jelen - ma már csak múlt - miatt nem főhet a fejünk, a kezdéskori két és fél óra jövőnk, ami ígéretesnek ígérkezett, felejthetetlen múlttá vált, legalábbis egy jó darabig így lesz. Nem részletezzük most, hogy ki mennyire játszott a hangszerén parádésan, hisz ez egy a hírek szerint is szupergrupp, amely a világ bármely színpadán megállná a helyét. Ezt a hírt mi magunk is meg tudjuk erősíteni, és ha kellene, fokozni is. De valószínűleg nem kell. A körülbelül kétéves formáció évente egyszer jön össze egy-két hétre, hogy pár koncert erejéig örömködjenek egyet a nagy kedvenc dalaival. Legalábbis nekünk ez jön le a szisztémáról, illetve abból, amit láttunk és hallottunk.

Tom Waits az autentikus alternatív kocsma-, vagy ha úgy tetszik csavargózene koronázatlan királya. Zenéjében - pláne egy ilyen átfogó repertoárban -, fellelhetőek a r'n'r, a blues, a jazz, természetesen a country is kicsit, illetve van egy erős törzsi háttere szerzeményeinek. A perfekt hetesfogat hangzása és játszási módja mindamellett, hogy konkrétan hozta a Waits-i hagyományokat, sajátos járgányt tett a sejhajunk alá.

Ian Siegal

Mindenekfeletti volt Frenk tamjainak dobogása, a legjobb szörf-hagyományok szerinti lüktetést adott a rohanásnak. A pergő és a lábdob háttérbe szorultak ezen az estén, pláne mivel Líviusz is elhozta az egyik nagyobb kiszerelésű ritmusparkját, és nem sajnálta használni azt. A második számot követően már nem nagyon létezett más, minthogy a behangolódás után beüljünk Sean Penn mellé, hogy valahol az út közepén beleszaladjunk a Halálkanyarba. Ott volt előttünk természetesen, de míg odaértünk, többször lelassítottunk, félreálltunk. Na, nem pihenni, hanem csak venni egy üveg bourbont, vagy a csajokat fűzni, vagy csak megdobálni az út mellett randalírozó prérikutyákat. Néha meg csak beleüvöltöttünk a sivatagba. Mindezt Kiss Tibi az elmaradhatatlan szájcsövével (megafon), Líviusz példabeszédeivel, és lehidalásaival, Ripoff Raszkolnyikov és Ian Siegal rekedt orgánumával, és Frenk zongorán illetve gitáron előadott balladáival kísérve.

Aztán lerobbant a verda, és beérkeztünk a lehetetlen kisvárosba, ahol csupa elvarázsolt figura várt ránk. Az onnantól történtek azonban azoknak, akik nem vettek benne részt, ehelyütt visszaadhatatlanok. A helyzet súlyosságára mégis ráláthat bárki, aki megnézi Oliver Stone U Turn című filmjét, amelyből kiderül minden, amit tudni lehet a vadnyugatról. Is.

Tökéletes élményt kaptunk; nem vártan. A Braindogs nem fektet nagy hangsúlyt a népszerűségre, szinte alig találni valamit róluk a neten. Enyhén szólva is példa nélküli ebben, a nagykutyák uralta világban ez a hozzáállás. Nem sokat agyaltunk ezen, hisz David Lynch óta tudjuk, hogy Veszett a Világ... és ráadásul még Jennifer Lopez is lelépett. Hazafelé még beültünk képzeletbeli óriás benzinzabáló kabriónk volánjához, elégedetten nyugtázva és több sebből vérezve is, hogy "Bobby Cooper, irgalmatlan szerencsés arc vagy, te azt tudod?" Aztán slusszkulcs elfordít... és nem történt semmi. Minden kezdődik elölről. (Vidaotone)

Tom Waits hangja összetéveszthetetlen: egy kritikusa szerint olyan, „mint akit Bourbon-whiskys tartályban áztattak, majd ezután néhány hónapig füstölőben lógattak, végül a füstölőből kihozva áthajtottak rajta autóval." Zenei talizmánja kocsmadalokat, reszelős valcereket és rakkenrollokat, padlásról összesepert zenei műkincseket, csilingelős csontzenéket, "cafatos", nyers, zsigeri gospel-blues-okat, s a jó ég tudja, még mit rejt. Ehhez a stílusarzenálhoz elválaszthatatlanul hozzásimul fentebb ecsetelt brutális hangszíne, és árnyalt, semmihez sem hasonlítható, experimentális hangszerelése. S hogy mindezt miért lehet szeretni, mi emeli parnasszoszi magaslatokba ezt a madárijesztő-csavargó-sátáninkarnációt? Waits zenéjében ezernyi szerethető momentum van, ám mindegyik közül kiemelkedik a karcos hang mögötti hitelesség, legyen szó feszes r'n'r-ról, lírai valcerről vagy épp kocsmadalról.

Ahol a világon Waits megjelenik, ott kultuszt teremt. Szombathelyen a Braindogs tette dalaival ugyanezt, ha egy szóval kellene összefoglalni: zseniálisan! A koncertről nem is írnánk, értelme sem lenne, viszont a T. Olvasó elé tárjuk azt a repertoárt, amiben szerencsés százvalahányként csütörtök este részesültünk. Érdemes tecsövezni, belehallgatni, ízlelgetni, s közben rádöbbenni, hogy rengeteg zene van, ami az életünkből kimarad, de kevés, ami kihagyhatatlan. Waits-é ez utóbbi.

A történeti hűség kedvéért az elhangzott dalok, nemcsak rajongók általi "fogyasztásra":

- Goin' Out West (Bone Machine)
- Telephone Call From Istanbul (Frank's Wild Years)
- Chocolate Jesus (Mule Variations)
- Romeo is Bleeding (Blue Valentine)
- Blind Love (Rain Dogs)
- Ice Cream Man (The Early Years Vol. 1.)
- Rain Dogs (Rain Dogs)
- Cold Water (Mule Variations)
- All the World Is Green (Blood Money)
- 16 Shells From A 30.6 (Swordfishtrombones)
- Old Shoes (The Early Years Vol. 2.)
- Dirt In The Ground (Bone Machine)
- Temptation (Frank's Wild Years)
- That Feel (Bone Machine)
- Low Dawn (Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards)
- Down, Down, Down (Swordfishtrombones)
- Way Down in the Hole (Frank's Wild Years)
- Clap Hands (Rain Dogs)
- Yesterday is Here (Frank's Wild Years)
- Union Square (Rain Dogs)
- Jockey Full of Bourbon (Rain Dogs)

Ráadás:

- House Where Nobody Lives (Mule Variations)
- 2:19 (Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards)
- Jersey Girl (Heartattack and Vine)
- Downtown Train (Rain Dogs)
(BLH)