Többszörösen debütáltunk, hisz ez volt az első alkalom, hogy beültünk erre a sorozatra, és vesztünkre az is először fordult elő, hogy jól kitaláltuk azt, hogy a technika segítségével rögzített anyagból majd megírjuk a történteket. Az elsőt persze nem bántuk meg, hisz tényleg egy remek hangulatú és érdekes adomázás történt, azonban diktafonunk nem volt képes magáévá tenni az elhangzottakat, illetve olyan visszhangosra sikeredett a rögzítés, mintha egy udvari kút mélyéről érkeztek volna a szavak. Tehát marad a saját kútfő, illetve amit megőrzött a tavasz által már eléggé túlpörgetett szürkeállományunk.

A saját bevallása szerint örök elkéső Kristóf Rolandot a Nevető emberben, az Öt az egyben, és a Kabaré előadásokon láttuk eddig játszani, és cseppet sem szakértői véleményünk szerint mindháromban kitűnően hozta a figurát. Mint ahogy a Café Frei színpadán is teljesen jól szerepelt, pedig ott nem egy előre kitalált személyt, hanem saját magát kellett elő- és eladnia. Persze tudjuk, hogyegy színésznél ez a minimum, de azért elgondolkodtunk, hogy azért nem lehet könnyű ez senkinek sem, hisz sokan nem szeretik kiteregetni maguk, pláne nem egy nagy közös szárítóban.

A Szlovákiából, Kassa mellől származó Roland azonban könnyűszerrel adomázott, csöppet sem volt zavarban, igaz nagyon kényes kérdéseket nem kapott. Csernus doki biztos jobban megszorongatta volna. Ismét megtudtuk, hogy a színészek is csak emberek, esendőek, halandók és ugyanúgy a sors keze által vezérelt az útjuk, mint mindannyiunknak. A közgazdasági gimnáziumot azért választotta, mert az egy épületben volt a helyi színi iskolával. A vonzalma, vagyis elhatározása a színészlétre pedig senki másnak nem volt köszönhető, mint egy autónak. Igaz híresnek, az egyik leghíresebbnek, Kit-nek. Miután megnézett egy Knight Rider részt, el is dőlt, hogy színész akar lenni, de persze ez csak később jött össze. A középiskola után, mint minden rendes közép-európai fiatal, nekivágott a nagyvilágnak: Anglia volt a végcél, és mint minden rendes kelet-európai ügynökségnél, őket is átverték. A kilencedmagával a jobb fizetés reményében kiérkező jövendőbeli színészt és társait felültették a lóra. Az otthon ígért pincér melóból lett saját találatú mosogatói munkakör, fehér ingben, zsakettben, bőrcipőben, meg még pár vicces próbálkozás.

Aztán haza, és onnan már szinte egyenes út vezetett Szombathelyre, ami azért még mindig nagy távolság, majd hatszáz kilométer, ami körülbelül hatórás út. Az iskola megkezdése óta - négy éve -, nem kevésszer sikerült komoly módon elkésnie az erre amúgy is hajlamos Rolandnak. Természetesen sorozatban nem lehetett azt mondani, hogy elaludt, és például a hétfő reggeli kilenc órás ébredést követően, amikor tíztől egy fél földrésszel odébb órára kell menni, valamit csak mondani kell. Volt már minden, befagytak az utak, karambol miatt katonai utakon zötykölődés, egyebek. A standard szöveg pedig az, ha útközben hívják, hogy "épp most vagyok Csornán". Se túl messze, se túl közel, és onnan még bármi történhet... Megtudtuk, hogy Latinovits Zoltán a példaképe, és azt is, hogy kitűnően tudja utánozni őt, illetve mindenki mást is, akit kedvel. Arra is fény derült, hogy a borostás, zord külső mögött, melankolikus belső lapul, mind a műsorban felcsendülő zeneszámok - Poppre Ádám gitározott és énekelt Lévai Timivel közösen és kitűnően - alapján, és a saját elmondása szerint is. Már akkor, amikor még százhúsz kilós hosszúhajú rocker srác volt, titokban nézte a Dawson és a haverokat.

Kristóf Roland a következő évadban biztosan játszik a Chicago című musical-adaptációban, ami azért nagy jelentőségű, mert ő kimondottan nem érzi otthon magát a táncos és zenés darabokban, a próza az erőssége. Mivel azonban a Kit Kat Clubban már láthattuk mire képes, nem hisszük, hogy ez a feladat nagy gondot okoz majd neki, ha esetleg megremegnének térdei, javasoljuk azt, hogy gondoljon arra, hogy az élet nem más mint Kabaré! További sikereket kívánunk neki, ugyanúgy a társulatnak, és biztosan többször előfordulunk a Café Frei színházszerdáin is ezentúl.