Óriási zápor mosta el a fülledtséget, és a vihar ezúttal szokatlan módon keletről jött. Az egy órán át szakadó víz folyóként száguldott az utcákon, igaz nem változtatva azzá őket úgy, mint másnap Pécsen. Az idő múlásával, és a víz utcánfutásával együtt múlott abbéli reményünk, hogy a belvárosi sugárút, és talán egész Szombathely leghangulatosabb belső terébe sok ember tér majd be. Szerencsére az eső elállt, és az emberek is eljöttek. Mindenki tudta vélhetőleg, hogy ez lesz az utolsó alkalom.

A Teremtő sokszor leugrik ebbe a kupiba élménykedni, és kizárt, hogy megállná, hogy csak felülről nevessen és sírjon rajtunk

Kellemesen friss levegős séta után meg is érkeztünk, fel is mentünk a galériába, ami ezúttal egy templommá avatódott. Valamiért az állandó helyeken, mindig ugyanott kezdjük a tárlatnézést, az Írokézben, mindig a főhajó bal oldalától indulunk. Ezért a lépcsőn felérve, szinte fel sem néztünk a falakra, hisz nem a desszerttel kezdi az ember. Nyilvánvaló volt, hogy nem örömünnepre indultunk, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy viharból a hidegzuhany alá készültünk. Az azonban elmaradt valahogy. A nagyterem ezúttal nem képekkel volt megrakva, hanem három vetítő általi lebegtetés folyt a falakon. A szó szinte összes értelmében. Az a tény, hogy előtte húsz perccel még az eső, tehát a víz elől menekült mindenki, a vetített filmen pedig hullámok hátán monotonul bukdácsoló valamiket láthatunk - mi elsőre nagyon szépen egyformára sikeredett négercsókoknak néztük őket -, már eleve szöget ütött. Mindhárom falon ugyanaz a film ment, nem egyszerre elindítva. Fel-le bukdácsoló, barna, ívestetejű, jobban megfigyelve nem egyforma méretű tárgyak a sötétben, mellette pedig a hangszórókból mantraként hangzó duruzsolás, enyhe sistergéssel és zúgással. Jó két percünkbe telt, amire kihallottunk belőle valami konkrétumot. Magyar nyelvű keresztény ima is volt a szóáradatban. A víz ringásának és a zsolozsmaszerűségnek ugyanaz volt a ritmusa.

Elég korán érkeztünk, még csak páran álldogáltunk - enyhén megszeppenten - a hatásoktól. Amíg azon törtük a fejünket, hogy mik is lehetnek ezek a barna uszadékok, szépen lassan elkezdtünk feszengeni valamiért. A gyülekező emberek között kislisszolva folytattuk a tárlatolást az előtéri részben. A képeken jórészt itt is ugyanazok a tárgyak, különböző módokon elhelyezkedve, és biztossá vált az, hogy semmiképp nem habos édességek. Na de akkor mik? Biztosak voltunk abban, hogy a látottak és hallottak mondandójának megértéséhez fontos lenne tudnunk ezt az információt. Aztán találtunk egy írást a két terem közti ajtó mellett, és minden helyre került egyből, íme:

„Eddigi munkáim javarészt a természetfölötti és a valóságos világ kapcsolatait, érintkezési felületeit vizsgálták egy keresztény látószögön keresztül. Ennek a látószögnek keresztmetszetét húztam szét, pontosabban oldottam fel mindenkire érvényes állításokat keresve utolsó munkáimban. A fent említett gondolat megfogalmazásához, képi megjelenítéséhez a családi örökségként rám maradt kalapfákat használom fel.

(Nagyapám, a Monarchia híres kalaposának jól menő üzleti vállalkozását és családi életét szakította félbe az első világháború. A harctérről hazatérve sérüléseibe hamarosan belehalt, így az árván maradt gyerekek közt volt Apám is. A családi örökséghez a kalaptompok mellé ez is hozzájárult. Alig akad a térségünkben ember, aki érintetlen maradt volna a mögöttünk hagyott világháborúk borzalmaitól.)

Az egyformának tűnő, eredeti rendeltetésétől megfosztott tárgyakat, a megszokottól eltérő környezetbe helyezem, s így, ezek új tartalommal ruházódnak fel. Az S.O.S. című munkámnál a tenger hullámaiban úsztattam meg a kalaptompokat. Gondolhatnánk ezeket a vízen úszó, simára csiszolt, egyforma tárgyakat labdáknak, gömböknek, de leginkább személyeknek. Mintha emberi tulajdonságokkal rendelkeznének. Kiszolgáltatottan hánykolódnak, hol sokaságként, hol meg egyénenként sodródnak. Nem süllyednek el, hanem fohászkodnak a felejtés és megbocsátás horizontján.

Hol felülről nézem őket, hol meg én is köztük vagyok. Korábbi munkáimban mindig hangsúlyt fektettem az anyaghasználatra, és a megmunkálásra. Ezt a hangsúlyt most egy radikális lecsupaszítás váltotta fel, annak érdekében, hogy még jobban alátámaszthassam azt a gondolatot, hogy felülről nézve mind egyformák vagyunk."
Lovas Ilona

Nem véletlenül emeltük ki címnek az egyik mondatot az utolsó bekezdésből. Ha a teremtő tényleg saját formájára tett minket ilyenné, biztos, hogy sokszor leugrik ebbe a kupiba élménykedni, és kizárt, hogy megállná még az ő nagy bölcsességében is azt, hogy csak felülről nevessen és sírjon rajtunk. Isten bennünk van, mindannyiunkban, és ugyanúgy minden másban is, és biztos az is, hogy néha, mint a jó Mátyás király álruhában, közelről is szemügyre veszi, hova jutottak kedvencei. Azt már biztosan rég belátta, hogy az írás, mint iránymutatás, nem lett mérvadó tényező, legfőképp nem azoknak, akik folyamatosan a szent könyvekre hivatkozva galádkodják végig életüket, és nehezítik meg, vagy teszik tönkre másokét.

Mit érdemel az a bűnös, aki nem teljesíti a szülőhely adta kötelességét?

Az idők kezdete óta akár a születési, akár a bármilyen más jogon fogva hatalmat kapott emberek nagy többsége elfelejti azt, mi is a joga és elsősorban kötelessége, mihelyst széket foglal. A jogaikkal élnek, és a kötelességüket eszükben sincs megtenni, illetve ami a legnagyobb gond, általában bizonyos felsőbb érdekek csomagjából kapják az ihletet, mikor, milyet. Épp aktuális ideológiák szerint osztályozni merik a népüket, és ki merik jelenteni, hogy ők aztán tudják, mi a jó mindenkinek. Elárulunk egy titkot: nincs olyan dolog a világon, ami mindenkinek jó lenne, sőt. Elérkeztünk oda, ha csak az utóbbi száz évet nézzük, hogy valaki mindig rá akarta erőltetni az aktuális világnézetét másokra, mindenkire. Ez azonban csak páraknak sikerült, és az sem tiltásokkal és nehézségek támasztásával, hanem szemfényvesztéssel és gyönyörűen csomagolt hazugságok millióival. Az aktuális uralkodó a földön most a globalizációs világrend, illetve annak a legrosszabb formája a bankokra épülő piacgazdaság, a verseny mindenekfelett. Igaz, épp válságban van, legalábbis azt mondják. Nem számít, hogy a föld mely pontján élünk, és milyen rendszer van kikiáltva az adott országban, ez mindenkit érint, és ilyenkor jönnek a rendszer jólbevált megfejtései, úgymint a tiltás, az elvonás és a bűnbakkeresés.

Vannak azonban magasabb szempontok, amiket ilyenkor kiemelten nem szabadna figyelmen kívül hagynunk, igaz, semmikor máskor sem. Csakhogy ezek sem egy alkotmányban, pártkiáltványban, sem szent könyvben, sem sehol le nem fektetett örök törvények, amik tudása nélkül nemhogy nagyobb közösséget, de családot se akarjon vezetni senki. Ma hajlamos mindenki egy, maximum két nézőpontból mindenféle körbenjárás nélkül nézni a világot, úgy ítélkezni és dönteni.

Az Irokéz példáján keresztül mi most tökéletesen le fogjuk vonni az élet egyszerűségének és nagyszerűségének mérlegét, az egyéni munka minőségét és jelentőségét, az ok és okozat mindenkori törvényszerűségeit, és azt is, hogy mit érdemel az a bűnös, aki nem teljesíti a szülőhely adta kötelességét. Talán sikerül röviden megvilágítani, hogy mik azok a törvényszerűségek, amiket minden esetben szem előtt illene tartani, ha másért nem is, csak azért, hogy ne lehessen később számonkérni. Az alábbi fejtegetés saját kútfőből táplálkozik, nem beszéltünk össze Pados Gáborékkal, és talán olyan dolgokat is leírunk, amiknek ők sem fognak örülni. Azt gondoljunk azonban, hogy ideje egy kis sósvizet lötykölni a tágra zárt szemekbe, talán beindul az agyműködés is tőle.

Irokéz Galéria - számokban

Először a tények. Magyarország legkurrensebb és legnagyobb kortárs gyűjteményével két szombathelyi üzletember rendelkezik, akik tíz éve üzemeltetnek egy teljesen nonprofit kiállítóteret, ami szintén a saját tulajdonuk. Több mint ötven tárlaton, nem tudni hány jelentős és nem annyira jelentős alkotó munkáit láthattuk itt az évek során. Az idelátogató nem idevalósiak egytől-egyig el vannak ájulva a patinás tetőtér fílingjétől, és magától a ténytől is, hogy egyáltalán ilyen itt létezik. Mi már megszoktuk rég, de ugyanúgy szeretjük azóta is, mint ahogy sokan mások, bár úgy néz ki, nem elegek. Az éves fenntartás és üzemeltetés 8-10 millió forint, melyet teljes egészében a tulajdonosok álltak, kivéve azt a bruttó 2 millió forintot, amit pár évig a városi önkormányzat folyósított támogatásként, ami - tesszük hozzá - kutya kötelessége. Ezen nem lehet vitázni. Aki pedig szeretne, annak levezetjük, hogy miért is ne tegye, de ehhez be kell adalékolnunk máshonnan.

Pados Gábor és Pajor Zsolt papír nagy- és kiskereskedelemmel kezdett foglalkozni a kilencvenes évek elején, és bizony villámkarriert futottak be, megérdemelten. A kis Szelestei utcai boltból, pár év alatt az ország egyik legjelentősebb papírforgalmazójává léptek elő, rengeteg telephellyel mindenfelé. Több mint okosan kezdték, hisz összegyűjtötték az akkori városi papírboltokból a legjobb szakembereket, háttérszemélyzetnek pedig rég kipróbált barátokat alkalmaztak. Az a hír járta, hogy mindamellett, hogy megmaradtak mindenkivel ugyanolyannak a magánéletben, mint addig, az üzletben kimondottan kemények, ámde korrektek voltak mindvégig. Fenntartották a régi baráti rendszert - Gábor a nyolcvanas években a Panache zenekarban is játszott -, illetve amikor már a sok munka mellett nem lehetett mindennap közösködni, próbáltak segíteni a hozzájuk közelállóknak. Erre az első példa a Szófia utcai, későbbi nagyker, korábbi Latex-klub épületében működő zenei klub és közösségi tér volt, melyet szintén jóbarátaik üzemeltettek. A múlt évtized közepén aztán új dologba fogtak, amely szinte példaértékű idehaza, és amelyért nemrég megkapták a mecénási díjat.

A megkeresett pénzük egy részét, nem külföldi számlákon dugdosták el, és nem is tengerparti ingatlanokba fektették, hanem nekiállták felvásárolni művészbarátaik alkotásait, ezzel segítve a nem kevésszer nehéz életű alkotók terheinek cipelését, sokszor a túlélésüket biztosítva. A kilencvenes években, amikor a számlaadás vállalkozói körökben irredenta viselkedésnek számított, rengeteg pénzt ástak el, vagy szöktettek ki az országból. Ők azonban nem. Már akkor is tiszta lapokkal játszottak, ugyanúgy, mint most is. Mára több száz alkotásból álló gyűjtemény tulajdonosai, melyeket már jó pár országban bemutattak, illetve hazánk legnagyobb múzeumai is befogadtak. Adva van tehát két lokálpatrióta világfi, akik ahelyett, hogy elhagyták volna a kisvárost, ide szerettek volna értéket teremteni. Ide adóztak és adóznak sok éve, egy nagyforgalmú céggel, és nonprofit alapon ránk költöttek már egy kisebb vagyont. Az adójukból - amelyet reméljük jól használtak fel - biztosan tellett a városnak erre-arra, talán még a hőn szeretett sportegyesületeknek is jutott belőle, meg a hajléktalan szállóknak, és talán még az iskoláknak is.

Nem fogunk természetesen pártoskodni, hisz az ezelőtti városvezetés sem adta könnyen azt, ami jár, és a mostani sem teszi. Nem értjük azonban azt, hogy ez az "aprópénz" - ami valószínűsíthetően nem is összegszerűen teszi lehetetlenné a helyzetet, hanem gesztusként hiányzik -, miért nem kerül oda kérés nélkül, ahol a helye van. A város csak hálás lehet, hogy valaki még azon felül is ad, ami kötelező, lehet, hogy az a baj, hogy nem valakinek, hanem valakiknek? Vagy valamelyik városi közszolgának nem szimpatikusak a művek, amelyeket nem képes és nem is akar megérteni, mert túl maiak? Túl nyers világ a kortárs művészet? Nem értjük a mát? Vagy hogy van ez? Nem szimpatikusak a szókimondó, független, szabad üzletemberek és a tárlatokat látogató párszáz vagy ezer ember, akiket nem lehet becsomagolni semmilyen oldal színeibe? Hol van a kutya elásva? Tavalyelőtt a Magyar Kultúra Napján elismerte őket a város. Talán az a baj, hogy ezt a másik oldal tette? Ha a képviselőurak vennék a fáradtságot, hogy felsétálnának egy tárlatmegnyitóra, lehet, elcsodálkoznának, hányféle ember járt oda, és beszélgetett el bármiről, amiben a politika például sosem szerepelt. Ha tényleg igazak a hangzatos szavak, hogy részesítsük előnyben a magyar hagyományokat, és a helyi értékeket, akkor most az Irokéz Galéria és Gyűjtemény az egyik legjobb támogatandó ügy a városban. Ehhez képest ígéretük ellenére nem veszik fel a telefont sem, és nem is fognak visszacsörrenni. Kultúrpolitika 2011, Szombathely, Magyarország.

Előkerül a békepipa?

Pados Gábor mondta el az utolsó köszöntőbeszédet, nehezen találva a szavakat. Nem papírból olvasva, hanem csak úgy, keresetlenül, ahogy az illik, ha az ember kiáll sokak elé, mert sokan voltunk, ismét. Megköszönt mindenkinek mindent, a közönségnek a kitartást a hosszú időszak alatt, hogy ennyien eljöttek, a Facebookon alakult szerveződésnek, amely az Irokéz-kiállítások folytatásáért szerveződött. Külön megköszönte Lovas Ilonának, hogy templommá avatta az utolsó alkalomra a termet, és az öt nagy világvallás imái szólaltak meg ott egymáson, ami bizony a dolgok állását nézve ránk is fér. Nem ostorozott senkit, csak nem érti a helyzetet ő sem, mint ahogy senki más sem.

Bármely szálon is induljon el az emberfia, minden dolog körbeér valahol. Az ösztönös jó, és az ösztönös rossz mindig egyensúlyban voltak, ha nem így lenne, már rég felborultunk volna, és legördültünk volna a világmindenség széléről. A megnyitó után több szájból is elhangzottak olyan ígéretek civil szervezetek képviselőinek részéről, hogy mindent meg fognak tenni azért, hogy ha már a szülőváros nem is áll ki a kiállítások mellett, az emberek ki fognak. Ennek első konkrétuma egy empátia rendezvény az Irokéz kiállítások mellett, melyen elsősorban olyan produkciók kerülnek bemutatásra, melynek gazdáinak szívügye volt, van és lesz a galéria sorsa. Természetesen rajtuk kívül is várnak mindenkit a szervezők július 16-ára, a részletekről hamarosan beszámolunk. Köszönjük az eddigieket az Irokéz-harcosoknak, titkon bízva abban, hogy előkerül a békepipa!