A borparádé a könnyű fehértől a nehéz vörösig tartott az értelemszerűség határain haladva, a végén egy olasz habzóborral lebökve a kóstolót. Külön véleményezzük mind a hat nedűt, nem restellünk dicsérni, illetve ha kell, kételkedni sem. A minőségi borok fogyasztásnak ugyanúgy alacsony a kultúrája hazánkban, mint oly sok másnak, amit az ötvenéves rezsim luxuskategóriának minősített.

Mi sem vagyunk vájt ízlelőbimbójúak, de azt tudjuk már rég, hogy jó bort csak egy bizonyos összeghatártól indulva lehet vásárolni. A külföldiek egy kicsit olcsóbbak, mint a hazaiak, és ennek okait most nem is firtatnánk, nem a termelők hibája ez sem természetesen. Félezer forintért, már egészen izgalmas borokhoz juthatunk kintről, míg hazaiból az ezerhez felfelé haladva félúton stagnál régóta a minőséginek mondható borok ára. A hétszázát. Pár éve elkezdődött valami, illetve már jó pár éve elkezdődött, csak most látszik beérni. A bortermelő vidékeink még így, a folyamatosan változó időjárási viszonyok közt is jó alapnak bizonyulnak, és biztosak vagyunk abban, hogy a magyar borok a világ élvonalára jogosultak, de sajnos a hagyományok nagyon hiányoznak. Az infrastruktúra csak pár éve lett kompatibilis közeli, és ahogy egyre többen álltak neki a háztáji borászkodást professzionálisra cserélni, úgy derült ki, hogy szinte minden tájegységünkből ki lehet hozni a komoly színvonalat.

A nagyobbik nehézség a hazai felvevőpiac leszoktatása a pancsról. Nem mondjuk azt, hogy nem lehet házi jellegű, intelligens asztali borokkal találkozni, mert lehet, mindig is lehetett. A Balaton-környéki borokat szinte már mind letudtuk, minimum kóstolási szinten, és vigyorgós nosztalgiával emlékszünk például a badacsonyi mindennapi show-ra, amikor a chardonnay-hez szokott úri német turistahad büszkén túrázik fel a Kisfaludy-házhoz reggel, majd a pincéket jól végigjárják, és délután egymás hegyén-hátán hömbölögnek lefelé a partig. A részleteket nem is erőltetnénk. Mi pedig ehhez szoktunk, az erős itókákhoz, szinte mindenben, csak a statisztikákra kell nézni. Azt pedig, hogy a soha szőlőt nem látott borok mikortól léteznek nálunk, nem is tudjuk megbecsülni, és sajnos ebből van a több, egyelőre. Minden évben megválasztják az év borászát, van borlovagrendünk és a boltok polcain már mindenhol ott vannak a közismert pincészetek palackjai. A legfeltűnőbb a villányi borvidék uralma, hisz a legismertebb nevek szinte mind onnét kerültek ki. Bock, Gere, Tiffán, hogy csak a slágermárkákat említsük, meg persze a Tokaji, a Balatonról talán Szeremley Huba és a Varga pincészet a legnagyobb név. Sok étterem és szaküzlet tart kitűnő borokat, sok termelőtől, de az esetek túlnyomó többségében nem kísérletezik a magyar, ebben is tutira megy.

A borkóstolásban végig segítségünkre volt a győri regionális központ munkatársa, Németi Sándor, aki ügyesen vezetett rá minket arra, hogy az egyes fajtáknál mire is kell odafigyelnünk.

Konyári chardonnay 2010

A balatonlellei Konyári János és családja 2008-ban lettek az év bortermelői. Ezúttal egy nagyon könnyű, de mégis intenzív - ha lehet ilyet mondani -, a fáradt és kitikkadt vándor álmát megtestesítő szomjoltó nedűvel találkozhattunk. Akik ismerik a balatoni borok ízvilágát, azok könnyen azonosítani tudják a származási helyét, hisz a nagyon könnyű borban az intenzív gyümölcsaroma mellett félreérezhetetlenül ott tolakszik a Balaton felöl fújó lanyha szellő semmihez sem fogható zamata. Halkan szólva egyetértettünk abban, hogy tisztán is frissítő, de szódával hosszúlépésben egésznapos csatákat lehet vele nyerni, még egy vitorlásversenyen is, nem beszélve a horgászatról. Parádésan kezdődött a hatmenetes meccsünk, egy talán azonnal megszerethető borral.

St. Andrea Napbor 2009

Lőrincz György - az év borásza 2009 - cuvée-je már pár fokozattal konkrétabb fajta. Hárslevelű és olaszrizling alapú, öt összetevős, igazi „asztalnálmarasztalós, sztorizós" bor, az egri tradicionális ízek perfekt keveréke, amin már rendesen érezni a tölgyfahordóban érlelés nyomait. Intenzíven gyümölcsös, és előre bekalibrálható az a mennyiség, amitől egy magunkfajta gyorsbeszélőnek elakadhat a nyelve. Testes, épp ezért nem megkerülhető hatásai mutatkozhatnak egy fél üveg beszlopálása után. A szájba érkeztetvén és tartva még nem bontakozik ki az igazi ízvilág, azonban a garatolás után szinte szétterjed a szájban, és hosszan uralkodik rajtunk. Nekünk kicsit talán túl sokáig is tartott, ezért jóféle sajtokkal és szőlővel semlegesítettük az élményt, mert ez is az volt.

Légli Ottó Rosé 2010

A 2010-es év bortermelője Balatonboglár szőlőiből gazdálkodik. Nálunk már pár éve a nyár itala a rosé hosszúlépés, az arany középút. A Nora's Garden épp akkor kezdett bele Bill Withers örökbecsűjébe, amikor a poharainkba érkezett ez a friss és jól ismert érzet. Merlot, kékfrankos és pinot noir alapból egy nagyon illatos, habkönnyű és a legjobb rosé-hagyományokat őrző nedű készült, ami villámgyorsan elfogyott a poharakból, aztán sajtolás. Ain't no sunshine!

Sauska 13 2010

Az első vörös az asztalon, méghozzá nem is akármilyen. A villányi Sauska pincészet arról híres, hogy borait prímszámokról nevezi el. Úgy tudjuk, egyes még nem készült, hármas sem. Mivel a tavalyi év termése köztudottan nem épp az optimálisra sikeredett, úgy döntöttek, hogy ebben a borban összegezve le is tudják egyben az évet. A tizenhárom ez esetben biztos, hogy szerencsésnek bizonyult. A rövid érlelésű, nagyon intenzív gyümölcsízzel ható, nem túl testes együttállásba cabernet franc és sauvignon, merlot és syrah szőlő került, minden szem szinte megválogatva. Ez pedig érződik is, hisz vörösborhoz képest üde hatású és színű, mégis tartalmas és összetett, könnyű zamat hatott ránk. Itt pedig már kezdtük megérezni az addig bevitt pár deci jótékony hatásait is. Kitűnő bor ez is.

Kaiken Malbec 2009

Természetesen marad a borügyi nemzetköziség a Freiben ezután is, és az utolsó két kóstolóra egy argentin és egy olasz nedű maradt. A déli félteke másik oldaláról érkezett Malbec már ránézésre is komoly nyeletnek tűnt. Mélyvörös színű és nagyon erős cseresznyés illatú, masszívan szállós ízvilágú ellentmondás halmazzal szembesült a szájbelsőnk. Első kortyra, sőt másodikra is simán azt mondtuk volna, hogy ez bizony magyar íz, talán egy lazább bikavér. Ehhez azonban csak annyi köze lehet, hogy Argentína a marhatenyésztés hazája is. Nem az első onnan származó bor, amivel találkoztunk, és ha ez szempont lenne kivándorlásnál, emiatt biztos a gauchók hazáját választanánk. Benne van az a fanyarság, ami minden vörös bor elengedhetetlen velejárója kellene legyen. Megszerettük ezt is.

Lambrusco Bianco

Az i-re a pontot, sőt talán vesszőt egy már szinte minden nyitott magyar ember számára ismerős fílinggel tettük fel. Olaszország nemzeti itókája a lambrusco, és aki töltött már el pár napot Európa csizmájában, az tudja, hogy ők mindenhez ezt isszák, de főképp vezetéshez. A szóda-eljárással készülő, könnyednek tűnő lazaság azonban átverős, hisz a szénsav még az alacsony alkoholtartalomból is csodát bír csinálni, amennyiben a lábaink nem szabályozhatóságát annak lehet hívni. Magyarországon csak ritkán isszuk, de csak azért, mert a hipermarketek csak az alapokat árulják. Mi pedig egyáltalán nem járunk multikhoz, és az alapeseteket sem szeretjük. Ez finom volt mindenesetre.

Mindezek alatt a Nora's Garden zenekar varázsolt kellemes hangulatot a Café Frei falai közé, kitöltve az éterben hömpölygő lágy illatok közötti rést. Klubkoncertjük sem kihívó, sem uralkodó nem volt, nem is akart az lenni. Szerényen meghúzódott a háttérben, ahogy az akusztikus hangszerek, és a simogató énekhang. Hol saját, hol Alanis Morisette, hol egyéb dalokkal, de a hangulatba maximálisan belecipzárazódó dallamokon csengtek.