Közel sem, de talán nem is mindig helyezzük olyan magasra az elvárásaink mércéjét, hogy ruhaszaggató elégedetlenségünknek a végén saját magunk legyünk az okozói. Tudni lehet, hogy ezen habkönnyű nyári programok okkal azok, amik. Grandiózus színpadképet eszköz és hely szűkében botorság lenne remélni, no meg gyakran csak ilyentájt állhatnak színpadra másodvonalbeli színészek, amatőr társulatok is. Viszont, hogy mennyire nem predesztinálja ez a tény az élményekben való szűkölködést, arra egy olyan példát szeretnék hozni, ahol szinte még a csillagok együttállása is kedvezett volna ahhoz, hogy remek estét tudjon magáénak a publikum, de mégsem így történt - szerintem.

A keszthelyi Festetics-kastélyba érkező színházszeretők számára már akkor kezdetét veszi a varázslat, amikor átlépik a barokk csoda díszes kapuját.  A parkban egynyári virágok kavalkádja festi színesre a gondosan nyírt pázsitba lustán elnyúló ágyásokat. Az előkertet vadgesztenyefák, török mogyoró, orgonák, fekete fenyők, és megannyi csodanövények keretezik a köztük kötelezően, tökéletes arányérzékkel elhelyezett szobrokkal és szökőkúttal egyetemben.  A több évszázados fák lombjai óvón ölelik át a nézőteret és a rögtönzött színpadot. A sétányok kavicsait sejtelmes fényű mécsesek világítják meg. A Festeticsek nagy szellemei elégedetten pihegve rejtőznek az est árnyai között. Még a szúnyogok kisebb hadát is átjárja valami pátoszos szolidaritás, a nézők helyett a székpárna üzéreket támadják inkább, a publikumnak csak udvariassági erőfitogtatást szánnak.

Hahh! ... ösztönösen szakad fel a mellkasokból a sóhaj, itt minden annyira egybevág, hogy a kényelmetlen székek talán csak a Schobert Norbihoz hasonló fittnessguruknak szúrnának szemet, ugyanis már öt kiló plusz súly felett inkább tekinthetők origami és gyurma sajátságos egyvelegének, mint stabil ülőalkalmatosságnak.

Majd a színpadra csordogálnak a fővárosi társulat ünnepelt tagjai, akik Neil Simon: Pletykafészkek című darabjával indultak nyári turnéra, amelynek állomásaként több estén is meginvitálták a keszthelyieket. Az alaptörténet szerint a díszlet egy a high society prominens képviselőjének, az alpolgármesternek otthonát kelti életre, ahová tízéves házassági évfordulójának ünneplésére várja gazdagékból álló baráti körét. Igen ám, de a házigazda egy balul sikerült öngyilkossági kísérlet utóhatásaként az egyik emeleti helyiségben alussza  váliumos álmát. A házigazdané pedig szőrén-szálán eltűnt a személyzetként definiálható minden szubatomi részecskével együtt.  Persze ez a vérszegény nyitóhelyzet nem akadályozza meg abban a vendégeket, hogy kínosan vontatott ütemben megérkezzenek a tett (sokkal inkább a tehetetlenség) színhelyére, mind a nyolcan. Elsőként az ügyvéd-házaspár, Chris (Nagy-Kálózy Eszter) és Ken (Simon Kornél), akik egyúttal a bonyodalom bennfenteseivé válnak, és sziszifuszi erőfeszítések árán igyekszenek titokban tartani a többiek előtt a lehetetlent, vendéglátójuk önpusztító tettét ( amúgy miért is?...). Ehhez nekünk, nézőknek a fantáziátlanság megannyi materializálódott megnyilvánulását kell elszenvednünk. Mindjárt ide sorolnám a díszletet, amely lényegében egy nappalit, onnan az emeletre vezető lépcsőt és pár ajtót foglal magában. Minimalista jegyeket tükröz, leginkább egy kezdő lakberendező első vizsgamunkáinak egyikére emlékeztet. Persze arról nem a díszletező stábtag tehet, hogy a történetfolyam ezen ajtóknak száz százalékos találati aránnyal mosdó és toalett nyílászáró sorsot szán. Amelyik pedig üdítő kivétel gyanánt nemcsak az, hanem konyha vagy szoba, az is csak szigorúan a wc-prioritása után fedi fel önvalóját. A tréfálkodások zöme sem átall e mellékhelyiségekre alapozni, mondanom sem kell milyen végeredménnyel.

Időközben felbukkan a színen a közgazdász Lenny (Rudolf Péter), aki erőn felül igyekszik életet lehelni az üres szófordulatokba. Jelenléte vitathatatlan színfoltja a darabnak, maximális tehetséggel próbálja fogyaszthatóvá tenni a bárgyú poénokat.  Vele érkezik a felesége, Claire (Liptai Claudia), akinek színpadi aktivitása kimerül pár szolid kontrázásban, fanyar és erőtlen csipkelődésben. Talán még a térben való mozgásával szánnak szerepet az estélyi ruháját meghatározó merész hasítéknak. Ha már a cselekményt ő sem volt képest előre mozdítani, akkor legalább az altesti dekoltét hozza lendületbe. Ernie (Scherer Péter), a pszichiáter abban a kegyben részesül, hogy konkrétan egy darab kacagtató mozzanat írható a számlájára, színre lépése tehermentesíti Rudolf Pétert, aki már egy ideje egymaga próbálta meg személyes aurája által életben tartani a nézői figyelmet. Ernievel érkezik a párja, Cookie (Básti Juli), akit a jelmezesek a sztori szerinti puccos parti ellenére bármelyikünk nagyanyjától kölcsönözhető asztalterítőbe sztájlisztoltak. Sajnos, tőle is hiába remélhettük azt, hogy a cselekmény némiképp erőre kap. Megérkezése után hamarosan eltűnik az egyik wécén át vezető konyhába főzni. Galla Miki erre már artikulátlan fejhangon visítaná: A gazdag vendég a konyhában főz? FŐZ! Érted????  Hahahaha!

Nem, nem értem. Sőt azt sem, hogy hiába bővül a vérszegény társaság további két  taggal, a színpadon ennek ellenére egy fikarcnyit sem pezsdül a történet, nem válik aktívvá a szereplők egymás közötti interakciója. Az utolsónak érkező Glenn (Schmied Zoltán) hiába hoz új karaktert a politikai karrier előtt álló sikeres férfi személyében, sem ő sem a felesége, Cassie (Bertalan Ágnes ) nem képes érdemi alakítója lenni az eseményeknek. Úgy vélem, a történések passzív elszenvedését mi sem bizonyítja jobban, hogy a kettejük között megvitatásra kerülő tárgy nem más, mint egy méretes vibrátorra hajazó kristálydorong, amely arra hivatott, hogy az arában felgyülemlő feszültséget semlegesítse annak vad dörzsölése által. Egyébiránt az ő színpadi napszámosságuk is kimerül annyiban, hogy rácsodálkoznak a különféle mellékhelyiségekből együtt és külön távozó, már jelen lévő vendégekre. A korábban érkezőkhöz hasonlóan a színpadi üresjáratokat ők is felesleges  szófordulatokkal szaporítják, amelyek vagy a rejtély találgatására, vagy a saját, szegényes konfliktusaik felszínes kapargatására, illetve mások minden értelmet nélkülöző kibeszélésére szorítkoznak.

Színpadi fény kialszik, első felvonás vége. És hogy irományomból miért nem kerekedik ezen a ponton színházi kritika? Mert a szünetben pár percig tartó analizálás és esélylatolgatás után angolosan távoztam. Elveimmel viszont ellentétes elemzést írni olyan darabról, amit nem is láttam teljes egészében. Az igazat megvallva ez volt életem első, Thalia előli megfutamodása. Csak azért tettem így, mert méltatlannak éreztem volna maradni. Kísérőmmel együtt számba vettük az eddig látottak alapján még tallomban lévő fordulatok mindegyikét, amelyek puszta felsorolásképpen is olyan szegényesnek hatottak, hogy többre becsültünk egy Balaton parti sétát. 

A Centrál Színház honlapján a darabról olvasható összefoglaló Neil Simont egyfajta házi szerzőként aposztrofálja. Ha ez így is van, ezt a művet kár volt színpadra állítani. Számomra felfoghatatlan, hogy az alkotói folyamat során legalább egy ember ne akadna, aki akár csak cinege vékony hangon is, de azt mondaná: Nem kéne! 

Nem minden rovar bogár, és nem minden felhőtlenül szórakoztató darabbal biztos a közönségsiker, és ezen a tényen az ismert színészek csak némileg szépíthetnek. Egy feledhetetlen előadást nem nehéz megkülönböztetni a banálisan súlytalan produkciótól. A valódi pillanatok egy ilyesmi kaliberű bohózat esetében már nehezebben határolhatók el a kommersz poénoktól, jelen esetben talán mégis joggal kérdőjelezhető meg az alkotók rátermettsége, ha ennyire nem éreznek rá a különbségre, vagy pedig tudatosan terjesztik a bóvlit.

A nyolc pletykafészek szereplő csupán öncélúan teregeti ki a nagyvárosi szennyest, de hiába minden, saját zűrjeiktől kezdve az összes általuk terítékre kerülő téma kínosan kicsinyes. Az első felvonás alapján szerzett impresszióim alapján a színészektől különös bravúrt követelt a semmi ilyen időintervallumot igénylő interpretálása. Közülük is kiemelendő Rudolf Péter teljesítménye, akinek jóvoltából az előadás kísértetiesen hasonlított a Beugró című műsor feladványaira. Talán még ott sem tapasztaltam olyan szituációs gyakorlatot, amelynek során a semmiből ekkora valamit kellett volna előállítani. És hogy újfent utaljak Schobert Norbira, talán ő lett volna a kevesek egyike, aki méltatta volna a cselekmény hiányát pótló  üresjáratokban a szereplők lépcsőn való fel- és lefutási aktivitását. Közben égett a zsír rendesen, az én orcám pedig helyettük, hogy a színészi hivatásban rejlő értékközvetítés  lélekemelő voltát ilyen olcsó iparos munkára cserélték fel.

És itt válik a konkrét esetből egy átgondolásra érdemes jelenség. Ha egy ehhez hasonló művet a színházi repertoár teljes értékű reprezentánsaként tartanak számon egy adott színházban, attól még miért nézik a vidékieket olcsó Jánosoknak, akiknek az efféle harsogó semmitmondás ugyancsak megfelelhet?

Az előadásról szóló konkrétumokat csupán azért tartottam lényegesnek részletezni, mert fontos kérdésre világítanak rá a belőle kivonatolható általánosságok. Nyári színház vagy sem, legyen a társulat vérprofi vagy kissé amatőr, színházi katarzist csupán akkor élhet át a néző, ha az EMBER is képes megjelenni a színpadon. Ebben az esetben hiába a témában rejlő emberi gyarlóságok bemutatásának megannyi ziccere, valódi emberi helyett csak precíz színészi rutint tapasztaltam.

Manapság, amikor a kultúrára fordított kiadások az alkotó és a közönség részéről sem kedv szerinti bőséggel mérhetőek, nagyobb felelősséget várnék el azoktól, akik a színházat csinálják.  Jelen esetben teljesen érdektelen az is, hogy ez a nyár esti helyszín egy a Festetics-kastély parkjához hasonlóan pompázatos vagy sem, a nézők megérdemlik azt a tisztességet, amely a valódi és felelős értékteremtésben nyilvánul meg. Mert lehet, hogy vannak próbaedzett látogatók, akiket egy ilyen tétnélküli aurájú darab sem rettent el, de akadhatnak olyanok is, akiket a kosztpénzükből az e célra fordított 3100 forint per koponyás jegyár nem ösztönöz további kísérletezésre.  Szerencsére, a világirodalom drámakínálata több mint bőséges ahhoz, hogy a helyhez és alkalomhoz passzoló művekkel, valódi alkotói felelősséggel kerülhessen kapcsolatba a színház és a közönség.

Ez a nyár tartogatott olyan bemutatót is, amelyet átélni valódi ajándék volt, és a fentebb elmondottak ellenpólusának illusztrálására tökéletesen alkalmas. Az augusztus huszadikai, soproni Miss Saigon előadás perzselő katarzisáról szőtt gondolataim viszont már egy következő cikk témájául szolgálnak.