Húsba maró lélektörő – Blue Valentine filmkritika

2011.09.29. - 00:45 | Boros Ferenc

Húsba maró lélektörő – Blue Valentine filmkritika

Ismét egy sokatmondó film, mely több napig kevergett odabent, és próbálta a lélekdarab kirakóját összeforrasztani: Derek Cianfrance rendező 12 év után elkészült első mozifilmjével. Egy kegyetlenül magunkba tekintő érzelmi tükröt kapunk, melyről nem tudjuk lemosni múltunk elkövetett hibáit. Minden most kezdődik el, avagy valami véget ért. Kettőség, mely végigvonul a filmvásznon, két igazi színésztehetséggel (Ryan Gosling, Michelle Williams) megfűszerezve, kétórás, visszafordíthatatlan érzelmi gondolatfoszlányokkal teli vívódást kapunk.

A film igazi érzelmi hullámvasút, egy szokásos 21. századi párkapcsolat kallódó életútja. Épp csak belecsöppenünk az elejébe, máris megbomlik a kapcsolati egyensúly. Egy kezdeti veszteség indítja be ezt a visszafordíthatatlan detonációt. Az érzelmi ketyegés során Dean (Ryan Gosling) és Cindy (Michelle Williams) kapcsolatának kezdeti és a végső szakaszát - a megszilárduló összeforrást és a széthullást - ábrázolja a történet, méghozzá úgy, hogy folyamatosan keverednek egymással a múltbeli és a jelenbéli idősíkok. A csalfa mosolyok és az elmorzsolt könnycseppek cserélődnek bravúrosan, miközben saját élünk megváltozhatatlan hibái és elrontott döntései pörögnek előttünk.

„Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek..."

Érzelmi, reményekkel teli, játékos, mindent elsöprő és odaadó kezdeti szerelem, mely pár év alatt kilúgozva fekszik a házastársi kapcsolatok pöcegödrében. Míg Dean szívvel-lélekkel vívja elkeseredett harcát a visszafordíthatatlanul elromlott kapcsolatuk és a felvállalt családja megmentéséért, addig Cindy az eltörött életdarabkáit összerakva az elmulasztott álmok útjára akar lépni, hisz tudja, hogy ez a néma, magába fojtó lelkiállapot már nem tartható fenn tovább. Ez nem más, mint egy megálló és egy állomás találkozása két ember szívében, amelyből akár közösen el tudnának indulni egy harmadik irányba, ha a szavak és a tettek nem marnának a szívbe ezúttal is.

 

„..és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője/segítőtársa leszek..."

Telített üresség. Reményvesztett félelem. Egy szétmorzsolt, szakadék szélén evickélő emberi párkapcsolat, olyan, mint egy száguldó folyó. Ha a vízcseppek összekapaszkodnak, akkor együttes erővel áttörnék, és elöntenék mindazt, melyet környezeti akadályoknak hívunk - álmokat, kísértéseket, megállókat, állomásokat, embereket, rossz tanácsokat és döntéseket - és mindezt maga mögött hagyva, a számára kijelölt mederben nyugodtan hömpölyögne tovább, hogy elérje a végső érzelmi óceánt. De itt már nincs „MI", nincs együttes erő, nincs közös akarat, csak elfáradt reménytelenség van, mely során, a fáradt vízcseppek elpárolognak a levegőbe, vagy a tikkadt föld szívja magába őket.

Az utolsó utáni pillanatban még egy összekapcsolódó menekülés lehetne a megoldás, de mire az egyikük a másik után nyúlna, addigra már késő. Kifolyik a kezük közül az utolsó reményteljes, szorító erő, mely eltüntethetné a néma, sugárzó árnyakat, az arc nélküli, erősen fújó szeleket és a roncsoló álmokat. Így nem marad más vissza, csak egy kiszáradt üres folyómeder, melyet teljes egészében átjár a környezet pusztító hatalma...

Vérvörös nappalok, és égszínkék éjszakák váltakoznak. Bravúros időbeli és érzelmi kapcsolódási pontok, melyek közül a legvégső oda hatol, ahonnan csak egy hatalmas robbanás után van visszaút. Húsba maró lélektörő! Belevág az érzelmi sebbe, lemegy az aljára, forrong, majd lávaként ömlik szét... Pörögnek előttünk az esküvői mámor színes, és a szakítás fakó színei. Az utcán ballagó, a síró-könyörgő kislánya után intő Dean, és a boldogságban úszó friss házasok egymás mellé montázsolt képei, remegő félelmet szülve szegeznek minket a vászonra. Együtt lélegzünk a szereplővel, Dean-nel, és próbáljuk megérteni mindazt, amit már előbb észre kellett volna vennünk. Felkiáltó kérdőjelek! Miért oszlik szét mindaz, mely évekkel ezelőtt szilárd lábakon állt? Az agyban villódzó kapcsolatdarabkák sorakoznak hosszú tömött sorban, és ezernyi sebből vérezve a „miértekért" könyörögnek. Ilyenkor csak állunk tétlenül, és érezzük az ürességet, mely olyannyira széttódul az mindennapok sűrűjében, hogy már-már nem is látunk ki belőle. Ízekre szedett értelem.

 

Életszerű celluloidszalag, mely akár szólhatna rólam, vagy épp rólad is... Dogma stílusú arcközeliek, kifakult színek, és két felejthetetlen színészteljesítmény. A Blue Valentine egy kihagyhatatlan, érzelmi töltettel megpakolt darab, melynek robbanóereje abban rejlik, hogy mindennapi problémákat tár a szemünk elé, és nem kínál megoldást.

Romantikus és drámai is egyben, nevettet és megsirat, reményt ad és félelmet szül. Két nap érzelmi hullámvasút után, önmagunkban egy belső tükör által szemlélődve, annyit tudunk írni végső összegzésként:

rajzolni akarom az életet...
élénk színekkel...
de nem egyedül!

Új hozzászólás

Korábbi hozzászólások

eszti 2011.10.01. - 13:25
Hát ez elég ütős és velős cikkre sikeredett! Már az olvasása is kiváltott belőlem rengeteg gondolatot! Erről jut eszembe régen olvastam nálatok ilyenfajta filmkritikát! Azt hiszem begyűjtöm a filmet.
bf13(Feri) 2011.10.02. - 19:31
Hát neked való, úgyhogy hajrá!!! Mert sokat szeretsz filozofálgatni...