Ahogy már megszoktuk, ezen a borongós októberi estén is szép számban gyűltek össze Csernus Imre rajongói az MMIK színháztermében, hogy mesterük szavait hallhassák.  A közönség, különösen a nők szívrepesve várták, hogy talán megtudják, mi a boldogság titka. S nem kellett csalódniuk, bár előadása elején Csernus leszögezte, nem receptet kínál, a testi-lelki jólétet nem lehet egy étel elkészítéséhez hasonlítani, ahol beleteszem a hozzávalókat, megkeverem, megsütöm, és már kész is finom lakoma. Az élet jóval bonyolultabb ennél. Csernus célja az, hogy szembesítsen minket létünk véges mivoltával, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mindnyájan halandók vagyunk gyarló emberi tulajdonságokkal, és ennek tudatában viszonyuljunk környezetünkhöz, embertársainkhoz. Ez a hozzáállás segíthet az elfecsérelt idő minimálisra csökkentésében. Az eddigi gyakorlattól eltérően Csernus nem hívott a színpadra senkit, mint ahogy meg is jegyezte, aki azért ment el az előadásra, hogy élvezze, amint a másikat a sárba tapossák, az csalódni fog, mert ez alkalommal nem teszi. A nézők ezúttal írásban tehették fel kérdéseiket, elég volt csupán a keresztnevet és az életkort megadni, így nem kellett kilétüket felfedniük. Csernus pedig teljes személyiségét beleadva válaszolt, olykor (sőt gyakran) a humoros elemeket sem mellőzve. A közönség elsősorban párkapcsolati problémáira kereste a megoldást, például milyen a kiegyensúlyozott férfi-nő kapcsolat, hogyan lehet megszabadulni már megunt párunktól, mi a teendő hűtlenség esetén, hogyan tehetnénk kiegyensúlyozottabbá házasságunkat.

Csernus a bajok gyökerét elsősorban abban látja, hogy felnőtt korban lévő emberek egyszerűen képtelenek leválni a szüleikről. Annak ellenére, hogy házasságban élnek, még mindig az anyuci vagy apuci határozza meg gondolataikat, cselekedeteiket. Például a teremtés koronája ezt mondja kedvesének, tudom, hogy igyekszel drágám, és nagyon jól főzöl, de azért úgy nem tudod ezt az ételt elkészíteni, mint ahogy a mama szokta. A nő pedig tűr egy darabig, tőle telhetően a maximumot hozza ki magából, sőt talán még felül is múlja magát, de aztán belátja, hogy igyekezete egyre inkább hiábavaló. A belső feszültség egyre nő, míg egyszer csak kirobban. Úristen, gondolja a sértettségben és önsajnálatban elmerült feleség, erre a férfira pazaroltam tíz évet? Közben pedig észre sem veszi, hogy ő maga is függőségben él a szüleivel. Mit is jelent a függetlenség? Amikor képes vagyok arra, hogy a magam útját járjam. Amikor az értékítéletemben, tetteimben már nem az apámnak és/vagy az anyámnak való megfelelés játszik szerepet. Könnyű rájönni, hogy ki mennyire vált önállóvá. Ha például valaki a gyerekkori élményeiről mesél, és közben könnybe lábad a szeme, vagy erős felindulás tükröződik rajta, akkor még mindig a szülők hatása alatt áll. A felnőttség ismertető jele az, amikor képes vagyok úgy beszélni a szüleimről, akár a rossz dolgokról, akár az örömteli eseményekről, hogy nem vált ki belőlem intenzív emóciókat. Ehhez azonban meg kell ismernünk a szüleinket, jó és rossz tulajdonságaikat, hogy azt mondhassuk: anya, tudom, hogy ilyen és ilyen vagy, én elfogadlak és szeretlek téged, de... És ebben a „de"-ben már mi vagyunk ott, mint önálló, felnőtt lények.

Csernus nagy hangsúlyt fektet az őszinteségre, hiszen ez az igazi kommunikáció alapja. A pszichiátert gyakran éri az a vád, hogy kíméletlen az emberekhez, és agressziót vált ki belőlük, vagy éppen ellenkezőleg, depresszióba sodorja őket. Csernus úgy véli, ezek éretlen reakciók, vagyis az illető belső feszültségéből erednek. A belső feszültségnek sok forrása lehet. Például, ha olyan dolgokat cselekszünk, amiket nem kéne, olyan kapcsolatokba bonyolódunk, ami egyikünk számára sem jó, ha gyermeki módon próbáljuk megoldani problémáinkat, netán még mindig a szüleink fejével gondolkozunk. Ilyen esetekben ahelyett, hogy őszintén szembenéznénk a tényekkel, elkendőzzük a dolgokat, amik azonban minden törekvésünk ellenére léteznek, dagadnak, és egy idő után elérik az elviselhetőség határát. A hazugság már egészen pici dolgokban megnyilvánulhat. Mondjuk, elmegyünk vasárnapi ebédre a szüleinkhez. Anyánk megint azt az ételt készítette, amit csöppet sem szeretünk, de agyba-főbe dicsérjük, hogy mennyire finom. Aznap ráadásul még oda is kozmálta, de mi megjegyezzük, hogy ilyen jót még sosem ettünk, máskor is ez legyen. Lehet, hogy anyánknak rosszul esik, ha megmondjuk az igazat, de máris tettünk egy lépést az őszinteség felé.

Mi van akkor, ha a szülő foggal-körömmel ragaszkodik hatalmához, és képtelen elengedni felnőtt gyermekét? A „fiú" vagy „lány" számára már kínos ez a nagy ragaszkodás, élné a saját életét, de nem teheti. Ilyenkor is az őszinte párbeszéd a legcélravezetőbb, ha nyíltan és egyenesen megmondjuk, hogy mit szeretnénk. Amennyiben a szülő ezt nem érti meg, közölhetjük vele, hogy ha nem változtat a hozzáállásán, akkor ritkítani fogjuk a látogatásainkat, sőt meg is szüntetjük. Előfordulhat is, hogy a felnőtt gyermek nem akar elszakadni a szülői háztól. Számára ez egy nagyon kényelmes állapot, hiszen mindent megkap a szüleitől, ő pedig élősködhet rajtuk, mint egy vérszívó. A szülők pedig egyre jobban kimerülnek energiájuk és nem utolsó sorban pénzük lecsapolásától. Nem jó, ha ilyenkor drasztikusan elküldik gyermeküket, ám elkezdhetik a fokozatos önállóságra szoktatást. Például hónapról hónapra egy-egy kisebb összeggel csökkentik a „gyermek", aki akár már 30 éves is! anyagi támogatását. A csemete így előbb-utóbb kénytelen lesz saját maga cselekedni.

Gyakori eset, amikor egy idősödő házaspár férfitagja hosszú-hosszú együttélés után egy nála jóval fiatalabb nőre cseréli feleségét. E cselekedet mögött testi és lelki tényezők egyaránt szerepet játszanak. A férfi egy bizonyos életkor után észreveszi, hogy nemcsak a többiek öregszenek, az idő hozzá sem kegyes. Izmai petyhüdté válnak, már nem bír lihegés nélkül felmenni a negyedikre, és egyre gyakrabban felejti el, hogy hová is tette a slusszkulcsot. Ez lelkileg is megviseli, hiszen az elmúlás szele, amit egész életében elkerülni igyekezett, most ellenállhatatlanul tör rá. Feleségével már csak megszokás, a rutin vezeti mindennapjaikat, szerelemről rég nincs szó. A fiatal „hús" viszont visszahozza az elfejtett ifjúságot, testileg-lelkileg megújít, a férfi úgy érzi, szárnyra kel, mint a sasok. Csakhogy az idő most sem áll meg, aki ma fiatal, holnap idősebb lesz, és könnyen lehet, hogy helyette is keresnek mást. S hogy valaki miért bonyolódik kapcsolatba egy jóval idősebb férfival? Nos, a probléma gyökere az apával való rendezetlen viszonyban rejlik. Az apa talán nem volt igazi férfi, nem vált le a szüleiről, kisfiúként élt családjában. A nála idősebb férfiban meglátja az apapótlékot, erősnek, határozottnak érzi, és azt hiszi, szerelmes belé, holott csak intenzív rajongást él át. Mivel nem egyenrangú partnert lát benne, szívja-szívja az energiáit, és egyszer csak azt veszi észre, hogy a bálványozott férfi már nem is olyan erős.

„Miért mindig a feleségemé az utolsó szó?" tette fel a kérdést valaki a közönség soraiból. Csernus azt javasolta, ha legközelebb megint előfordul, mondja azt az asszonynak, „drágám, ha megint így viselkedsz, két hétig külön alszunk". Fontos, hogy ez a mondat indulatok nélkül hangozzék el. Egy érett, felnőtt emberre ugyanis az jellemző, hogy jól érzi magát a bőrében a körülményektől függetlenül, mert tartása a belsejéből fakad. Úgy kell átélnünk minden egyes napot, hogy este, amikor lefekszünk, akár egyedül, akár a társunkkal, az önmagunkkal való megelégedettség tudatában hajtsuk álomra fejünket.

Fotóink a tavalyi előadáson készültek!!