Jobb ma 12 dühös ember, mint holnap egy csordányi, vérben forgó szemű elefántbébi – Tizenkét dühös ember a Weöres Sándor Színházban
Képgaléria megtekintése2011.11.11. - 10:10 | Sum - Fotók: Csizmazia Ákos
Hiába léteznek elismert evidenciák, paradigmák, alapeszmék, ha közelebbről vizsgáljuk őket, mindig meglátjuk azok árnyalatait. De vajon, mi okunk van a szem rovására azt látni, amit az indulat láttat? Reginald Rose története az 50-es években, New Yorkban játszódik, ettől függetlenül teljesen kortalan, helyszíntől független, és emberi butaságunk teljes tudatában bölcs. A Weöres Sándor színház új darabja a terítéken.
Az emberi elme egyik legnagyobb találmánya az önmagára reagálás, és az az egyetlen valósnak gondolt tény, hogy létezik - ez legalábbis a Descartes-i alaptézis. Innentől minden másban lehet hibát találni, minden állítást meg lehet cáfolni, minden evidencia szublimál, mintha csak az elme alkotta manifesztáció szűnne meg oka fogytán. A „tény", amit két ember lát, az vajon erősíti azt a „tényt", vagy gyengíti? Más szögből, más idegállapotban, más látási viszonyok közt, más érzelmi reakciókat megélő emberek összecsengő - de nem azonos - állításai alkothatnak cáfolhatatlan tényt? Persze, gyakran elég ahhoz, hogy valamit tényként kezeljünk, mert annak akarjuk hinni. De az emberi tényező, és a tudat, hogy tévedhetünk, érzékeink becsaphatnak, memóriánk, figyelmünk nem pörög mindig száz százalékon, jogosan ébreszthet kételyt minden emberben. A darab pedig ezt igyekszik közvetíteni. Csak az igazság lehet vak.
A történet, mely egy bírósági per után, a nyáresti órákban egy - a vád szerint apagyilkos - fiatalember életéről döntő 12 esküdt vívódását-civódását mutatja be, attól zseniális, ahogy a kényelmetlenül fülledt szobába zárja őket a tényekkel, egymással, és saját kísérteteikkel megküzdeni. A kezdeti egyetértést lassan felmorzsolja az egyvalakiben felsejlő bizonytalanság, ami végül a felszínre hozza mindenkiből a saját tisztánlátását torzító elfojtását. Azt mondani, hogy az igazság győzne, erős túlzás, mert az igazság nem derül ki. Az azonban elmondható, hogy a bölcsesség legyőzi a haragot, nemtörődömséget, felszínességet, türelmetlenséget, az előítéleteket, a gyűlöletet, és megannyi további gyarló emberi tulajdonságot. Hiszen a bölcs sem több, ő is csak ember. De tisztában van vele, ismeri a hibáit, és nem hagyja azokat eluralkodni magán. Legfeljebb kienged az utcára egy apagyilkost.
Pompás volt a szereposztás, bár eleinte nehezen vonatkoztattunk el az 1957-es filmadaptációtól, hamar kiderült, hogy színészeink még egy megszokott hollywoodi minőséggel is fel tudják venni a versenyt. A Henry Fondától indult mélázó, de éleseszű 8. esküdt személyét Zayzon Zsolt egy kis melankóliával toldotta meg, Trokán Péter a Lee J. Cobb megformálása által ismert nyomasztó, csapongó 3. esküdtet tette szárazabbá, de magasabb intellektusúvá, míg Bajomi Nagy György 10. esküdtje az idősebb Ed Begley után szinte kimértnek hatott, mégis ezekben a megformálásokban úgy éreztük újabb szintre lépett a darab, az ismeretlenbe. Avass Attila félénkje, Balogh János sportrajongója, Szabó Róbert Endre reklámszakembere ügyesen lazították a kedélyeket, mikor arra volt szükség, Mertz Tibor logikus gondolkodású, merev „kiborgja" pedig egyenesen bravúrosan hangolta vissza azokat. Természetesen az összhatás a csapatjátékon múlt, összehangolt előadásban volt részünk, ami ezúttal Silló Sándor rendezésének érdeme.
Ennek a fantasztikus műnek az egyetlen hátulütője a színpadi elrendezése, a jól kijátszott mozgások ellenére is hat dühös ember majdnem mindig háttal ül, és a produkciónak az ő arcukon zajló részét sajnos a fele közönség sosem látja, legalábbis ugyanazon előadáson. Ezt sajnáljuk, a karmestert hátulról, a színészt szemből szeretjük látni - már ha szerepe szerint az elülső felével játszik -, azonban belátjuk, hogy ez jelen esetben nem kivitelezhető. Hacsak akkora asztalt be nem visznek, hogy a közönség odafér az asztalfőre... bár azzal jócskán megnőne az előadás ideje, és hangereje. És ha már az időnél tartunk, az 1 és ¾ óra szünet nélkül, úgy illant el lankadatlan figyelemfenntartással, mint egy pillanat. Ilyen szempontból a mű egy főnyeremény, de ezt Jordán Tamás már tudta jól, többször vitték már színpadra a fővárosban.
Noha voltak még a társulat részéről érezhető dinamikai problémák, kisebb szögletességek az érzelmi csúcs- és mélypontok szinuszgörbéin, de ezek az előadások során el fognak veszni, és már csak ezért is lenne nagyon jó, ha még egyszer megnézhetné ugyanaz a közönség. Aki teheti, tegye, mert - azon a gondolaton túl, hogy mindenbe bele lehet kötni - a darab arra világít rá, hogy ismerje fel mindenki a rá jellemző hibákat, és igyekezzen azokat szükségtelen indulatok nélkül, éretten kezelni.
Mikor a harag elönti az agy ereit, a düh, a félelem, az előítéletek torz szűrője és az emberi tökéletlenség szorzata legtöbbször - sőt, szinte mindig - rossz eredményt adnak ki az egyenlet végén. A felületes gondolkodásból felelőtlenül kimondott, tényeknek nevezett frázisok egymás után omlanak össze a górcső alatt. Sajnos tényleg csak az a tény, hogy nem hihetünk másban, csak abban, hogy megtéveszthetőek vagyunk, hát igyekezzünk ezt bölcsen szem előtt tartani.
Premier: november 11., 19 óra
SZEREPLŐK:
1. esküdt / Kelemen Zoltán
2. esküdt / Avass Attila
3. esküdt / Trokán Péter
4. esküdt / Mertz Tibor
5. esküdt / Horváth Ákos
6. esküdt / Endrődy Krisztián
7. esküdt / Balogh János
8. esküdt / Zayzon Zsolt
9. esküdt / Jordán Tamás
10. esküdt / Bajomi Nagy György
11. esküdt / Orosz Róbert
12. esküdt / Szabó Róbert Endre
Teremszolga / Schmidt Róbert
Díszlettervező: Silló Sándor
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő, Varga Alexandra
Ügyelő: Győrváry Eszter
Súgó: Papp-Ionescu Dóra
Rendezőasszisztens: Pusztai Fanni
Rendező: Silló Sándor
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1906 szavazat
Új hozzászólás