Salo, avagy Szodoma 120 napja (1975)

De Sade márki hírhedt regénye alapján Pier Paolo Pasolini egy szélsőséges, társadalomkritikával, pokollal, és mániával, emberi ürülékkel és vérrel teli ellentmondásos alkotást rendezett, amely több országban még az új évezredben is tiltólistán szerepel. A történet Olaszországban játszódik, a Garda-tó partján, Salo-ban, a fasiszta megszállás idején. A film tulajdonképpen a hatalom mindennemű korlátlanságát célozza meg, hisz a nagybetűs Hatalmat itt négy úr szimbolizálja, akik fiatal fiúkat és lányokat ejtenek foglyul, majd egy kastélyba vonulva velük Dante színtereihez hasonló körökben részesülnek. Az Orgiák termében mindennap idős prostituáltak különleges perverzitásokról szóló történetekkel szítják fel a négy hatalmasság szexuális vágyait, melyek a pokol legmélyebb bugyraiból törnek fel és könyörtelen utazást tesznek a mánia, a szar körén át a szenvedőkkel a legvégsőkig, a vérig. A történetek és az abból kiinduló tettek persze egyre mélyebbre süllyednek az emberi perverzióban. Meztelen tálalás, szexuális erőszak, a foglyok összeházasítása, homoszexualitás, az emberi test dologgá való aljasítása, tálcán gőzölgő ürülék elfogyasztása.  Sokkoló mélységbe ránt minket ez a válogatott szadizmus, ez az emberi torzság.

Egyre betegebb és betegebb dolgokat kell megcsinálniuk a foglyoknak. Ahogy a történetek, és ezáltal a különböző alázási játékok fogynak, úgy kerül egyre közelebb a legmélyebb perverzió, a vér utáni vágy. A vér iránti gyönyör a foglyok megkínzásában, és brutális kivégzéseiben árasztja el a négy Hatalom egész testét. A film végig hermeneutikus rendszerben forgott, hisz többször megfenyegették a stábot, ráadásul a végső változat összeállítása előtt, Pasolini lakásából ellopták a filmtekercseket. Állítólag a rendező a megmaradt anyagokból volt kénytelen összevágni a filmet. A hírek szerint Pasolinit az ellopott tekercsek visszaadásának szándékával csalták tőrbe és gyilkolták meg 1975 novemberében, a film bemutatója előtt. Pasolini ekképp vélekedik filmjéről: „A Salòval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja személyiségétől. A hatalom anarchiája ellen is szólok, mert a hatalomnál nincs anarchikusabb, mert a hatalom mindig azt teszi, amit akar, a végletekig önkényes, kizárólag saját szükségletei hajtják, más logikát nem tűr. Mindenki azt a hatalmat gyűlöli legjobban, amely leigázza. Én tehát különös hévvel gyűlölöm azt a hatalmat, amelytől most, 1975-ben szenvedek. Ez a hatalom olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie."

Érzékek birodalma (1976)

Kamera előtti valódi közösülés, pornográfia vádja, művészfilm, a Nyugat kurvája titulus, levágott fallosz, avagy Szada és Kichi örökké együtt. Nagisza Oshima alkotása egy nagy vihart kavart szerelmi tragédia alapján készült, amely az 1930-as években történt meg Japánban. Az elválaszthatatlan pár története Abe Szada-val egy volt prostituálttal kezdődik, aki egy fogadóban dolgozik szolgálóként. Mindennemű érzelmi kötődés, lelki mélység nélkül szexuális kísérletből, ivásból, és egyéb más élvezetből álló kapcsolatba kezd Kichizo Ishidával, a nős férfival. A két főszereplőt nem a szerelem, hanem a testi vágy, a mindent elsöprő, és kísérletező szexualitás láncolja magához. De ez a folyamatos szexualitás nem csillapítja vágyaikat, hanem inkább fokozza azt. Szadizmus, a test fizikai fájdalma, mely már elválaszthatatlan az igazi orgazmustól, izgató fojtogatás, mely számukra nem a fájdalom okozását, hanem a gyönyör fokozását jelentette, állandó erekció, kitárulkozó állandó befogadás, ondó lenyelés, vaginába helyezett főtt tojás elfogyasztása, birtoklási vágy és egy végzetes ígéret - röviden összefoglalva ennyi a film legveleje. Szada ígérteti meg Ishidával szexuális megszállottságuk közben, hogy soha többé nem fekszik le a feleségével, ellenkező esetben Szada megölheti. Ishida megszegi ígéretét, így megengedi, hogy Szada fojtogatás során megölje. Az örökké egymás vágyait kielégítő pár utolsó aktusa a halálba ível át, ez a szexuális egyesülés igazi tetőpontja, a legnagyobb orgazmus. Szada halálrafojtja partnerét, hogy aztán levágja annak péniszét, a test számára legfontosabb részét, melyet birtokolni akar, majd ezután vérrel a férfi mellkasára írja: „Szada és Kichi, örökké együtt."

Egy örökös vágy, mely folyamatosan emészti őket, az örökös egyesülési élmény, az orgazmus sárba tiprása, és az önző birtoklási vágy keveredik eme képsorokban. A film képei egyszerre brutálisan nyíltak és költőien megformáltak, néha már-már festményszerű kompozíciókat látunk. Ebben a filmben a szexualitás és a halál összefüggésének motívuma éppúgy jelen van, mint Ferreri Nagy zabálás című filmjében, vagy Pasolini előbb emlegetett Salójában. A filmet szélsőséges fogadtatás kísérte, hol remekműnek titulálták, hol betiltották pornográfia miatt. A női főszereplőt, Eiko Matsuda-t a Nyugat kurvájának kiáltották ki. Tatsuya Fuji-nak viszont nem ártott a film, sőt megszaporodtak a filmszerződései. Ők ketten a filmben az érzékek, a mindent elsöprő és kísérletező gyönyörök igazi rabjai voltak. Ez egy figyelemreméltó alkotás a szenvedélyek, és érzelmek mélységéről, a megszállottság, a szexuális és birtoklási vágy végletekig vitt fokozásáról.

Tehát még mindig szex a lelke mindennek. Folytatás következik, melyben olyan filmekről rántjuk le az összegyűrt leplet, mint a Dugj meg, a Shortbus, vagy épp a Ken Park.