A rendezvény ugyanis a ZTV székházában lett meghirdetve, ami a várost jól ismerő barátaink szerint enyhén furcsállható momentumnak tűnt. Sajnálatos módon a koraesti indulásunkkal előre eldőlt, hogy lemaradtunk a Teleszterion Színházi Műhely 'Who Land' című előadásáról, melynek alapjául Bulgakov, A Mester és Margaritája szolgált. Sajnáljuk felettébb, mivel az orosz irodalomról alkotott téves fiatalkori sztereotípiáimat ez a szürreál agymenés tette helyre. Az érkezés utáni másodpercekben egyből egy nem szokványos kiállítási tárgyat kaptunk az arcba, melyről szóban is szívesen hallottunk volna, de tartsuk szem előtt a kronológiát, a történések sorozata ugyanis nem mellékes tényező, több szempontból sem.

Helyszín, hatások

Amúgysem túl friss társaságunk a város szívébe érkezve, az egyirányúsítási önkény, a szombathelyihez hasonló parkolási norma, és az időjárás viszontagságait legyűrve érkezett a tett helyszínére. Az objektum a város főutcájának végén, a rendőrség épülete mellett, a hazánkban nem kevésszámú, kb. négyemeletes közszolgálati monstrumok egyike.

Családias hangulat a MicroColor fesztiválon

A bejáratnál érkezett az első pluszjel: az épület főbejárata helyett két ház közötti résen lett volna a bejutási zóna kezdőpontja - ha a szervezők ezt ötletes módon nem építették volna át -, ehelyett egy fekete fóliával befedett folyosón, a talajon, a fal mellett futó, egyszínű égősorral megvilágítva juthattunk be a történések helyszínére. Az L-alak túlsó végén két - kinézetre - tekintélyes méretekkel rendelkező jegyes-ember fogadja az érkezőket, a belépő szimbolikus, az ajtónállók a szimpatikus kaszthoz tartoznak. Zárt udvarra lépünk, mely hasonlatosan a bejárathoz, ismét pozitív benyomást gyakorol. 8x10 méter saccra, padokkal, az ismert hő-befúvós teraszmelegítőkkel, legfőképp egy hatalmas kivetítő-vászonnal, és nem utolsósorban gesztenye- illetve forraltbor árusító pulttal. Elsőre nem is rossz. A kihelyezett hamutartók számából a bennünk lakó Derrick (RIP) egyből kihámozta, hogy ez a rész a dohányosok menedéke is egyben.

Az egyik oldali üvegfal mögött a fentebb említett műtárgy, egy ún. natúr tölgy színű koporsó - teleragasztgatva különböző, jobbára multi cégek matricáival - feküdt egy asztalon, egyfajta állásfoglalásként. A projektor felváltva küldte a jelet a vászonra, többek közt a szombathelyi Baki Orsolya filmügyi elfogult jóvoltából. A helyszín szemrevételezése után azonnal indultunk is az aktuális előadásra.

Mű-sor

Podhorszky Gábor klasszikus-gitár koncertje

Az emeleten, a tévé nagystúdiójában már tart Podhorszky Gábor klasszikus-gitár koncertje. Beosonunk, már ahogy lehet osonni az előadótér bal oldalán végig, belesüppedünk a nézőtér csendjébe és a gitár hangjába. Nagyon szépen szól a hangszer, a stúdió jó választásnak bizonyult a húrsimogatós egy órához. Letűnt korok zenéje szólal meg egy kiváló szakember kezéből. Hallhatunk Bach-tételeket, illetve kubai, spanyol, francia és flamand szerzők műveit, jobbára az 1930-as évekből. A félszáz érdeklődő némán hallgatja a halk szavú, fekete ruhás gitárost. Részünkről az alfaállapot közeledtét fogadjuk, kicsit sem ellenkezve - elsősorban az előző napi forraltbor-főző verseny, a 30y koncert, illetve az azutáni after party első szakaszában való részvétel, valamint a karácsonyi többhetes hajtás okán. Mindez összeforrva az andalító, néha reneszánszba hajló klasszikusokkal, és a műanyaghúr (nylon-húr) jellegzetesen meleghangú rezgésével, megteszi a hatását.

A koncert végeztével kilibegünk a teremből, és "mit tehet a magyar legény" alapon, serkentőleg magunkhoz veszünk a forró vörös nedűből, továbbá a szintén forró gesztenyéből. Mindkettő átlagon felüli minőségű, és az árak az egyesületi szférában megszokottan zsebkímélők.

A nemes nedű felének elfogyasztása után megindult végre a vérkeringésünk, ideje is volt, mert már az épület aulájában felállított - mondjuk azt -, dobogón hangolni is kezdett az első zenekar, nevezetesen a Grabanc. Az érdekes felállású formáció, a hagyományos dob-gitárok-ének mellett, fuvolával és dorombbal, illetve ezek effektezésére szolgáló eszközökkel is hozzájárult a zenei sokszínűséghez. Abból pedig nem volt hiány. Kezdetben, az első két szám alatt fúziós rock érkezett, mintha Jethro Tull örökséget hallottunk volna modern felfogásban.

A továbbiakban - attól függően, hogy a gitárjával a frontemberi pozíciót betöltő srác mit vett a kezébe -, először a magyar 80-as alternatívokra hajazó szín, majd egy kis Korai Örömös fíling, Helmetes matekolás, Clawfingeres zakatolás, kicsi funk, és az énekes lány révén - aki a nem épp meleg hőmérséklet ellenére egy trikócskából kibújtatva hangsúlyozta ki kockahasát -, Varga Zsuzsa is 'idetestesült', zeneileg. Mindezeknek az a ritkán előforduló kimenete érvényesült, hogy ettől csak érdekesebbnek tűnt a zenekar.

Technikai problémák végig adódtak, a színpadnak kijelölt terület csak szűkösen volt elég a zenekaroknak, a mikrofonok kilógtak az énekcucc elé, és bizony voltak gerjedések is. Csak a legszükségesebbek voltak kihangosítva, a húrosok nagyrészt alapokról pengettek, de a körülményekhez képest nem lehetett okunk különösebb panaszra.

Grabanc

A következő zenekar a Hangmás nevet kapta a keresztségben, és velük kapcsolatban ezt az egy dolgot tudjuk csak, mint negatívumot felhozni. A névvel sem lenne egyébként semmi gubanc, csak nem passzol a zenéjükhöz. Stílusuk ugyanis már az első beálló-szám alatt konkrétan kidomborodott. Először jött egy jó kis Cure-os basszus, és mintha a nyolcvanas évek közepe-végének nagyjai elevenednének meg. Gondolunk itt az énekes srác hangjának hasonlóságára Andrew Eldritch, a Sisters Of Mercy vokalistájával, illetve Wayne Hussey, a The Mission énekesének habitusára, illetve énekstílusára. A zenekar a Fuck Off System óta a legjobb képviselője a goth-dark vonulatnak, amely mint olyan, manapság már szintén a letűnt korok zenéje. Időtutazni jó, és ha jó a kalauz, akkor hasznos is. Itt pedig ez megadatott, mind színpadi munkában, mind hangszerkezelésben, stílusötvözésben, színpadképben és hitelességben. A fentieken kívül előúsztak emlékeimből olyan kitűnő nevek, mint a Siouxsie And The Banshees, a Fields Of Nephilim, a Bauhaus, a New Model Army, a Cult, és az Echo And The Bunnyman, akik a ráadásdalban - melyet a közönség kikövetelt -, manifesztálódtak is. Nagyon jó kis zenekart láthattunk és hallhattunk.

Eddig kettőből kettő, már ami a jó zenekarok arányát illeti. A harmadik fellépő a Takács Eszter és a Gumizsuzsik. Eszter az MR2 hullám egyik - tegyük hozzá, teljesen megérdemelt -, meglovaglója mostanság. A Gumizsuzsi pedig a zenekara, akiket eleddig én Zagastic néven ismertem és szerettem meg. A pécsi srácok az énekesnő, Dalma távozása után kicsit eltűntek a képernyőről, és pont a napokban hallottuk, hogy beálltak Eszter mögé. Teljesen jó helyre álltak - mondhatnánk nyugodt szívvel. Az énekesnő közvetlen, kedves, és bájos, nem riad meg, ha gitár kerül a kezébe, sőt le sem rakja többet. A banda pedig csuklóból hozza a tőle megszokott minőséget. A reggae-vér és hatások hallhatóak, vegyítve többek közt bossa, jazz, funk és közép-európai etno elemekkel is. Nem a minimálban gondolkoznak, technikásak és sokszínűek a témák, a közönség pedig táncol. A zenekar megelőző nap Pécsett játszott, az aktuális Petőfi-turné állomásán, a Vad Fruttik és Péterfy Bori előtt. Nagyszínpad, nagyhang és nagyfény. Itt egyik sem volt, és mégis olybá tűnt, mintha Mordor seregei előtt az életükért játszanának. Azt hiszem ezzel elmondtunk mindent, a közönség hálás volt, ahogy mi is csettintettünk a végén.

Zazee a tévében feltétlenül jót csinált. Bízzunk abban, hogy az egyesületnek lesz ereje a folytatásokhoz is, ha ez az est nem is volt akkora volumenű, mint az ezt megelőzőek. A két egyesület jövőbeni együttműködése okán, talán egyszer csitul a két város közti, népi hagyományokban gyökeredző virtuskodó viszony is.