Érdekességképpen felvonultatunk néhány ismert szerzőt, aki élt ezzel a „módszerrel".

Stephen Ambrose (1936-2002)

Ki volt ő?
Ambrose olyan író volt, aki történelmi események szereplőit emberközelből mutatta be, és ezáltal sokat tett azért, hogy a történelemtudomány népszerű legyen a fiatalok körében. Tulajdonképpen popularizálta a II. világháborút.

Vele konzultáltak a Ryan közlegény megmentése című film elkészítésénél, és ő írta Az elit alakulat (Band of Brothers) című könyvet, amely alapján az HBO egy remek minisorozatot készített. Más sikerkönyveket is írt, például többszörösen díjazott monográfiákat Eisenhover és Nixon elnökökről.

Mit tett?
1995-ben egy Thomas Childers nevű viszonylag ismeretlen történész kiadott egy könyvet Wings of Morning címmel. A könyv a II. világháborúban szolgáló B-24-es nehézbombázó repülőgépek egyik osztagáról szólt. Ambrose-nak annyira megtetszett a könyv, hogy írt egy regényt a B-24-es bombázók egy másik alakulatáról.

Művében mondatokat és teljes szövegrészeket emelt át Childers könyvéből, és remélte, hogy senki nem veszi észre. De észrevették, és ezt követően Mark Lewis, a Forbes.com oknyomozó újságírója belevetette magát Ambrose korábbi munkáiba, hogy hátha talál hasonló eseteket. És talált.

Kiderült, hogy Ambrose 1995-ben írt Őrült Ló és Cluster (Crazy Horse and Cluster) című regényében Jay Monagham történész írásaiból emelt át szövegrészeket. Ezek után összesen hét könyvéről derült ki, hogy plágiumtól hemzsegnek. Aztán ugyanez beigazolódott a doktori disszertációjával kapcsolatban is.

Mi lett a következménye?
Semmi. A bizonyítékok nem sokkal azelőtt kerültek elő, hogy Ambrose 2002-ben elhunyt tüdőrákban. Ambrose beismerte, hogy műveihez olyan forrásokat is felhasznált, amelyeket „elfelejtett" jelölni, majd meghalt. Kritikusai is elismerik, hogy jó író és jó történész volt, ám ezek az esetek sajnos beárnyékolják a karrierjét.

T. S. Eliot (1888-1965)

Ki volt ő?
Nobel-díjas költő, író, drámaíró és elméletíró-kritikus, az irodalmi modernizmus egyik vezéralakja. 1922-ben Átokföldje (The Waste Land) című versével (más fordításban: Puszta ország) robbant be a köztudatba, és forradalmasította a költészetet.

Mit tett?
A költeményt, ami híressé tette, nem teljes egészében ő írta. Élt Amerikában egy Madison Cawein nevű költő, aki ifjú éveiben keményen dolgozott azért, hogy elég pénzt félretéve majd azzal foglalkozhasson, amit igazán szeret: a költészettel. Az ő esete jól szemlélteti azt a mindenki által ismert hollywoodi szentenciát, hogy ha keményen dolgozol, hiszel az álmaidban és önmagadban, akkor magányosan és ismeretlenül fogsz meghalni.

Cawein 1913-ban írta The Waste Land című költeményét (igen, ugyanaz a címe), amelyre nemcsak hangulatában hasonlít Eliot kilenc évvel későbbi verse, hanem egyes metaforák is megegyeznek. Ma már kevesen hiszik, hogy ez véletlen.

De hasonlóságok nemcsak Cawein versével fedezhetők fel. Shakespeare ezt írta az Antonius és Kleopátrában: „A bárka, melyen ült, láng-trón gyanánt / Égett a vízen, vert-arany tetővel" (Szász Károly fordítása); Eliot pedig ezt: „Egy széken ült, mint fénylő trónuson, / Márványon izzó széken" (Vas István fordítása). A „Csak csöndben, édes Temze, míg dalomat bevégzem" sor pedig szó szerinti átvétel Edmund Spenser reneszánsz költő Prothalamion című művéből.

Időmilliomos irodalomtudósok aztán rengeteg részletet felfedeztek az Átokföldjében, amit Eliot a világirodalom különböző szerzőitől vett át, Dantétól Baudelaire-ig, Ovidiustól Thomas Kydig.

Mi lett a következménye?
Semmi. Eliot gesztusa ugyanis nem egyértelműen plágium. A modern irodalomban költők és írók gyakran élnek ezzel a módszerrel, amit utalás, átírás, tisztelgés, palimpszesztus, intertextus és más hasonló okos, felelősség alól kibújó névvel szoktak illetni.

Esterházy Péter prózája például tele van irodalmi kollázzsal. Más szerzőktől emel át részleteket a saját műveibe, új kontextusba helyezi, és ezáltal megváltoztatja eredeti jelentésüket. Lapozzunk csak a Bevezetés a szépirodalomba végére, ahol a teljesség igénye nélkül szerepel több száz szerző, mint jelöleltlen/jelölt forrás.

Vagy vegyük a Harmonia Caelestist, a szerző eddigi legsikeresebb művét. A magyar kiadásában nem, de az angol fordítás végén (angolszász területen ma szigorúbban veszik a plágiumot) közel kétszáz olyan író neve van felsorolva, akiknek a „vendégszövege" szerepel a Harmoniában.

Eliot véleménye a dologról: „A jó költő kölcsönvesz, a nagyszerű lop."

Sir Richard Owen (1804-1892)

Ki volt ő?
Angol őslénykutató és biológus, aki felfedezte a dinoszauruszokat. Legalábbis ő nevezte el őket dinoszauruszoknak. Megalapította az angol Természetrajzi Múzeumot, és jelentős munkákat írt az összehasonlító anatómia számára.

Mit tett?
Mint egy rossz kölyök, mindent elkövetett azért, hogy keresztbe tegyen tehetséges, tudós kollégájának, Gideon Mantellnek. Először is elhappolta előle több dinó-faj felfedezéséért járó dicsőséget, és szándékosan figyelmen kívül hagyta Mantell következtetését, miszerint az iguanadon két lábon járó ősgyík volt.

Owen rekonstrukciói szerint minden akkor ismert dinoszaurusz négy lábon járó lomha jószág volt, és ezzel erősen meghatározta (hátráltatta) az őslénytan fejlődését. Nélküle a paleontológia sokkal fejlettebb tudománnyá vált volna a 20. században. Elméletei csak az utóbbi 20-30 évben dőltek meg.

De ez még semmi. Amikor Gideon Mantell meghalt, valamilyen okból Owent kérték fel, hogy nekrológot írjon róla. Ebben a szövegben nemcsak hogy nem ismerte el Mantell érdemeit, hanem gyakorlatilag az emberi és kutatói kudarc mintapéldájának állította be. Nem tudjuk, miért pikkelt rá ennyire.

Mi lett a következménye?
Miután mesterkedéseire fény derült, Owent kirúgták a Királyi Zoológiai Társaságból plágium miatt. De ekkor már idős, gazdag és elismert kutató volt, aki remekül megvolt a Társaság támogatása nélkül is.

H.G. Wells (1866-1946)

Ki volt ő?
Angol író, Verne mellett a sci-fi irodalom egyik atyja, akinek olyan kultuszműveket köszönhetünk, mint a Világok harca, a Dr. Moreau szigete vagy A láthatatlan ember. Igen termékeny író volt, aki történeti munkákat is szerzett, A történelem körvonalai (The Outline of History) című hatalmas munkáját például mindössze hat hónap alatt írta.

Mit tett?
Tulajdonképpen nem hat hónap alatt készült el az említett művel, ugyanis nem ő írta. 1918-ban egy alig ismert kanadai történésznő, Florence Deeks, elküldte The Web of the World's Romance című munkáját a McMillan and Company kiadónak, ami történetesen Wells kiadója is volt.

Egy évet ültek a kéziraton, végül nem adták ki. 1920-ban azonban megjelentették Wells-től A történelem körvonalait, ami egy az egyben követte Deeks művének szerkezetét, mi több, mondatokat és szövegrészeket is átvett belőle. Sőt, ugyanazokat a hibákat követte el a szövegben, mint az ismeretlen kanadai. Wells műve bestseller lett, és híressé tette őt.

Mi lett a következménye?
Semmi. Legalábbis ami Wells-t illeti, a kanadai karrierje ugyanis örökre megpecsételődött. Deeks pert indított, csak hát ő nő volt, Wells pedig bajuszos, és 1920-ban ez még sokat számított: a vádlottat minden vád alól tisztázták. Évtizedeken át senki nem hitte el, hogy Wells plagizált volna.

Deeks ismeretlenül és megszégyenítve halt meg, Wells pedig egyre-másra írta sikerkönyveit. Csak jóval mindkettejük halála után derült fény a valóságra, miután egy másik kanadai történész, A.B. McKillop 2001-ben közzétett egy tanulmányt a két mű hasonlóságról és a per tisztességtelen voltáról.

Wells esete is, akárcsak Owené, olyan példa, amikor valaki nemcsak másol egy másik szerzőtől, hanem tönkre is teszi annak karrierjét. A plagizátornak ez pénzt és sikert hoz, a plagizáltnak örök feledést.