A sikeres színpadi műből adaptált filmben Andrew Wyke (M. Caine) egy hetvenes éveiben járó sikeres és befutott krimi-író. Legtöbbször egyedül tengeti életét a hatalmas ház kamerákkal körülvett falai között. Egy nap vendég érkezik hozzá: Milo Tindle (J. Law), a fiatal, munkanélküli színész. Milo arra kéri az írót, hogy egyezzen bele a feleségével való válásba. Az író egy előre jó kitervelt veszélyes és intrikus játékra csábítja őt. Felveti neki a lehetőséget: mi lenne, ha Milo ellopná az emeleti széfben található több milliót érő ékszergyűjteményt... Így mindketten jól járnának, hiszen míg Milo biztosítani tudná Maggie jövőjét, addig Andrew jókora biztosítási összeget tudna felmarkolni, s így biztos tudattal engedné el feleségét, aki nem jelentkezne nála a jövőben különféle vagyonmegosztási igényekkel. És a játék kezdetét veszi.

És nem is akármilyen játék. Mint két westernhős az útszéli pusztában. Fontos ki talál először célba. Egy okos és ravasz kamaradráma három felvonásban. A hirtelen komolyra forduló játék, az édes bosszú, majd végül a drámai, de inkább zavarba ejtő lezárás. Mint egy bokszmérkőzés, ahol az ember egy ideig csak tűri a pofonokat, majd végül visszaüt, minden erejét beleadva. A kérdés, hogy a végére ki vitt be több találatot, vagy ki marad állva. A film a harmadik felvonásba - a sok megaláztatáson át - jut el a végső kegyetlen szellemi idegölő párharcra a hálószobában. Hisz a film végig az író valóságshow-kra emlékeztetett telekamerázott lakása a helyszín, mely nagyon jó dramaturgiai csatatér egy ilyen volumenű összecsapásra.

A Mesterdetektív igazi jutalomjáték Caine számára, hisz az eredeti, 1972-es „Sleuth"-ban még ő alakította Milo-t. Andrew Wyke bőrébe akkor Laurence Olivier bújt. Továbbá érdekes még, hogy 1966-ban Caine játszotta Alfiet, míg Jude Law 2004-ben öltötte magára ezt a szerepet.
A filmben mindkét karakter tökéletesen kitalált, szinte egymás ellenlábasai. Caine tökéletesen hozza a ravasz, megfontolt, de mindvégig számító öregúr jellemét, és vele együtt a hűvös eleganciáját. Mint már rengetegszer most is hihetetlen profizmusról tesz tanúbizonyságot. Law által megformált „gigolo" szerep remek teret enged színészi rátermettségének bizonyítására, melyet maximálisan ki is használ, nem törpül el a színészóriás mellett, brillírozik, lubickol. Hol gyenge felszínes megalkuvó, hol őrjöngő gyilkos tekintetű. Mindkét fél zseniális. De ahogy már többször is halottuk Connor MacLeod szájából, a végén csak egy maradhat. És ez itt sincs másképp. Hogy ki lesz e vérre menő csata győztese, nem biztos, hogy az aki a mérkőzés végén diadalittasan a magasba emelheti a kezét.

Tisztán következetesen, okosan felépített mozgóképes színmű, melyben csak kapkodjuk a fejünket, a frappánsan megírt párbeszédek, a csodálatos képek, a színészi játék, és az lágy aláfestő zene folytán. Hogy Bergman szavaival éljek: a film is csupán csak színpad...