A cápa (1975) 

Amit elindított: A nyári kasszasiker, az úgynevezett summer blockbuster.

Steven Spielberg turistákat zabáló óriáshalának köszönhetjük a filmtörténet első nyári kasszasikerét (100 millió dollárt meghaladó mozibevétel). De a film nem egyszerűen abból állt, hogy egy gumiuszony halad a vízen, és közben szól a tam-tam-tam-tam, hanem voltak benne erős karakterek, jó színészek, jó sztori és sok izgalom.

Ezzel szemben: Napjaink nyári kasszasikerei legtöbb esetben annyira laposak, mint egy fotómodell. Mióta Hollywood rájött, hogy a forró hónapok kedveznek az akciófilmeknek és thrillereknek, kénytelenek vagyunk minden nyáron megbirkózni bugyuta képregény-adaptációk dühös tömegével, és ezek véget nem érő folytatásaival.

A mátrix (1999) 

Amit elindított: A pisztolygolyóhoz, annak „időérzékeléséhez" lassított felvétel, az úgynevezett „bullet time" effekt.

A filmben nem véletlenül használják a „bullet time" effektet. Ha nem használnák, akkor semmit nem látnánk abból, hogy Neo szépen hadonászva elhajol a golyók elől. Az ügynök lő, Neo elmosódik, ezt látnánk. Ezért találták fel: hogy lássuk a pisztolygolyók útját, és azt, ami közben történik. Meg azért is, hogy leszakadjon a néző arca, amikor először nézi a moziban.

Ezzel szemben: Ma minden nyári kasszasikerben kötelező módon bele kell kerülnie az effektnek, különösen akkor, ha azt a kasszasikert Michael „Mindent Szétrobbantok" Bay rendezi. Nem azért, mert az adott film egy virtuális valóságban játszódik, ahol az is megtörténhet, hogy a főszereplő pisztolygolyó-sebességgel mozog, hanem csak úgy.

Mert milyen jól néz ki, hogy egy golyó szép lassan utazik a levegőben, spirális csíkot hagyva maga után, és csak megy, mendegél, kinéz az ablakon, iszik egy kávét, és csak megy tovább andalogva, majd hirtelen fénysebességre gyorsulva a falra fröccsenti valakinek az agyát.

Airplane! (1980)

Amit elindított: Filmes paródiák.

Szögezzük le, hogy az Airplane! egy baromi vicces film, és nemcsak Leslie Nielsen miatt. Remekül alkalmazza a '70-es években oly népszerű katasztrófafilmek kliséit, de azon túl, hogy cselekményelemeket és karaktereket vesz át korábbi művekből, tele van saját ötletekkel, poénokkal. Akkor is jó lenne, ha nem egy műfaj paródiája volna.

Ezzel szemben: A filmkészítők azt hiszik, hogy paródiafilmet csinálni könnyű. Pedig egyáltalán nem az. Nem elég újraforgatni egy korábbi filmet, belegyúrni pár kaka-pisi poént, és megfingatni a főszereplőt az anyósa előtt.

Közvetett módon az Airplane!-nek köszönhetünk olyan borzalmakat, mint a Csajozós film, Bazi nagy film, Katasztrófafilm, Vámpíros film, Spárta a köbön stb.

Jurassic Park (1993)

Amit elindított: Számítógépes technikával mozgó fura lények.

Miért van az, hogy Spielberg sipákoló dinói húsz évvel ezelőtt készültek, mégis sokkal valóságosabbak, mint a mostani számítógépes technikával létrehozott ős-, óriás-, űr-, törpe-, csúszómászó-, idegesítő és beszélő-, nem beszélő, de idegesítő-, lárvaszerű-, tengeri- és egyéb lények?

Mert azóta elfelejtették, hogy a pocsolyarengető T-rex és társai nem pusztán CGI-vel készültek, hanem a CGI csak kiegészítette a bábtechnikát, mechanikus animációt (animatronics) és más vizuális effekteket.

Ezzel szemben: Mivel a bábtechnikát és a mechanikus animációt legtöbbször fölöslegesnek és költségesnek ítélik, az arzenálból csak a CGI marad, ezért az ős-, óriás-, űr- stb. lény élettelen és nevetséges lesz, elveszít minden realisztikus hatást. A főszereplők digitális háttér előtt harcolnak digitális szörnyekkel, amelyek ebből kifolyólag kábé annyira félelmetesek, mint egy lekváros-tejszínhabos palacsinta.

Batman: Kezdődik! (2005)

Amit elindított: Komor realizmus a legelszálltabb témák esetén is.

Míg Tim Burton gótikus álomvilágban képzelte el az ő Batmanét, Christopher Nolan meglátta benne a sérült ember valósághű történetének lehetőségét. Itt is vannak valószerűtlen dolgok, úgy mint süvítő, falba kattanó kábeles kütyük vagy Christian Bale könnyei.

A realizmus nem ezekre, hanem a szereplők lélektanára vonatkozik. Ezek az emberek szenvednek. Küzdenek a démonaikkal. Hosszan bámulnak bele a sötétbe. Komorak. Ajaj.

Ezzel szemben: A Batman: Kezdődik! és A sötét lovag hatására az újabb szuperhős-filmek is elkezdtek „nolanizálni", és a sötét realizmust olyan esetekben is alkalmazni, ahol egyáltalán nem passzol. Nézzük meg bármilyen nyári szuperhősös- vagy fantasy-film előzetesét: kigyúrt főszereplő, rohadt hangos zene, komor hangulat, humortalanság.

Ó, testvér, merre visz az utad? (2000)

Amit elindított: Színkorrekció.

A Coen tesók vicces retrófilmje volt az első nagyszabású mozgóképes mű, amit az utómunkálatok során szőröstül-bőröstül felvittek számítógépre, és végigfuttatták az úgynevezett digital intermediary (DI) műveleten.

A film egészének teljes színpalettájával úgy játszadoztak, mint óvodás a takonygalacsinnal. Ide-oda igazították, görgették, nyúzták, míg meg nem állapodtak a régies narancssárgás alaptónusnál, ami nagyon jól passzol a témához és a déli '30-as évek hangulatához.

Ezzel szemben: Ha megnézzük a '90-es években készült filmeket, látni fogjuk, hogy ott a vérnek vörös színe van, a falevélnek pedig zöld (kivéve ha a Predatort nézzük, mert akkor fordítva). Az Ó, testvér... után készült filmek azonban annyira rákaptak a színkorrekcióra, hogy ma már minden hollywoodi film egyformán néz ki.

Egy festőt, fénytervezőt vagy látványművészt az őrületbe tud kergetni ez az egyhangúság. A vér ma már narancssárgás-piros, a falevél pedig kékeszöld minden nagyköltségvetésű filmben. Nulla fantáziával folyton a narancssárga-türkiz színpalettán mozognak. Mint valami gyagyás rajzfilmben.

Ideglelés - The Blair Witch Project (1999)

Amit elindított: A talált felvétel, az úgynevezett „found footage" trendje.

Az áldokumentumfilmek és talált felvételek őrülete egyszer már végigsöpört a világon a '70-es évek mondo-filmjeinek idején, de az Ideglelés egy még nagyobb népszerűségi hullámot indított el. Maga a film nem volt annyira jó, de az ötlet és a marketingkampány remek volt.

A srácok, akik ezt a filmet elkészítették szinte semmiből, és betojatták a színészeiket (éheztették őket az erdőben, és nem árulták el, mi következik), most luxuskocsival furikázhatnak, és egzotikus szigeteken nyaralhatnak életük végéig.

Ezzel szemben: A „found footage" mára filmes műfajjá vált, de a mai „talált felvételek" nem próbálják elhitetni, hogy valóságos eseményeket látunk, hiszen szörnyek és zombik buliznak a rázkódó kamera és a lihegő operatőr előtt.

Egyszerűen egy formai klisévé vált, aminek az a célja, hogy a film minél realisztikusabbnak tűnjön. Nagyon realisztikus például, hogy amikor megtámad bennünket egy csapat habzó szájú élőhalott, nem hajítjuk el a kamerát, és menekülünk fejvesztve, hanem tovább filmezünk.

Kedves nyakkendős zombi, igen te, akinek nincs álla, kicsit balra légyszi, mert kilógsz a képből, igen. A lábamba akarsz harapni? Jó, de előbb mosolyogj ide, ni!

Avatar (2009)

Amit elindított: A 3D-őrület.

James Cameron el akarta készíteni azt, ami napjainkban a világ leglátványosabb filmjének számít. Ehhez felmelegítette a rég kimúlt 3D-technikát, és rávette a mozikat, hogy fektessenek be a fejlesztésbe, és biztosítsanak 3D-s filmnézési lehetőséget. Tényleg ez lett a 21. század első évtizedének leglátványosabb filmje.

Ezzel szemben: A stúdiók felismerték, hogy a 3D extra profitot tud termelni, ezért elkezdtek 2D-ben forgatott filmeket 3D-ssé konvertálni, és mindenhova beszúrni a 3D-t, ahova csak lehet, és ahova nem.

Annak 3D ellenére, hogy a 3D már kur3D-ra unalmas és fárasztó és 3D és gagyi, és már rég nem hozza 3D azt a bevételt, amit 3D vártak tőle, még mindig 3D folyik a csapból a 3D-őrület, pedig ez senkinek sem 3D jó.